1585
Segitsetek
-
#105
deigen légyszi:) -
#104
Én is költöttem nagyon szépet de nem rakom be, vagyis nem merem berakni
-
#103
Ohh! szívem mért dobogsz,
kérlek tovább ne dolgozz,
e terhelést nem bírom,
s várom már halálom.
vágyam, hogy pihenhessek,
csendesen némán lefekhessek,
örök álomba merüljek,
fel sohasem keljek.
várom, hogy meghaljak,
csendesen továbbáljak,
hisz nincs miért itt szenvedjek,
hisz nincs kiért továbbéljek.
már feladtam e reménytelen harcot,
meguntam az állandó kudarcot,
magányosan már nem élhetek,
rossz, hogy engem nem féltenek.
fáj, hogy senkinek nem hiányzom,
bánatom senkinek el nem mondhatom,
szőrnyű, hogy senkit meg nem ölelhetek,
mára már senkit nem szerethetek.
mert ha velekit szeretek,
akkor rögtön reszketek,
nem merek a szemébe nézni,
többet nem tudok hozzá szólni.
nem tudok hódítani,
érzelmet bevallani,
senkit közel engedni,
csendesen megcsókolni.
csak futni s menekülni,
a Hölgyet megsérteni,
csak érzelmet megtörni,
magam megutáltatni.
nem értem e szavakat,
már semmit nem mondanak,
szépről már semmit nem mesélnek,
szerelemről már nem zengenek.
csak a hálál s a magány mirőlzengenek,
csak a fájdalom miről beszélnek,
a gyönyörű dolgokról nem szavalnak,
szerelmes szavakat nem suttognak.
az elmúlás mivel foglalkoznak,
s csak fájdalmat okoznak,
mindenkit távol tartanak,
s a halálba sodornak!
az elmúlást éltetik,
a szerelmet elvetik,
szerelmesen megnémúlnak,
csendesen elhallgatnak. -
#102
Köszönöm szépen a dicséretet,
be kell vallanom, hogy yooo esett,
de tom hogy kicsit túlosztok,
s csak szép szavakat mondtok.
nem vagyok költő s verselő,
csak egy gyenge rímvető,
ki játszik a szavakkal,
rímes kis hangokkal.
az élet munka s szerelem,
mit össze nem egyeztethetem,
mert ha az egyiket csinálom,
a másikat ki kell hagynom
-
#101
![]()
max
-
#100
Szépek a versek és kész attól még szerethetem, ha nem lennék szerelmes :)) -
ugot2know #99 Csak azt ne mondd,hogy ma is szerelmes vagy! -
#98
Szeretem olvasni a verseit 
-
mmelcsi #97 Tigerbácsi, jól elvagy itt...
De viszont a versek egész jók:) -
#96
Csak ülök s merengek,
Csendben, halkan rettegek,
Nem tudom már mit tegyek,
Boldogan hogyan éljek.
Kifele álarcot mutatok,
Azt látják, hogy erős vagyok,
De az élet már megviselt,
S kérdéseimre sosem felelt.
Csak zaklatott az Isten,
Nem hagyott élni csendesen,
Mindig a magányba zavart,
Mindig a lelkembe mart.
Nem tudta elviselni,
Ha boldogan próbáltam élni,
Nem tudta elviselni,
Hogy nem tudott megtörni.
De a végén sikerült Neki,
Mert elfordult tőlem mindenki,
Bár Ők erről nem tehetnek,
Mert Velők már nem beszélhetek.
Már ezt meg nem tehetem,
Hiszen megváltozott az életem,
Felnőttem annyi idő alatt,
Még egy ember meghallhat.
Viselem a nehéz terhet,
Sírni ilyenkor nem lehet,
A világnak én mosolygok,
Pedig belül egy roncs vagyok.
Mosolygós álarcom össze nem tört,
Az élet akárhogyan is gyötört,
Gyengének nem szabad hogy lássanak,
Nem szeretném, hogy sajnáljanak.
De két ember átlátott a szitán,
Túlléptek a hazugság szaván,
Barátuknak tekintenek,
Szeretnek, s Engem tisztelnek.
A két emberért érdemes élni,
Miattuk érdemes így szenvedni,
Miattuk megtennék bármit,
Mindegy mit nekem nem számít.
Egy Férfit a tudásáért tisztelem,
Utamon segít, ezért szeretem,
Egy Hölgy mindenben segít nekem,
S a rosszban is ott van mellettem.
Két barátért érdemes élnem,
Nem szabad feladnom semmit sem,
Ha Ők mellettem állnak,
Addig leszek én a világnak.
-
#95
Itt vagyok egyedül egy tó mellett,
Ahonnan kihalt minden élet.
Bármerre is nézek nem látok semmit,
Ami élne vagy valami olyasmit.
Csak a puszta fekete homok,
Melyben nem látszanak a nyomok,
A tó vize nem mossa a partot,
Nincs mi korbácsoljon hullámot.
Nincs itt semmi mi mozogna,
Ki ha kiabálnék engem meghallana.
Itt még a levegő se mozog,
Itt nem lehet senki se boldog.
Nagy csend ült erre a tájra,
Én sem zavarom meg hisz hiába,
Nem hallaná úgyse senki,
Így nem kell ordibálni.
Oh, úszik egy ladik a tó vizén,
Jaj, de hullámot az sem vetvén,
Közelit felém nagyon lassan,
Lassan s rendkívül halkan.
Az Öreg nyújtja felém a kezét,
Megfogom s nézem közben szemét.
Jaj, de nem látom hiszen nincsen,
Keze nyirkos, hideg olyan idegen.
Mégis beszállok a ladikba,
S leülök annak orrába.
Nézem az Öreg hogyan evez,
Közben gondolkodom ki lehet.
Beszélnék én, de hangom nincsen,
S rájöttem nem vagyok már életben.
Az Öreg nem más, mint a Révész,
Kinek ladikjában a gonosz elvész.
Én mindig rossz voltam,
S ezért kegyelmet nem kaptam,
Most megyek a végtelen útra,
S majd egyszer elérek a pokolba.
Ott elnyerem a büntetésem,
Hiszen felidézik előttem életem,
Röhögnek nézik, hogy szenvedek,
Én meg a félelemtől rettegek.
Röhögnek az Istenek, s fogják a hasukat,
Hiszen Ők látják az emberi gondolatokat.
Látják, hogy féltem az élettől,
Látják, hogy féltem a Hölgyektől.
Most csak röhögnek,
Én remélem, hogy jó begörcsölnek,
Lesz Nekik is legalább egy bajuk,
S remélem jó nagy lesz a gondjuk.
Én meg akkor csak nevetek,
S már szinte el is élvezek.
Ezt megszívták mondom halkan,
Nem is halkan, hanem hangosan.
Meghallották eme gondolatot,
Szemükben a tűz felragyogott,
Zeusz intett egyet s már végem,
Ennyi volt a kis rongyos életem.
-
#94
Nem tudom, mit várjak az élettől,
Nem tudom, mennyi az enyém a lelkemből
Nem tudom, mit várjak Tőled,
Nem tudom mi kell Belőled.
Azt sem tudom, kit szeretsz,
Azt sem tudom, kin nevetsz
Azt sem tudom, mit tehetsz,
S most: azt sem tudom, hol lehetsz.
Sőt, sosem tudtam, merre laksz,
Sosem tudtam, kin kacagsz,
Sosem tudtam, valójában ki vagy,
Csak azt tudtam: ki elől szaladsz.
Nem tudom, miért félsz tőlem,
Nem tudom, hova tűntél mellőlem,
Csak azt tudom, meghalok nemsokára.
Kérlek, jöjj vissza még UTOLJÁRA.
-
#93
-
#92
Hiányzik az érintésed,
Hiányzik a szereteted.
Hiányzol ezt megértem,
Érted élem életem.
Nem tudok élni nélküled,
Nem tudom feledni neved.
Nem hiszem, hogy élek,
Mert nem szeretsz, ezért félek.
Most már tudom, hogy élek,
S tudom, hogy félek,
Mert tudom mást szeretsz,
S tudom enyém nem lehetsz.
Tudom, hogy Tied nem lehetek,
S tudom mást nem szerethetek.
Tudom, hogy szíved másért dobog,
S érzem, hogy nem vagyok boldog.
Nem érdekel Téged semmi,
Csak hogy vele legyél mindig.
Én ezt tovább nem bírom,
Itt hagyom a hajnalom.
Nélküled tovább élni nem lehet,
Itt hagyom az Életet.
Nem visszek magammal semmit,
Csak emléked őrzöm mindig.
Lehullok, mint egy falevél,
Az Élet nekem már mit sem ér.
Meghalnék egy csókodért,
De szíved engem sose ért.
Elfeled engem mindenki,
Nem foglalkozott velem senki.
Lehullok, mint a falevél,
Elfelednek, mint, azt hogy élt.
Nekem itt már nincs életem,
Nekem eljött a végzetem.
Mindent itt hagyok, elfeledem,
Csak a Te neved visszem.
-
#91
Remeg a testem,
S remeg a lelkem,
Vérzik a szívem,
Valami összetört bennem.
Nem tudom élek e vagy halok,
De én már soha nem mosolygok,
Csak vagyok a világnak,
Bár rólam nem is tudnak.
Csak dobog a szívem,
Legalábbis úgy érzem,
De lehet, hogy csak álmodom,
S már rég volt a halálom.
Már meghaltam szerintem,
Már rég véget ért az életem,
De itt ragadtam,
Egyedül maradtam.
Halálomra nem emlékszem,
Nem tudom mi történt velem,
De mi volt előtte velem,
Arra sem emlékszem.
Már azt sem tudom,
Hogy mien az én hangom,
Arra sem emlékszem,
Hogy tegnap mi történt velem.
Vagy lehet, hogy nem tegnap volt,
S a nappal is éjszaka volt,
Vagy nincs is nappal s éjszaka sem,
Hogy is van a nyomorút életem?
Ki tudja mi az élet,
S ki tudja miért van szeretet,
Ki tudja miért élünk,
S a haláltól miért rettegünk?
Lehet, hogy éppen akkor születünk,
Amikor a Földről mi elmegyünk,
Lehet, hogy itt csak várakozunk,
S egy idő után továbbállunk.
De ha mi itt nem élünk,
Akkor ennyire miért szenvedünk,
Vagy ezt csak mi érezzük,
Hogy a jó dolgokat feledjük?
Csak kérdések, és kérdések,
S tőlünk csak válaszokat kérnek,
Csak problémákkal foglalkozunk,
De semmi másra nem gondolunk.
Már nem élvezzük az életet,
Már nincs velünk a szeretet,
Mi már itt nem is élünk,
Mi már csak szenvedünk.
A bolygón nem csak én vagyok halott,
Mert választ nekem senki nem mondott,
Mindenki meg van halva,
Senkinek sincs saját gondolata.
Csak vagyunk a világnak,
S nekünk sokmindent mondanak,
Csak vagyunk s élünk,
S soha nem nevetünk.
Ki tudja mik vagyunk,
S ki tudja mi a gondolatunk,
Ki tudja hol élünk,
S egyáltalán mi létezünk?
-
Zolq #90 Szertefoszlik az idő tengerén
az embert éltető illuzió.
Tébolyult elme hangja
terén az időnek, elbolyong.
Választ vár a néma tudatlanság,
esélyt kér a tébolyult bolond.
Várnak már a kín-ibolyák
festett tavaszt az áltablóra.
A szél sem sűvít oly rettenten,
már-már előbukik hírtelen
az önemésztő, gyalázatos
embert kínzó ösztön.
Szótlan vigaszt kérek, álarcot
kopott arcú, sötét létemre,
hogy végleg álkép mögé rejtsem
elárvult, elvadult kedvem.
-
#89
Most másnapos vagyok,
S rémes rímeket mondok,
Mert most unatkozok,
S egy Hölgyre gondolok.
Nem tudom mit tegyek,
Nem tudom mit érezzek,
Nem tudom mire számíthatok,
Nem tudom min, de mosolygok.
De ezek már csak kínrímek,
S őszintén már nem is nevetek,
Csak a látszatot mutatom,
Gyenge hangom nem hallatom.
Félek ha megismernek,
Akkor nem szeretnek,
Így legalább elviselnek,
Ritkán, de velem beszélnek.
Szerintem ez jó nekem,
Hiszen a magányt már szeretem,
Megkedveltem mert nem bántanak,
Rosszat nekem így nem mondanak.
Ilyenkor sivatagban érzem magam,
Ahol senki nem hallja a szavam,
S ordibálok amennyit akarok,
Hiszen a homoknak bármit mondhatok.
A sivatagban elveszek a tömegben,
Hiszen homokszem vagyok a lelkemben,
S olyan vagyok mint a többiek,
S a homokszemek engem szeretnek.
Ott nem vagyok magányos,
És nem vagyok hangos,
Mert nem kell ordibálnom,
Halkan is hallják a hangom.
Nevetek s mosolygok sokat,
Beszélek s mondom a mondatokat,
Figyelnek rám s szeretnek,
S ha meghalok eltemetnek.
Ha meghalok megsiratnak,
S értem egy imát elmondanak,
A síromra virágot hoznak,
Életemre visszagondolnak.
A sivatagban jól érzem magam,
Halkan beszélek mégis értik szavam,
Szeretnek el nem engednek,
S velem együtt nevetnek.
Mikor a sivatagban nem lehettem,
Mert a szél felkapott s lebegtem,
Akkor kivel jóban voltam,
Azokat nagyon megsírttam.
Ők csak csendben rámnéztek,
Némán nekem intettek,
S könnycsepp gördült le arcukon,
Így köszöntek néma hangon.
-
#88
Azt hittem, hogy szeretnek,
De legalább engem elviselnek,
Vagy csak beszélgetnek velem,
Valakit érdekel az életem.
De rá kellett jönnöm nekem,
Hogy nem szeretnek itt engem,
De az itt a bajom mostan,
Hogy nem mosolyognak rám sehonnan.
Kiben én megbíztam,
S mindent őszintén elmondtam,
Ő is cselben hagyott,
Ígért mindent, de egyedül hagyott.
Már benne se bízhatok,
Így megint egyedül maradok,
Csak csendben sírok,
Hiszen egyedül vagyok.
Én változtam meg vagy mások,
Én hibázok vagy megint mások,
Én rontottam el az életem,
Vagy mások rontották el nekem?
Nem tudom talán együtt tettük,
Őszintén talán nem is nevettünk,
Azt hittük jóban vagyunk,
De csak egymás mellett vagyunk.
Egymás mellett vagyunk,
Élünk, s csak unatkozunk,
Egymáson nevetünk,
De mások szemébe nem nézünk.
A szívem fáj s megszakad,
A lelkem egyedül marad.
S már nem tehetek semmit,
Elfelejtek hát mindenkit.
Egyedül vagyok
S így maradok,
Magammal már nem bírok,
Így hát összeroskadok.
Egyedül voltam, s így maradtam,
S semmi mást nem akartam,
Csak már egyedül lenni,
S senkit nem szeretni.
Csendben meghalni vágyok,
S másra már nem is gondolok,
Hiszen itt boldog nem vagyok,
Elköszönök, s meghalok.
-
#87
Édes egyetlen csillagom,
Hallgasd meg most a hangom,
Mert el szeretném mesélni,
Hogy tanultam meg mosolyogni.
Hozzám szóltál a múlthéten,
Mint ritkán az életben,
De most boldog voltál,
S rám sokat mosolyogtál.
Nevettünk együtt egy keveset,
S sugárzott Belőled a szeretet,
Nem történt semmi más köztünk,
Csak őszintén egymás szemébe néztünk.
Olyan csodálatosan néztél rám,
Olyan csodálatosan szóltál hozzám,
Hogy elkezdett zakatolni szívem,
Remegni kezdett testem-lelkem.
Akkor tudtam meg milyen érzés,
A lelkemnek milyen mesés,
Ha egy csodálatos Hölgy rám mosolyog,
S szívem ekkor nagyon boldog.
S olyan jó esett nekem,
Hogy boldog lehet a szívem,
Testem-lelkem már nem remeg,
Szívem már nem beteg.
Megtanítottál engem mosolyogni,
S Rád őszintén nevetni,
Megtanítottál, hogy Hozzád tudjak szólni,
De nem tanítottál meg szerelmet bevallani.
De ezt nem várhatom el Tőled,
Így is örök hála Neked,
S remélem, majd beszélsz majd velem,
S egyszer elmondhatom majd nevem.
Most madarat tudnék fogni,
Minden csillagot le tudnék hozni,
Mindent meg tudnék tenni,
Csak boldognak tudjalak látni.
Mert ha Te rám nevetsz,
Bennem új világot ébresztessz,
Mosolyodtól boldog leszek,
S Veled mindig együtt nevetek.
Köszönöm, hogy boldog vagyok,
És, hogy nem gyötörnek a gondok,
Köszönöm hogy boldog lelkem,
Köszönöm Neked életem.
Most búcsúzom boldog hangon,
Kívánom, ajkad mindig mosolyogjon,
Ne legyen soha rossz a kedved,
Nevetésből álljon mindig az Életed.
-
#86
A Tisza partján csendesen ülök,
Nem nevetek nem örülök,
Csak ülök s a folyót nézem,
Gondolatokon nem jár fejem.
Figyelem ahogy a habok tovaúsznak,
Melyek semmivel sem foglakoznak,
Csak haladnak s elsodornak,
Némán tovább csordogálnak.
Ha akar lehúz a mélybe,
Eltemet a feledésbe,
De ki is vethet a hullámsírból,
Kitaszítva a halál karmaiból.
Ha úgy dönt mindent elsöpör,
Magának mindenhova utat tör,
Csendes pusztulást hozhat,
De fülsüketítő robajjal is támadhat.
Ő uralkodik minden felett,
Életet adhat de el is vehet,
Nélküle nem létezhetünk,
De mellette biztonságban nem lehetünk.
Próbálhatjuk szabályozni,
A végtelenségig szennyezni,
Munkára is próbálhatjuk fogni,
De nem tudunk felette uralkodni.
Mindig emelt fővel érkezik,
S méltósággal távozik,
Megtörni nem tudjuk,
Büszkeségét el nem nyomhatjuk.
Tűr s a harag gyűlik benne,
Mintha valamire készülne,
Ha a gyűlölet belőle kitör,
Csendesen mindent elsöpör.
Irigységgel tekintek a Tiszára,
Végtelennek tűnő nyugalmára,
Elrettentően hatalmas erejére,
Életet adó képességére.
Szeretnék én is Tisza lenni,
Végtelen nyugalommal élni,
Szeretnék én is uralkodni,
S egyszer valakinek életet adni.
Szeretnék én is fontos lenni,
Szeretnék én is mindent túlélni,
Szeretnék néha büszke lenni,
Szeretnék én is Tisza lenni.
-
#85
Itt van kit én szeretek,
De hozzászólni nem merek,
Félek ha én ezt megteszem,
Megharagszik, és nem beszél velem.
Elfelejt s nem vesz észre,
Nem vagyok méltó a szeretetre,
Nem foglalkozik már velem,
Lehet hogy el is felejtette a nevem.
Ó te kegyetlen Szerelem,
Mond miért teszed ezt velem,
Miért hozol ilyet a fejemre,
Miért hozol fájdalmat lelkemre.
Én hozzászólni nem merek,
S Vele soha nem beszélek,
Te a fejemre átkot küldtél,
S rajtam egy jóízűt nevettél.
Nem segítesz rajtam,
Azt mondod oldja meg magam,
De ezt megoldani nem lehet,
Hisz a te ajándékod a szeretet.
Téged ez nem érdekelt soha,
Bármilyen őszinte volt a síró hangja,
Csak nevetsz, mert megteheted,
Mert te a fájdalmat nem érzed.
De én azt kívánom neked,
Veszítsd el a képességed,
Szeress te is ahogy én teszem,
Kínzó fájdalommal élem életem.
Akkor majd megtudod te Isten,
Milyen érzés az a reménytelen,
S te is érezd a vérző szíved,
Mikor fekete homály fedi lelked.
Akkor majd nem tudsz nevetni,
S megtanulod mit jelent szeretni,
Nem fogod az embereket kínozni,
S fogsz majd rajtuk segíteni.
Akkor majd boldog leszek,
S akkor majd én is nevetek,
Majd te is nevetsz együtt velem,
Hiszen szép lesz az én életem.
Akkor érted egy imát elmondok,
Miközben az égre mosolygok,
De addig én gyűlöllek,
S mindenki előtt lenézlek.
-
#84
Nő, Tej, szeretem..
szerelmés vagyok én,
a nőm olyan mint egy tehén.
nem is tetszik nekem,
de nincs a hűtőnben tejem.
pedig a tej erő izom,
mégse azt iszom.
Nincsen más hát a frigóban,
mert ez nem megengedett az euban.
Itt ezennel a vers vége,
ez olyan befejezés féle,
de nem szaporítom a szót,
de örülünk hogy ilyen is vót.
-
eric23 #83 :o)) -
#82
Egyedül vagyok nagyon, nagyon,
nem cseszel ki velem, fazon.
Nem jössz el a randira,
tojok a fejedre nagy ívb'a'.
Nem folytatom már a verset,
mer 12-es karika kéne. :)
-
#81
Egyedül szerettem volna lenni,
S magányosan mást nem tenni,
Csak menni, s semmire nem figyelni,
Csendben az Életen gondolkodni.
Elmentem hát a Tisza partra,
Ráültem ott egy padra,
S néztem csak a vizet,
S hallgattam a szelet.
Ott ültem s gondolkodtam,
Gondolkodtam vagy szomorkodtam,
Mert az élet most nehéz,
S nem nyúl felém segítő kéz.
Pedig úgy örülnék neki,
Ha figyelne rám valaki,
S tanácsot tudnék kérni,
Hogy hogyan kell boldogan élni.
S el tudná nekem mesélni,
Hogy a Nőktől nem kell félni,
S megmondaná nekem,
Hogy kell Neki a szívem.
Hiszen én Szeretem,
S soha el nem feledem,
Neki adom életem,
S neki adom a lelkem.
Lehoznám Neki a csillagokat,
Csak mondjon szép szavakat,
Oda adnám szívemet,
Csak töltsön velem öt percet.
De senki nem mondja ezt nekem,
Most is egyedül élem életem,
S a szél is elcsendesedett,
Engem az is elfeledett.
Nem kellek én csak a magánynak,
Meg esetleg a Halálnak,
Nem hiányzom én az életből,
S nem hiányzom az emberiségből.
Csendben ülök s már sírok,
Hiányoznak már a hangok,
Melyek kedvesen szólnak,
Hogy velük maradjak.
S elmondanák nekem,
Hogy ér valamit az életem,
S valahol vár rám valaki,
Ki tud egy kicsit szeretni.
Ki el tudna engem fogadni,
S szívébe egy kis helyet adni,
Kiben én is megbízhatok,
Kinek mindent elmondhatok.
De csak a csend szeret engem,
Ő tudja csak a nevem,
Hát neki adom életem,
Övé lesz az én lelkem.
Csend mely fogvatart engem,
Hiába ezt nem szeretem,
Együtt kell élnünk,
Hisz összeforrt életünk.
Víz is folyik csendben,
Ő is magányos az életben,
De soha sem panaszkodik,
Csak csendben továbbúszik.
Én is már elmegyek,
S a csenddel beszélgetek,
De többet nem panaszkodok,
Hanem én is csendben maradok.
-
#80
Nem tudom hol is kezdjem,
Mert lehet hogy Ő a Szerelmem,
de lehet hogy csak egy őszinte igaz Barát,
kinek még nem nyertem el haragját.
Nem tudom mit érzek,
Szerelmet vagy félelmet,
Vagy csak rettegek,
Mert megőrzött rólam egy emlékképet.
Ah! Istenek mért nem hagytok engem,
Mért jelentkezik egy nagy szerelmem,
Mért kell felkavarni szívem,
Mért nem nyugodhat lelkem.
Hiszen ha még mindig szeretem,
Nem lesz boldog életem,
Mert ha kell Vele beszélnem,
Megbicsaklik a nyelvem.
Már a múltban is rettegtem,
Mikor Vele beszéltem,
Pedig csak Ő állt ki mellettem,
Mikor a hullámok átcsaptak felettem.
Mért nem maradhatott a múltamban,
Mért nem jelent meg csak álmomban,
Mért kell megint szeretnem,
Mért kell megint szenvednem.
Ha újra megszeretem,
Felborul az életem,
Nem merem Neki elmondani,
S így össze fogok törni.
Mért nem vagyok a szavak embere,
Mért kell a szívemnek rettegnie,
Mért kell egyedül lefeküdnöm,
Mért kell a magányba merülnöm.
Mért kell hogy így legyen,
Mért nem halhatok meg csendben,
Jelentkeznie mért kellett,
El mért nem feledett.
Jobb lett volna meghalni,
A Föld felszínéről eltűnni,
Most nem fájna e pillanat,
Nem kellene keresnem a szavakat.
-
#79
Némán ülök s a csendet hallgatom,
A kietlen tájat bámulom,
Nincs itt ki élne,
Nincs ki itt velem beszélne.
Némán ülök a csendet nem zavarom,
A haláli nyugalmat fel nem kavarom,
Nézem a tavat mely hullámot nem vet,
Figyelem a partot mely nem teremt életet.
Ez a táj megfogott engem,
De nem lett tőle jókedvem,
Elragad s lehangol engem,
Végez velem halkan nesztelen.
Kihűlt testem meg nem találják,
Baktériumok le nem bontják,
Hiszen azok sincsenek e vidéken,
Mert itt minden élettelen.
Már a testem sem él nem lélegzik,
A környezettel eggyé válik,
Kihűlt s meredté válik,
Lassan megkövesedik.
Én is egy leszek a sok sziklából,
Nem lógok ki a vidék arculatából,
Végre egy közösség tagja vagyok,
Már magányos nem maradok.
Én is része leszek a vidéknek,
Része egy közösségnek,
Mely helyet ad nekem,
Nem vet ki engem.
Itt elfogadnak s szeretnek,
Kedvelnek az élettelenek,
Bár kapcsolatot nem tartunk,
Mégis közös magányunk.
S ha valami közös bennünk,
Magányról már nem beszélhetünk,
De akkor azt nem értem,
Mi ez az üresség bennem.
-
#78
esthajnal csillag fényében
naplemente után
felszáradt könnyek
egy fiú arcán -
#77
Ne haragudj, hogy még egyszer írok,
De a szívemmel már nem bírok.
Szeretném elmondani ki vagyok,
De nem merem, így ismeretlen maradok.
Ha nem baj most is elmondom,
Hogy mennyire szeretlek már fel se fogom.
Szeretném leírni de nem tudom,
Ajkad mennyire kívánom.
Én nem tudok szépen beszélni,
Nem tudok szerelmet vallani,
Nem tudom érzelmed felkelteni,
Csak az tudom, hogy meg fogok halni.
Bárcsak macskák lennénk,
Ösztönösen udvarolnék,
Megküzdenék minden kandúrral,
Majd együtt lennénk nagy dorombolással.
Vagy lehetnénk szép madarak,
S szállnánk a felhők alatt.
Szép tollakkal meghódítanálak,
S nagy turbókélásba fognálak.
Vagy lehetnénk éppen halak,
Kik a tóban vígan úsznak,
A többiektől elbújnának,
S az ikrákra együtt vigyáznának.
Esetleg lehetnénk méhek,
Kik egy bolyban élnek.
Nem törődnénk mással,
Csak a nagy tánccal.
Lehetnénk folyamok,
Amelyek olyanok,
Melyek egymásba torkollanak,
Majd habjai együtt úsznak.
Lehetnénk mi a mindenség,
Te lennél minden Föld, s én minden Ég.
Én mindig Rád mosolyognék,
S Te ugyanezt tennéd.
Jaj! Csak növények ne legyünk,
Mert akkor különvál életünk.
Nem biztos, hogy egy mezőn lehetünk,
Csak a rovarok vinnék szerelmünk.
De mi sajna embernek születtünk,
Mi erről semmit nem tehetünk.
S mi egymásé soha nem lehetünk,
De meg kellene ismerkednünk.
Remélem ezen írást érted,
S tudod, hiányzik szereteted.
Nem akart ezt se mást mondani,
Csak, hogy könnyebb volna együtt élni.
Mert e műben azt akartam írni,
Téged nagyon könnyű szeretni.
S egyáltalán nem lehet feledni,
Nem kívánok mást csak Rád figyelni.
-
#76
zöld a fű és süt ahold
olyan rossz hogy már csak volt. -
#75
ez de aranyos, nekem nagyon tetszik
-
#74
kék az ég és süt a nap
olyan jó hogy velem vagy. -
#73
Nem tudom, hogyan mondjam,
Mert még szerelmet nem vallottam.
Nem tudom, hogyan kezdjem,
Félelmem nagy felettem.
Nem tudom meddig bírom még,
De Nélküled az életből elég.
Nem tudom hogyan mondhatnám el Neked,
Hogy mennyire hiányzik Szereteted.
Olyan gyönyörű a hajad,
Olyan gyönyörű az ajkad.
Olyan gyönyörű a kezed,
Olyan gyönyörű mindened.
Mért van az, hogy nem szeretsz?
Mért van az, hogy elfeledsz?
Mért van az, hogy nem veszel észre?
Mért van az, hogy más nem kéne?
Mond mért van az, hogy nem szólsz hozzám,
Csalódtál bennem, haragszol rám?
Vagy nem hívtam fel a figyelmed,
Mért van az hogy Nélküled élem életem.
Szóval nem másért írtam e levelet,
Hogy megmondjam mennyire Szeretlek.
De ebből ez nem derül ki,
Mert érzelmem nem teljesen fejezi ki.
A szerelemből imádat lett,
S ezt az érzést kifejezni nem lehet.
Nem tudom leírni mit érzek,
S félek soha nem értesz meg.
Mivel Te soha nem fogsz szeretni,
Elbúcsúzom, mert így nem lehet élni.
Elmegyek s csendben meghalok,
Zaklatni többet soha nem fogok.
De ha majd egyszer a síromnál állsz,
Könnyet miattam ne hullajts ám,
Hanem írd a porba csendesen,
Hogy őt valaha én is ismertem.
S legalább ott boldog leszek,
S ígérem Rád mindig figyelek,
Megvédelek minden bajtól,
S nem kell félned a holnaptól.
-
[Walaki]D`Lair #72 Miképpen boltíves,
vén terem zugában
álmodó középkori barát
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát,
s már félig fennt lebeg,
a tiszta éteren-
ül roppant asztalánál
mely könyvekkel teli
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal és égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli.
Úgy szeretnélek én is
lámpásom éjjeli
fényénél drága
arannyal és kék szavakkal
örökké festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága,
s míg le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én szerelmem
Világ legszebb virága
-
#71
Oh! Halál mért nem találsz meg engem,
Mért nem foglalkozól már velem,
Mért nem veszed már el életem,
Mért kell itt még szenvednem.
Már az életet gyűlölöm,
Nem lelem benne örömöm,
Nincs miért itt éljek,
Nincs kiért hogy itt szenvedjek.
Nincs célom mely itt tartana,
Nincs senki ki rám gondolna.
Kit érdekelne élek vagy halok,
Vagy éppen mire is gondolok.
Én is utálom az emberi nemet,
Utálom az érzelmeket,
Már irigylem ki halott,
Ki az életnek hátat fordított.
Gyűlölöm ki szeret élni,
Ki még tud nevetni,
Azt se szeretem,
Ki csak siránkozik nekem.
Kedvelem ki elmegy mellettem,
S nem törődik velem,
Megölni volna kedvem,
Ki megszólít engem.
Gyűlölöm ki szerelmes,
Utálom ki szellemes,
Undorít az ki egyhangú,
Megőrjít ki szomorú.
Gyűlölök mindent s mindenkit,
Magam mellett nem viselek el senkit.
Már csak a Halált várom,
Már csak Őt imádom.
Vágyom hogy elvigyen,
Életem véget érjen.
Hogy rám senki se emlékezzen,
Elmúljak az örök feledésben.
-
MacrosTheBlack #70 "Völgyvidéken és hegygerincen át
Tör előre a hadsereg."
:D -
#69
csillagosok katonaaaaak -
#68
Szükséges még? 3. napja írtad
akkor:
Nagy László:
Létem ha végleg lemerült kezdetű verse
,,Ki viszi át fogában tartva,
a szerelmet a túlsó partra?" -
#67
meddig élsz? -
#66
#18
max