Segitsetek
-
#89
Most másnapos vagyok,
S rémes rímeket mondok,
Mert most unatkozok,
S egy Hölgyre gondolok.
Nem tudom mit tegyek,
Nem tudom mit érezzek,
Nem tudom mire számíthatok,
Nem tudom min, de mosolygok.
De ezek már csak kínrímek,
S őszintén már nem is nevetek,
Csak a látszatot mutatom,
Gyenge hangom nem hallatom.
Félek ha megismernek,
Akkor nem szeretnek,
Így legalább elviselnek,
Ritkán, de velem beszélnek.
Szerintem ez jó nekem,
Hiszen a magányt már szeretem,
Megkedveltem mert nem bántanak,
Rosszat nekem így nem mondanak.
Ilyenkor sivatagban érzem magam,
Ahol senki nem hallja a szavam,
S ordibálok amennyit akarok,
Hiszen a homoknak bármit mondhatok.
A sivatagban elveszek a tömegben,
Hiszen homokszem vagyok a lelkemben,
S olyan vagyok mint a többiek,
S a homokszemek engem szeretnek.
Ott nem vagyok magányos,
És nem vagyok hangos,
Mert nem kell ordibálnom,
Halkan is hallják a hangom.
Nevetek s mosolygok sokat,
Beszélek s mondom a mondatokat,
Figyelnek rám s szeretnek,
S ha meghalok eltemetnek.
Ha meghalok megsiratnak,
S értem egy imát elmondanak,
A síromra virágot hoznak,
Életemre visszagondolnak.
A sivatagban jól érzem magam,
Halkan beszélek mégis értik szavam,
Szeretnek el nem engednek,
S velem együtt nevetnek.
Mikor a sivatagban nem lehettem,
Mert a szél felkapott s lebegtem,
Akkor kivel jóban voltam,
Azokat nagyon megsírttam.
Ők csak csendben rámnéztek,
Némán nekem intettek,
S könnycsepp gördült le arcukon,
Így köszöntek néma hangon.