Segitsetek
-
#79
Némán ülök s a csendet hallgatom,
A kietlen tájat bámulom,
Nincs itt ki élne,
Nincs ki itt velem beszélne.
Némán ülök a csendet nem zavarom,
A haláli nyugalmat fel nem kavarom,
Nézem a tavat mely hullámot nem vet,
Figyelem a partot mely nem teremt életet.
Ez a táj megfogott engem,
De nem lett tőle jókedvem,
Elragad s lehangol engem,
Végez velem halkan nesztelen.
Kihűlt testem meg nem találják,
Baktériumok le nem bontják,
Hiszen azok sincsenek e vidéken,
Mert itt minden élettelen.
Már a testem sem él nem lélegzik,
A környezettel eggyé válik,
Kihűlt s meredté válik,
Lassan megkövesedik.
Én is egy leszek a sok sziklából,
Nem lógok ki a vidék arculatából,
Végre egy közösség tagja vagyok,
Már magányos nem maradok.
Én is része leszek a vidéknek,
Része egy közösségnek,
Mely helyet ad nekem,
Nem vet ki engem.
Itt elfogadnak s szeretnek,
Kedvelnek az élettelenek,
Bár kapcsolatot nem tartunk,
Mégis közös magányunk.
S ha valami közös bennünk,
Magányról már nem beszélhetünk,
De akkor azt nem értem,
Mi ez az üresség bennem.