Szerelmes versek

Itt van kit én szeretek,
De hozzászólni nem merek,
Félek ha én ezt megteszem,
Megharagszik, és nem beszél velem.

Elfelejt s nem vesz észre,
Nem vagyok méltó a szeretetre,
Nem foglalkozik már velem,
Lehet hogy el is felejtette a nevem.

Ó te kegyetlen Szerelem,
Mond miért teszed ezt velem,
Miért hozol ilyet a fejemre,
Miért hozol fájdalmat lelkemre.

Én hozzászólni nem merek,
S Vele soha nem beszélek,
Te a fejemre átkot küldtél,
S rajtam egy jóízût nevettél.

Nem segítesz rajtam,
Azt mondod oldja meg magam,
De ezt megoldani nem lehet,
Hisz a te ajándékod a szeretet.

Téged ez nem érdekelt soha,
Bármilyen õszinte volt a síró hangja,
Csak nevetsz, mert megteheted,
Mert te a fájdalmat nem érzed.

De én azt kívánom neked,
Veszítsd el a képességed,
Szeress te is ahogy én teszem,
Kínzó fájdalommal élem életem.

Akkor majd megtudod te Isten,
Milyen érzés az a reménytelen,
S te is érezd a vérzõ szíved,
Mikor fekete homály fedi lelked.

Akkor majd nem tudsz nevetni,
S megtanulod mit jelent szeretni,
Nem fogod az embereket kínozni,
S fogsz majd rajtuk segíteni.

Akkor majd boldog leszek,
S akkor majd én is nevetek,
Majd te is nevetsz együtt velem,
Hiszen szép lesz az én életem.

Akkor érted egy imát elmondok,
Miközben az égre mosolygok,
De addig én gyûlöllek,
S mindenki elõtt lenézlek.

Nő, Tej, szeretem..


szerelmés vagyok én,
a nőm olyan mint egy tehén.
nem is tetszik nekem,
de nincs a hűtőnben tejem.

pedig a tej erő izom,
mégse azt iszom.
Nincsen más hát a frigóban,
mert ez nem megengedett az euban.

Itt ezennel a vers vége,
ez olyan befejezés féle,
de nem szaporítom a szót,
de örülünk hogy ilyen is vót.

:o))

Egyedül vagyok nagyon, nagyon,
nem cseszel ki velem, fazon.
Nem jössz el a randira,
tojok a fejedre nagy ívb'a'.

Nem folytatom már a verset,
mer 12-es karika kéne. 😊

Egyedül szerettem volna lenni,
S magányosan mást nem tenni,
Csak menni, s semmire nem figyelni,
Csendben az Életen gondolkodni.

Elmentem hát a Tisza partra,
Ráültem ott egy padra,
S néztem csak a vizet,
S hallgattam a szelet.

Ott ültem s gondolkodtam,
Gondolkodtam vagy szomorkodtam,
Mert az élet most nehéz,
S nem nyúl felém segítõ kéz.

Pedig úgy örülnék neki,
Ha figyelne rám valaki,
S tanácsot tudnék kérni,
Hogy hogyan kell boldogan élni.

S el tudná nekem mesélni,
Hogy a Nõktõl nem kell félni,
S megmondaná nekem,
Hogy kell Neki a szívem.

Hiszen én Szeretem,
S soha el nem feledem,
Neki adom életem,
S neki adom a lelkem.

Lehoznám Neki a csillagokat,
Csak mondjon szép szavakat,
Oda adnám szívemet,
Csak töltsön velem öt percet.

De senki nem mondja ezt nekem,
Most is egyedül élem életem,
S a szél is elcsendesedett,
Engem az is elfeledett.

Nem kellek én csak a magánynak,
Meg esetleg a Halálnak,
Nem hiányzom én az életbõl,
S nem hiányzom az emberiségbõl.

Csendben ülök s már sírok,
Hiányoznak már a hangok,
Melyek kedvesen szólnak,
Hogy velük maradjak.

S elmondanák nekem,
Hogy ér valamit az életem,
S valahol vár rám valaki,
Ki tud egy kicsit szeretni.

Ki el tudna engem fogadni,
S szívébe egy kis helyet adni,
Kiben én is megbízhatok,
Kinek mindent elmondhatok.

De csak a csend szeret engem,
Õ tudja csak a nevem,
Hát neki adom életem,
Övé lesz az én lelkem.

Csend mely fogvatart engem,
Hiába ezt nem szeretem,
Együtt kell élnünk,
Hisz összeforrt életünk.

Víz is folyik csendben,
Õ is magányos az életben,
De soha sem panaszkodik,
Csak csendben továbbúszik.

Én is már elmegyek,
S a csenddel beszélgetek,
De többet nem panaszkodok,
Hanem én is csendben maradok.

Nem tudom hol is kezdjem,
Mert lehet hogy Õ a Szerelmem,
de lehet hogy csak egy õszinte igaz Barát,
kinek még nem nyertem el haragját.

Nem tudom mit érzek,
Szerelmet vagy félelmet,
Vagy csak rettegek,
Mert megõrzött rólam egy emlékképet.

Ah! Istenek mért nem hagytok engem,
Mért jelentkezik egy nagy szerelmem,
Mért kell felkavarni szívem,
Mért nem nyugodhat lelkem.

Hiszen ha még mindig szeretem,
Nem lesz boldog életem,
Mert ha kell Vele beszélnem,
Megbicsaklik a nyelvem.

Már a múltban is rettegtem,
Mikor Vele beszéltem,
Pedig csak Õ állt ki mellettem,
Mikor a hullámok átcsaptak felettem.

Mért nem maradhatott a múltamban,
Mért nem jelent meg csak álmomban,
Mért kell megint szeretnem,
Mért kell megint szenvednem.

Ha újra megszeretem,
Felborul az életem,
Nem merem Neki elmondani,
S így össze fogok törni.

Mért nem vagyok a szavak embere,
Mért kell a szívemnek rettegnie,
Mért kell egyedül lefeküdnöm,
Mért kell a magányba merülnöm.

Mért kell hogy így legyen,
Mért nem halhatok meg csendben,
Jelentkeznie mért kellett,
El mért nem feledett.

Jobb lett volna meghalni,
A Föld felszínérõl eltûnni,
Most nem fájna e pillanat,
Nem kellene keresnem a szavakat.

Némán ülök s a csendet hallgatom,
A kietlen tájat bámulom,
Nincs itt ki élne,
Nincs ki itt velem beszélne.

Némán ülök a csendet nem zavarom,
A haláli nyugalmat fel nem kavarom,
Nézem a tavat mely hullámot nem vet,
Figyelem a partot mely nem teremt életet.

Ez a táj megfogott engem,
De nem lett tõle jókedvem,
Elragad s lehangol engem,
Végez velem halkan nesztelen.

Kihûlt testem meg nem találják,
Baktériumok le nem bontják,
Hiszen azok sincsenek e vidéken,
Mert itt minden élettelen.

Már a testem sem él nem lélegzik,
A környezettel eggyé válik,
Kihûlt s meredté válik,
Lassan megkövesedik.

Én is egy leszek a sok sziklából,
Nem lógok ki a vidék arculatából,
Végre egy közösség tagja vagyok,
Már magányos nem maradok.

Én is része leszek a vidéknek,
Része egy közösségnek,
Mely helyet ad nekem,
Nem vet ki engem.

Itt elfogadnak s szeretnek,
Kedvelnek az élettelenek,
Bár kapcsolatot nem tartunk,
Mégis közös magányunk.

S ha valami közös bennünk,
Magányról már nem beszélhetünk,
De akkor azt nem értem,
Mi ez az üresség bennem.

esthajnal csillag fényében
naplemente után
felszáradt könnyek
egy fiú arcán

Ne haragudj, hogy még egyszer írok,
De a szívemmel már nem bírok.
Szeretném elmondani ki vagyok,
De nem merem, így ismeretlen maradok.

Ha nem baj most is elmondom,
Hogy mennyire szeretlek már fel se fogom.
Szeretném leírni de nem tudom,
Ajkad mennyire kívánom.

Én nem tudok szépen beszélni,
Nem tudok szerelmet vallani,
Nem tudom érzelmed felkelteni,
Csak az tudom, hogy meg fogok halni.

Bárcsak macskák lennénk,
Ösztönösen udvarolnék,
Megküzdenék minden kandúrral,
Majd együtt lennénk nagy dorombolással.

Vagy lehetnénk szép madarak,
S szállnánk a felhõk alatt.
Szép tollakkal meghódítanálak,
S nagy turbókélásba fognálak.

Vagy lehetnénk éppen halak,
Kik a tóban vígan úsznak,
A többiektõl elbújnának,
S az ikrákra együtt vigyáznának.

Esetleg lehetnénk méhek,
Kik egy bolyban élnek.
Nem törõdnénk mással,
Csak a nagy tánccal.

Lehetnénk folyamok,
Amelyek olyanok,
Melyek egymásba torkollanak,
Majd habjai együtt úsznak.

Lehetnénk mi a mindenség,
Te lennél minden Föld, s én minden Ég.
Én mindig Rád mosolyognék,
S Te ugyanezt tennéd.

Jaj! Csak növények ne legyünk,
Mert akkor különvál életünk.
Nem biztos, hogy egy mezõn lehetünk,
Csak a rovarok vinnék szerelmünk.

De mi sajna embernek születtünk,
Mi errõl semmit nem tehetünk.
S mi egymásé soha nem lehetünk,
De meg kellene ismerkednünk.

Remélem ezen írást érted,
S tudod, hiányzik szereteted.
Nem akart ezt se mást mondani,
Csak, hogy könnyebb volna együtt élni.

Mert e mûben azt akartam írni,
Téged nagyon könnyû szeretni.
S egyáltalán nem lehet feledni,
Nem kívánok mást csak Rád figyelni.

zöld a fû és süt ahold
olyan rossz hogy már csak volt.

ez de aranyos, nekem nagyon tetszik <#taps>

kék az ég és süt a nap
olyan jó hogy velem vagy.

Nem tudom, hogyan mondjam,
Mert még szerelmet nem vallottam.
Nem tudom, hogyan kezdjem,
Félelmem nagy felettem.

Nem tudom meddig bírom még,
De Nélküled az életbõl elég.
Nem tudom hogyan mondhatnám el Neked,
Hogy mennyire hiányzik Szereteted.

Olyan gyönyörû a hajad,
Olyan gyönyörû az ajkad.
Olyan gyönyörû a kezed,
Olyan gyönyörû mindened.

Mért van az, hogy nem szeretsz?
Mért van az, hogy elfeledsz?
Mért van az, hogy nem veszel észre?
Mért van az, hogy más nem kéne?

Mond mért van az, hogy nem szólsz hozzám,
Csalódtál bennem, haragszol rám?
Vagy nem hívtam fel a figyelmed,
Mért van az hogy Nélküled élem életem.

Szóval nem másért írtam e levelet,
Hogy megmondjam mennyire Szeretlek.
De ebbõl ez nem derül ki,
Mert érzelmem nem teljesen fejezi ki.

A szerelembõl imádat lett,
S ezt az érzést kifejezni nem lehet.
Nem tudom leírni mit érzek,
S félek soha nem értesz meg.

Mivel Te soha nem fogsz szeretni,
Elbúcsúzom, mert így nem lehet élni.
Elmegyek s csendben meghalok,
Zaklatni többet soha nem fogok.

De ha majd egyszer a síromnál állsz,
Könnyet miattam ne hullajts ám,
Hanem írd a porba csendesen,
Hogy õt valaha én is ismertem.

S legalább ott boldog leszek,
S ígérem Rád mindig figyelek,
Megvédelek minden bajtól,
S nem kell félned a holnaptól.

Miképpen boltíves,
vén terem zugában
álmodó középkori barát
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát,
s már félig fennt lebeg,
a tiszta éteren-
ül roppant asztalánál
mely könyvekkel teli
s a nagybetûk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal és égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli.

Úgy szeretnélek én is
lámpásom éjjeli
fényénél drága
arannyal és kék szavakkal
örökké festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága,
s míg le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én szerelmem
Világ legszebb virága

Oh! Halál mért nem találsz meg engem,
Mért nem foglalkozól már velem,
Mért nem veszed már el életem,
Mért kell itt még szenvednem.

Már az életet gyûlölöm,
Nem lelem benne örömöm,
Nincs miért itt éljek,
Nincs kiért hogy itt szenvedjek.

Nincs célom mely itt tartana,
Nincs senki ki rám gondolna.
Kit érdekelne élek vagy halok,
Vagy éppen mire is gondolok.

Én is utálom az emberi nemet,
Utálom az érzelmeket,
Már irigylem ki halott,
Ki az életnek hátat fordított.

Gyûlölöm ki szeret élni,
Ki még tud nevetni,
Azt se szeretem,
Ki csak siránkozik nekem.

Kedvelem ki elmegy mellettem,
S nem törõdik velem,
Megölni volna kedvem,
Ki megszólít engem.

Gyûlölöm ki szerelmes,
Utálom ki szellemes,
Undorít az ki egyhangú,
Megõrjít ki szomorú.

Gyûlölök mindent s mindenkit,
Magam mellett nem viselek el senkit.
Már csak a Halált várom,
Már csak Õt imádom.

Vágyom hogy elvigyen,
Életem véget érjen.
Hogy rám senki se emlékezzen,
Elmúljak az örök feledésben.

"Völgyvidéken és hegygerincen át
Tör elõre a hadsereg."

😄

csillagosok katonaaaaak

Szükséges még? 3. napja írtad
akkor:
Nagy László:
Létem ha végleg lemerült kezdetû verse

,,Ki viszi át fogában tartva,
a szerelmet a túlsó partra?"

meddig élsz?

#18

ütlek
borulsz

Hy all!

Írjatok valami nagyon ütõs verset pls mert nagy szükség lenne rá!thx
<#law>

"Fel vörösök, proletárok..." <#nyes><#nyes><#nyes>

Kis segítség kellene!
Melyik verset szavalta el a Survivor döntõjében a srác amikor megkérte a csaj kezét? (a neveket nem tudom, mert nem néztem....)

versbeszedett hazugság
kémiai folyamat
õrültté tesz, agyhalál
komolyan vett kapcsolat

Írnom kellene rímeket,
De nem találom ezeket.
Nem találom a szavakat,
Nem látom a rímes mondatokat.

Írjak ismeretlen emberi sorsokról,
Vagy csak egy ember gondolatáról?
Vagy írjak a mindenségrõl,
Vagy zengjek ódát a semmirõl.

Esetleg írhatok a Szerelemrõl,
Mely lehet csodás és elrettentõ.
De írhatnék a magányról,
Egy Barátnõ hiányáról.

Írhatnék a gyönyörû tájról,
A dombokról, a tiszta tavakról.
Költhetnék csillogó színes halakról,
A vadban élõ éneklõ madarakról.

Ódát zenghetnék az állatokról,
Azok vad de csodálatos szokásaikról.
Írhatnék a mezõk növényeirõl,
Az ott folyó nagy versenygésrõl.

Zenghetne a szám álmokról,
A be nem teljesedett gondolatokról.
Írhatnék magamról, hogy megismerjenek,
Írhatnék magamról úgy, hogy szeressenek.

De ezeket most nem teszem,
Hisz ehhez most nincsen kedvem.
Csak a billentyûket ütögetni,
S magamat a homályba küldeni.

A szerelem mi elvette az eszem,
Fekete homályba burkolva lekem,
Mely blokkolja már a létem,
S már nem tudom mi van velem.

Lábam alól elveszett már az út,
S nem tudom mégis hova fut.
Csak megy-megy meg nem állva,
Mintha kergetnék úgy rohanva.

Homály közepén megállunk,
Ahol már senkit nem látunk.
S egy nagy kõre leülök,
S egy verset körmölök.

Írnom kellene rímeket,
De nem találom ezeket.
Nem találom a szavakat,
Nem látom a rímes mondatokat.

Írjak ismeretlen emberi sorsokról,
Vagy csak egy ember gondolatáról?
Vagy írjak a mindenségrõl,
Vagy zengjek ódát a semmirõl.

a nasztalin helyett nem naftalint akartál írni ? 😊

Vörös rózsa kék kankalin,
Vili Fred hónalja úgy bûzlik mint egy zsák nasztalin

the grass is green
the sky is blue
the dog's are f*ckin'
i love you

kell ennél szebb szerelmes vers ? 😄

Ezt a verset Én írtam nemrég született meg, és bemutatnám <#smile>

A szerelem ritmusa

Oly szép az élet, és oly gyönyörû a szerelem, csak el ne veszítsem mindkettõt.
Õrzöm, mint drága kincset, nem engedem, hogy Tõlem bárki elvegye.
Szívembe zártalak Kedvesem, onnan ki nem engedlek, hallgasd meg szívem dobbanását.
Hallani fogod ritmusából nevedet, és azt a bûvös szót, hogy szeretlek Kedvesem.

Kedves Szerelmem, gyere, és nézz a szemembe, mely a lelkem tükre,
És nézd mily szerelmes lelkem, mely csak Téged szeret,
Nézd, mennyire csillog szemem a boldogságtól, mert Vagy Nekem.
A sors Nekem adott hogy boldog legyek, és Én boldoggá tegyelek.

Kérlek, fogd és simogasd két kezem, mely Téged ölel gyengéden
Érezned kell szerelmemet, mely beragyogja és simogatja lelkedet,
Úgy, mint nyári napsugár a természet lágy ölét, oly gyengéden és szeretetteljesen.
Érezzed szerelmem forró tûzét, mely hatalmas lánggal ég.

Nézd, milyen szépen lassan nyugszik le a Nap a hegyek mögé bújva, békésen,
Mosolygósan, s szép színes tekintetével Reánk nézve tér nyugovóra,
Szinte a szél susogásában hallani, hogy azt mondja: „Legyetek boldogok!”
De kérlek, most még ölelj sokáig, mindjárt feljönnek az égbolton már a csillagok.

Ha megérkeztek a csillagok majd látják, hogy lelkünk szívalakban összefonódik,
Két hulló csillag kíséretében, ajándékként kapunk fényes kis csillagocskákat,
Mely mindig ott tündököl majd a szemünkben, így a Világegyetem is tudni fogja,
Hogy a Mi lelkünkben, s szívünkben gyönyörûen lángoló nagy szerelem él.

Na, ez hosszú lesz, de nagyon szép. Olvassátok 😊
forrás: idezetek.hu


Halálos szerelem


Volt egy gyönyörû lány, ki hitt a mesékben,
Hitte, hogy lesz egy álom, mibõl fel nem ébred.
Örökké tart majd, s Õ csak várta...
Hitte, hogy többé nem marad már árva.

Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelõ karra,
Arra, hogy viszont szeressék, semmire... csak arra...
Nem értette miért kér olyan nagyon sokat,
S miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.

S egy szép nap úgy tûnt az álom végre valóra vált,
Hisz találkozott azzal, kire már oly régóta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naív,
De a lány olyat érzett, mint még soha addig.

Rájött a fiú is, ez még több is lehet,
Lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.

Szomorú volt, félt, szenvedett,
Hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gönyörû lány csak oltalomra várt,
Így Õ is feledni kezdte a mély gyászt.

Rájöttek, hogy Õk talán egymásnak lettek teremtve,
S a szerelem örök oltárára szentelve...
A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,
A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.

Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen,
Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer... miért is ne?!
S a gyönyörû tavasz helyére hideg tél köszönt be.

Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
S hogy együtt, ketten legyõzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.

Mert ki egyszer már Tiéd lett,
S úgy érzed, örökre Õt szereted,
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell,
Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.

A szerelem erõs lánc,
Örökké tartó, szédítõ tánc.
Úgy fûz magához, hogy észre sem veszed,
S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.

Örökké remél, örökké bízik,
S megtanít Téged örökké hinni.
Hinni a másikban... s ezt el is éri,
Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.

Így hittek Õk is egymásban,
S vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
S hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.

S akkor jön a fájó ébredés,
A mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb,
De Õ akkor már nincs melletted... helyette más van... a fájó könnyek!

Ez történt a gyönyörû lánnyal,
S a hiú, naív sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
S a lány szemei elõtt is ködként szállt el az édes oltalom.

Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot...
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
Érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!

A fiú rájött, még mindig a másikat szereti,
Akárhogy is bánt Vele, soha nem felejti.
A gyönyörû lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...
Hisz Õ nem tenne mást, csak igazán szeretne.

De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul.
A fiú csak rohant, szaladt messze már,
Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.

Hisz szerette, csak Érte élt,
De nem tudta, hogy a gyönyörû lány csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
Nem találta meg a lányt, kit annyira akart.

S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza...
De a lány ekkor már búcsúlevelét írta.
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.

A fiú szólította: "Szerelmem!",
De a lány akkor már semmit sem felelt...
S ekkor a fiú észrevette a papírt,
Alig tudta olvasni... csak sírt...

De erõt vett magán, s kezébe vette a levelet,
S közben végigsimította az erõtlen, puha kezet.
Ki egy éve még forrón ölelte, s szerelmesen,
Az nem lehet már Vele többé sohasem.

A borítékra csak ennyi volt írva:
"A kék szemû fiúnak, kit már nem feledek soha!"
Lassan, könnyeitõl szinte alig látva kibontotta, s olvasta...

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már egy év telt el a búcsúnk óta,
De még mindig elõttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
Gyönyörû két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok,
Mindenhol egy emléket találok...
Azt hittem, az átsírt éjjeleknek vége,
S hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengõ hangod, láttalak, s életre kélt az édes múlt,
Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék elõlük, és elõled is, de nincs hely hova bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet,
Mindenemet odaadnám azért, szívemet, lelkemet...
Hogy csak messzirõl is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod...
Hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegõvétel, szinte belehalok.
Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem is létezek,
Nem megy már semmi... minden fáj... Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál...
Boldogtalan életembõl hiányzik a törõdés,
S teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, s édes, tiszta gyermeki öröm,
Mindent, mit Veled éltem át, már örökké magamban õrzöm.
Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,
Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már... inkább elfojtom magamban minden emlékedet.
Hirtelen a végtelenbõl rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyûlöletté nõ a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, mégsem tudtam feledni... nagyot hibáztam!
Óh, Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE,
Mintha minden álmom, s vele az életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,
Most már csak bátorságot gyüjtök...
Csak a halál csókját érezném már végre... ennyi csak, mit remélek...
Le akarok lépni az útról, mit már oly régóta járok,
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itthagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre... de még így is szeretlek mindig,
Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."

Ekkor a srác lecsukta a levelet,
Melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
S mégegyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra...
Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.

Majd édes, lágy szellõ támadt váratlanul,
Kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
Az édes szellõ a temetõ felé vezette két lábát.

Két szemével sírva kutatta a sírt,
Vérzõ szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellõ, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...
Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál,
S Veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Õ keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgezõ ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz... most már örökre, s én is Veled maradok,
Védeni foglak mindörökké, én leszek az õrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hûen vigyázlak,
Hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."

A fiú csak fájdalmasan zokogott,
Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora ûrt okozott.
A szellõ a sír felõl egy halk, õszinte szót hozott: "Szeretlek!"
S a fiú csak ennyit súgott sírva: "Soha nem feledlek!"

nemtom ismeritek e a Road együttest na annak van egy száma aminek a címe:Nem kell más, de ez a szám beér egy szerelmes versel, bele lehet hallgatni ha szeretnétek megéri!

álmodtam, hogy lányom született,
kerek arcával rám nevetett,
kis kezével megfogta újjam,
kerek szemmel figyelte szavam.

olyan boldogságot sosem érezetem,
hirtelen teljes lett életem,
s örömöm csak az fokozta,
hogy egészségessen jött a világra.

minden percben csak néztem,
s könnyeztem mikor hozzáértem,
mikor magyarázott nekem,
olyankor õszintén nevettem.

majd láttam hogy felcseperedik,
s kapcsolatunk nem változik,
mindig mindent megbeszéltünk,
s együtt sírtunk vagy nevettünk.

majd egyszer egy férfit felhozott,
kit Barátjaként bemutatott,
s bár féltékenyen éreztem magam,
mégis mindig mosolyogtam.

az esküvõjükön összetörtem,
azt hittem, hogy elvesztettem,
de sûrûn meglátogatott,
s mindent elmondott.

következõ emlékképem,
hogy az ágyban felébrettem,
s csendben a fal felé fordúltam,
s egyedül magányosan zokogtam.

köszy hogy együtt érzel vele,
de leborulni nem kell elõttem,
én is egy halandó vagyok,
ki félelmében rímeket mormol.

nem vagyok egy herceg,
csak egy loser ki beteg,
s retteg a Hölgyektõl,
fél az ellenkezõ nemtõl.

ezért a magány fogságába kerültem,
a sötétség homályába menekültem,
s csak onnan nézem a másik Nemet,
hogy észre ne vegyék a tekintetet.

ha észrevesznek elfordulok,
magam köré falat húzok,
vagy eltünök a sötétben,
s meghalok szépen csendben.

nem kell engem tisztelni,
nem kell engem dicsérni,
hiszen meg nem érdemlem,
rendkívüli dolgot nem tettem.

csak élem magányos életem,
leírom mi fáj nekem,
s elmesélem mire gondolok,
s ha egyedül vagyok miért sírok.

Bocs de az elõbbi az Tigerbácsi-nak szól! sorry

Elolvastam mindet és azt kell mondanom hogy nagyon jó, én is pont ezt érzem egy csaj iránt amiket leírtál. még ilyeneket!!!!!<#worship>

Nagyon klassz! tényleg tetszik.<#taps>

<#taps>

😮

tigerbácsi lassan elolvad,
s szava lassan elakad,
hiszen elõtte még le nem borultak,
arcára csókot még nem adtak.

nagyon szép, nagyon szépen köszönjük <#worship><#puszi>

Ekkolákko Édes Barátnõm,
Igaz nem vagy a szeretõm,
De mivel eddig tetszet a hangom,
Hallgasd most a gondolatom.

Névnapod ma vagyon,
S ezért mindenki mosolyogjon,
Ünnepeljen Téged s szeressen,
A mai nap után el ne feledjen.

Legyen Tied minden mezõ,
Legyen Tied minden erdõ,
Ahol a madarak vígan énekelnek,
S a nyulak vígan legelésznek.

Legyen Tied minden föld,
Ahol a rét selymesen zöld,
Legyen Tied minden tó vize,
S annak minden egyes cseppje.

Legyen Tied a Föld kincse,
S annak minden ékszere,
Tudd, hogy mindenki Szeret,
Hogy megõriz az Emlékezet.

Vagy csak legyél boldog,
S ha arcod mindig mosolyog,
Akkor nem feled el senki,
Emlékezik Rád mindenki.

S ha az ember az életével elégedett,
Akkor már minden bánat elfeledett,
Nem lesz többé semmi gondja,
Boldog lesz a gyönyörû hangja.

Most csak kívánom már Neked,
Ne legyen soha rossz a kedved,
Találjon meg Téged a szeretet,
Adjál az Uradnak gyermeket.

Ne szenvedj soha hiányban,
Ne éljél soha szomorúságban,
Ne féljél soha a szerelemtõl,
Ne féljél soha az Életedtõl.

Mivel Névnapod ma vagyon,
Köszöntelek hát boldog hangon,
S most Téged ünnepelünk,
Mert mi nagyon szeretünk.

Neketek én csak azt mondom,
S õszintén úgy gondolom,
Hogy mi soha el nem feledünk,
Mert mi nagyon szeretünk.

end of the game

tom nem szerelmes, sde szívbõl j5!

😄

nem vagyok én fejõgép
ácsolom a tetõt még
mától várom téglát nyáron
huzzál innen el a francba ááááá nemrímel bazmeg 😮

Egy éjszaka megláttam,
Gyönyörû két szemed,
Többé nem feledem,
Amit akkor éreztem.

Rád néztem és éreztem,
Te vagy az én szerelmem.
Oda kellett volna mennem,
Bevallom nem mertem.

Egy másik srác is szeretett,
És ez nagyon fájt nekem.
Megbántani nem lehetett,
Így tovább szenvedtem.

Aztán Õ is elhagyott,
Veled nem foglalkozott,
Szívem tovább szenvedett,
Mert egy másik srác szeretett.

Enyém viszont nem lehetsz,
Mert Te mást szeretsz.
Érzem szívem gyengül,
Meghalok így egyedül.

Nekem csak egy Nõ számit,
Õ is Istennõként ámít.
Tudom, hogy nem szeret,
Enyém soha nem lehet.

Õ az egyetlen nõi barát,
Ki megérti szívem bánatát.
Sajnálom is nagyon érte,
Mert csak rólam szól az ének.

Most is csak magam sajnálom,
Csak saját érzéseimmel foglalkozom,
Nem érdekel senki bánata,
Csak saját szívem baja.

Õ engem nem szeret,
Így élni nekem nem lehet,
Meg kell halnom érzem,
Így talán könnyebb lesz nekem.

Halálom után is érzem,
Szeretni foglak végleg.
Halál se vehet el Téged,
Szerelmem örökké érzem.

szevasztok mizu???valami jo no??valami valami??

itt vagyok jani,
kinek a karjaik bazi,
ha akarsz egy jot baszni,
mondd csak bátran "JANI"!

---
<#vigyor3><#vigyor3>és még rimmel is !

Itt vagyok s Rád gondolok,
S ezért szomorú vagyok,
Most szeretnék Veled lenni,
S a kezedet most megfogni.

Elbeszélgetnék Veled egyszer,
De sajnos lelkem nem mer,
Nem jönnek hangok a számra,
Szám nem nyílik ki a szóra.

Testem s lelkem remeg,
Szívem ezért nagyon beteg,
Mert nem tudom hogyan mondjam,
Magam el hogyan adjam.

Nem tudom hogyan mondjam,
Veled hogyan tudassam,
Amit érzek én Irántad,
Hogy hogyan csókolnám ajkad.

Sokáig abban bíztam,
Mert én azt hallottam,
Hogy én is tetszem Neked,
S megosztanád velem Életed.

Sokáig abban reménykedtem,
Hogy megmondod majd nekem,
Hogy mennyire szeretsz engem,
S hogy szeretnél együtt lenni velem.

Akkor boldogok lettünk volna,
S mindenki arra gondolna,
Hogy milyen szépek vagyunk,
Hiszen együtt mindig mosolygunk.

Nevettünk volna mi mindig,
Legalábbis egészen addig,
Még a halál el nem választ,
Még a kemence el nem hamvaszt.

De Így csak Te lehetsz boldog,
S csak a Te arcod mosolyog,
Én meg csak azért nevetek,
Igaz ritkán, de Veled beszélhetek.

Nekem az jelent sokat,
Hogy láthatom a mosolyodat,
S érezhetem a boldogságod,
Hallhatom gyönyörû hangod.

Ha ezt elveszik tõlem,
Akkor összetörik a lelkem,
Testem már semmit sem ér,
Kifolyhat belõlem a vér.

Akkor már nincs miért élnem,
Eldobnám testem s lelkem,
Nem érdekelnének az emberek,
Nem érdekelnének mit beszélnek.

Úgyérzem mindent feladnék,
S nem érdekel hogy az ég kék,
Mert akkor a nappal is éjszaka volna,
Mindent sötét feketeség borítana.

Most bennem is ott a sötétség,
De lelkemben egy szál gyertya ég,
S az Te vagy kit én szeretek,
Kit soha el nem feledek.

Ha az a szál gyertya is leég,
Akkor mindent elfed a feketeség,
S tudom akkor már nem élhetek,
A Haláltól már nem retteghetek.

De ha valami csoda történik,
A gyertya lángja fényesebbre gyúlik,
Akkor mi boldogok leszünk.
S hatalmas lest szerelmünk.

Szívembe nap fog ragyogni,
S minden embert fogok szeretni,
A lelkembõl a sötétséget,
Elûzi majd a szeretet.

Az emberiség közt találsz egy embert,
Ki életében semmit nem mert,
De egy Istennõ megváltoztatta,
A Boldogságot neki adta.

Egyszer az életben hallgass meg engem,
De elkezdeni nem merem, mert nagy a félelmem.
Nem tudom hogyan mondjam, miként tegyem,
Szeretlek, de személyesen elmondani nem merem.

Remélem megérted, hogy hozzádszólni nem merek
Mert a hölgyekkel szemben nagyon félek.
Nem merem, nem tudom elmondani mit érzek,
Mert óriási félelemben élek.

Most se tudom kifejezni magam,
Érzelmeket kifejezni nem lehet szavakban.
Mégis megpróbálom azt leírni,
Megpróbálom mindezt kimondani.

Õsszel a falevél,
Lehullik úgy mint én.
A levél se tud a fa nélkül élni,
Én is Nélküled meg fogok halni.

Mint a hal ki kiugrott a vízbõl,
Neki is elege lett az életbõl.
Õ se tudta elviselni a magányt,
Meghalt mert szeretett egy hallányt.

Ohh, szavak, melyek semmit nem mondanak,
Mit érzek arról nem szavalnak,
Csak a fájdalmat írják serényen,
A Hölgy mellett elhaladnak csendesen.

akkor nem beszélnek, csak visszahúzódnak,
nem mondanak szerelmes szavakat,
csak csendesen eltünnek minha néma lennék,
úgy viselkedem mintha nem is élnék.

talán a tettek többet értek volna az õ esetében