Segitsetek
-
Zolq #90 Szertefoszlik az idő tengerén
az embert éltető illuzió.
Tébolyult elme hangja
terén az időnek, elbolyong.
Választ vár a néma tudatlanság,
esélyt kér a tébolyult bolond.
Várnak már a kín-ibolyák
festett tavaszt az áltablóra.
A szél sem sűvít oly rettenten,
már-már előbukik hírtelen
az önemésztő, gyalázatos
embert kínzó ösztön.
Szótlan vigaszt kérek, álarcot
kopott arcú, sötét létemre,
hogy végleg álkép mögé rejtsem
elárvult, elvadult kedvem.