Segitsetek
-
#103
Ohh! szívem mért dobogsz,
kérlek tovább ne dolgozz,
e terhelést nem bírom,
s várom már halálom.
vágyam, hogy pihenhessek,
csendesen némán lefekhessek,
örök álomba merüljek,
fel sohasem keljek.
várom, hogy meghaljak,
csendesen továbbáljak,
hisz nincs miért itt szenvedjek,
hisz nincs kiért továbbéljek.
már feladtam e reménytelen harcot,
meguntam az állandó kudarcot,
magányosan már nem élhetek,
rossz, hogy engem nem féltenek.
fáj, hogy senkinek nem hiányzom,
bánatom senkinek el nem mondhatom,
szőrnyű, hogy senkit meg nem ölelhetek,
mára már senkit nem szerethetek.
mert ha velekit szeretek,
akkor rögtön reszketek,
nem merek a szemébe nézni,
többet nem tudok hozzá szólni.
nem tudok hódítani,
érzelmet bevallani,
senkit közel engedni,
csendesen megcsókolni.
csak futni s menekülni,
a Hölgyet megsérteni,
csak érzelmet megtörni,
magam megutáltatni.
nem értem e szavakat,
már semmit nem mondanak,
szépről már semmit nem mesélnek,
szerelemről már nem zengenek.
csak a hálál s a magány mirőlzengenek,
csak a fájdalom miről beszélnek,
a gyönyörű dolgokról nem szavalnak,
szerelmes szavakat nem suttognak.
az elmúlás mivel foglalkoznak,
s csak fájdalmat okoznak,
mindenkit távol tartanak,
s a halálba sodornak!
az elmúlást éltetik,
a szerelmet elvetik,
szerelmesen megnémúlnak,
csendesen elhallgatnak.