Segitsetek
-
#81
Egyedül szerettem volna lenni,
S magányosan mást nem tenni,
Csak menni, s semmire nem figyelni,
Csendben az Életen gondolkodni.
Elmentem hát a Tisza partra,
Ráültem ott egy padra,
S néztem csak a vizet,
S hallgattam a szelet.
Ott ültem s gondolkodtam,
Gondolkodtam vagy szomorkodtam,
Mert az élet most nehéz,
S nem nyúl felém segítő kéz.
Pedig úgy örülnék neki,
Ha figyelne rám valaki,
S tanácsot tudnék kérni,
Hogy hogyan kell boldogan élni.
S el tudná nekem mesélni,
Hogy a Nőktől nem kell félni,
S megmondaná nekem,
Hogy kell Neki a szívem.
Hiszen én Szeretem,
S soha el nem feledem,
Neki adom életem,
S neki adom a lelkem.
Lehoznám Neki a csillagokat,
Csak mondjon szép szavakat,
Oda adnám szívemet,
Csak töltsön velem öt percet.
De senki nem mondja ezt nekem,
Most is egyedül élem életem,
S a szél is elcsendesedett,
Engem az is elfeledett.
Nem kellek én csak a magánynak,
Meg esetleg a Halálnak,
Nem hiányzom én az életből,
S nem hiányzom az emberiségből.
Csendben ülök s már sírok,
Hiányoznak már a hangok,
Melyek kedvesen szólnak,
Hogy velük maradjak.
S elmondanák nekem,
Hogy ér valamit az életem,
S valahol vár rám valaki,
Ki tud egy kicsit szeretni.
Ki el tudna engem fogadni,
S szívébe egy kis helyet adni,
Kiben én is megbízhatok,
Kinek mindent elmondhatok.
De csak a csend szeret engem,
Ő tudja csak a nevem,
Hát neki adom életem,
Övé lesz az én lelkem.
Csend mely fogvatart engem,
Hiába ezt nem szeretem,
Együtt kell élnünk,
Hisz összeforrt életünk.
Víz is folyik csendben,
Ő is magányos az életben,
De soha sem panaszkodik,
Csak csendben továbbúszik.
Én is már elmegyek,
S a csenddel beszélgetek,
De többet nem panaszkodok,
Hanem én is csendben maradok.