Segitsetek
-
#95
Itt vagyok egyedül egy tó mellett,
Ahonnan kihalt minden élet.
Bármerre is nézek nem látok semmit,
Ami élne vagy valami olyasmit.
Csak a puszta fekete homok,
Melyben nem látszanak a nyomok,
A tó vize nem mossa a partot,
Nincs mi korbácsoljon hullámot.
Nincs itt semmi mi mozogna,
Ki ha kiabálnék engem meghallana.
Itt még a levegő se mozog,
Itt nem lehet senki se boldog.
Nagy csend ült erre a tájra,
Én sem zavarom meg hisz hiába,
Nem hallaná úgyse senki,
Így nem kell ordibálni.
Oh, úszik egy ladik a tó vizén,
Jaj, de hullámot az sem vetvén,
Közelit felém nagyon lassan,
Lassan s rendkívül halkan.
Az Öreg nyújtja felém a kezét,
Megfogom s nézem közben szemét.
Jaj, de nem látom hiszen nincsen,
Keze nyirkos, hideg olyan idegen.
Mégis beszállok a ladikba,
S leülök annak orrába.
Nézem az Öreg hogyan evez,
Közben gondolkodom ki lehet.
Beszélnék én, de hangom nincsen,
S rájöttem nem vagyok már életben.
Az Öreg nem más, mint a Révész,
Kinek ladikjában a gonosz elvész.
Én mindig rossz voltam,
S ezért kegyelmet nem kaptam,
Most megyek a végtelen útra,
S majd egyszer elérek a pokolba.
Ott elnyerem a büntetésem,
Hiszen felidézik előttem életem,
Röhögnek nézik, hogy szenvedek,
Én meg a félelemtől rettegek.
Röhögnek az Istenek, s fogják a hasukat,
Hiszen Ők látják az emberi gondolatokat.
Látják, hogy féltem az élettől,
Látják, hogy féltem a Hölgyektől.
Most csak röhögnek,
Én remélem, hogy jó begörcsölnek,
Lesz Nekik is legalább egy bajuk,
S remélem jó nagy lesz a gondjuk.
Én meg akkor csak nevetek,
S már szinte el is élvezek.
Ezt megszívták mondom halkan,
Nem is halkan, hanem hangosan.
Meghallották eme gondolatot,
Szemükben a tűz felragyogott,
Zeusz intett egyet s már végem,
Ennyi volt a kis rongyos életem.