By 1925 the French staff officers were mostly phased out and military plans would be a solely Czechoslovak affair. The first of these, Nástupový plán II – "Assembly plan II", was to be used in a conflict with Germany and Hungary (and possibly Austria, although the former two were considered the more dangerous threats), the so called "variant A" dealt with a war with Hungary alone.
Plan II called for the majority of Czech forces, some ten divisions, to gather in North and Central Bohemia in order to be able to swiftly react to an enemy incursion and engage him as close to the border as possible. To protect strategic assets in the northeast of Bohemia and in Moravia, a limited counterattack was to be mounted from these regions in a northern direction. Only a token force of a division and four brigades was to hold against Hungary.
The A variant was much more offensively minded, with over seven divisions allocated for an atack into Hungary proper, the objective being to advance as far as possible and meet with Romanian troops – the country being a fairly close ally of Czechoslovakia at the time. Five divisions were to be held in reserve in case of an intervention by Germany or Austria.
Between 1927 and 1928, Plan III (and III – A) came into effect. The Czechoslovak army undergoing organizational changes in the months prior and growing Hungarian irredentism were the two key causes of a new plan being adopted. As a result, the main plan was largely unchanged. Eight divisions and twelve brigades were set to face Germany, being deployed once again in the central and northern part of Bohemia, one division and five brigades were to protect the Hungarian border, and a northwards attack from the northeast of the country was still a part of the plan.
Even the Hungarian option was similar to its predecessor, calling for basically the whole army to be deployed in Slovakia, once again to strike a decisive and swift blow against Hungary. Seven divisions and six brigades were to attack Gödöllö close to Budapest, two divisions and three brigades were to march on Miskolc in the eastern part of the country. The rest of the army was to hold the flanks or be held in reserve.
As you can imagine, the A variant would leave the rest of the country largely undefended, and with the changing political landscape in the 1930s, another revision of the war plans was necessary. The result was Plan IV, drawn up by a new general staff between 1933 and 1936, fully acknowledging Germany as the number one threat to Czechoslovakia – over twenty divisions would face the Germans in the region of Bohemia. The plan also considered the very real possibility of a major war as opposed to a local conflict between two countries, with French, Soviet, Romanian and Yugoslavian assistance being a key part of the war effort.
By now, the construction of the border fortifications had started, but the military leadership had not yet abandoned the idea of defending the western part of Czechoslovakia, although that the army would be pushed eastwards was expected. Only token forces would face Hungary, its threat was to be countered by the allied countries of Romania and Yugoslavia, and the border with Poland would be left undefended with the exception of a short strip near Těšín where the planners feared a German attack ignoring Polish neutrality. In the end, Plan IV would soon evolve into plans V and VI with only minor changes.
Plan VII and XIII would be rather radically different, however. The Anschluss of Austria in 1938 meant Czechoslovakia was now surrounded on three sides, and the general staff had to react accordingly. Moravia was now threatened and the country faced the possibility of being cut in half, rendering any previous attempts at engaging the enemy in the western part of Czechoslovakia impossible.
The VII plan, drawn up in spring 1938, expected the above to be achieved by a German attack from both Silesia and Austria, and as such the army was to offer only a short term resistance in Bohemia along the Vltava river, focusing its defensive efforts on Moravia in the Bohemian-Moravian Highlands. Should this defensive line be broken, there would be a final withdrawal east to roughly the present day Czech Republic - Slovakia border. In any case, the army was to hold until a counterattack could be mounted by allied forces.
Shortly before the Munich betrayal, a final amendment was made, Plan XIII being the result. More of a variant rather than a reworking of overall military plans, the changes reflected the possibility of a smaller scale action by Germany aimed solely at occupying Sudetenland as opposed to a full scale invasion.
Somewhat similar to the plans from the 1920s, a sizeable force was to be dispatched from the army reserves to Bohemia, where it would wait to strike in the direction of the German advance and meet the enemy close to the borders. This was also the army assembly plan used during the September 1938 mobilisation.
So there you have it. Originally, Czechoslovak plans for war against Germany called for the army, deployed roughly around Prague, to actively engage the enemy close to the border. As time went, these plans changed into a more conservative defense further east in the country and a fighting withdrawal waiting for allied assistance.

Rutétniát, a régi nevén,Kárpátalját, Benesék ugyanazon féktelen túl-
búzgósággal szerezték meg 1918-ban, mint a tiszta német és magyar terü-
leteket. A ruténeknek semmiféle gazdasági vagy politikai kapcsolatuk
Csehországgal nem volt. (Benes elsősorban az egymás iránt baráti lengye-
leket és magyarokat akarta elválasztani egymástól, ezért kapott Ruténián.)

A rutének sem érezték jól magukat Csehszlovákia kebelében. A csehek
és szlovákok mögött harmadrendű államalkotó népcsoport lettek, cse-
kély lélekszámmal és nagy-nagy szegénységgel. Az Alföldtól való elvá-
lasztás gazdaságilag súlyosan károsította őket, hiszen minden termékük-
nek a magyar Alföldön volt piaca, és minden természetes útjuk errefelé
vezetett. Amellett a kárpátaljai nép nagyon szapora volt, a terület viszont
sűrű népességet nem tudott eltartani, tömegek kényszerültek kivándor-
lásra, s az elvándorlók útja magyar területekre vezetett; a fölvevő terület
szerepét Szlovákia, Csehország annyira sem tudta átvenni, mint Magyar-
ország. Mégis, a cseh állam kebelében 20 esztendő alatt kifejlődött a rutén
nemzeti öntudat. Ám a látszatautonómia mind kevésbé elégítette ki a ru:
tén vezetőket. Ruszinszkó nyugtalanító problémája lett a cseh politi-
kának.
Csehszlovákia széthullásakor a rutének nem tudták, mit tegyenek.
A német hatalom erejének tetőpontján a Szovjetunióhoz való csatlakozás
kizártnak látszott, amit pedig Benes is latolgatott már, hogy az állam kép-
telen és védhetetlen földrajzi alakja javuljon, és a Szovjetuniót biztos tá-
mogatónak megnyerje. Különben is közben volt még Lengyelország.
A szlovák autonómiához tartozni nem látszott üdvösnek : a szlovákok lo-
kálnacionalizmusuk lázában égtek, nagyon kevés nemzetiségi türelem és
megértés volt tőlük várható. A csehekkel eleven természetes kapcsolat
nem volt, és egy esetleges autonóm Szlovákia megszüntette volna a cseh
és rutén területi közösséget. Végül a csehek jövőjében akkor már rutén
politikus sem igen bízott.

Így megnyílt a lehetőség, hogy a rutének a régi haza, Magyarország felé
orientálódjanak.A gazdasági érdekek sokszorosan emellett szóltak. S a
magyar politika tanult valamit a trianoni leckéből -legalábbis volt olyan
látszat -, Magyarország keretében tehát elérhetőnek látszott egy autonó-
mia.

A csehszlovákiai nemzetiségek már a müncheni egyezmény előtt teljes
forrongásban voltak, és keresték jövőjük útját. A cseh kormány a mozgo-
lódásokat mindenképp leszerelni igyekezett, egyrészt, hogy pozíciója a
nemzetközi tárgyalásokon ne gyengüljön, másrészt, hogy az állam magá-
tól darabjaira ne hulljon. Különösen fontosnak ítélte a rutének magatar-
tását, hiszen ők nem kisebbségnek, hanem Csehszlovákia államalkotó
népének számítottak. Kiválásuk az államalap hamisságát bizonyította
volna.

A cseh számításokban súlya lehetett annak a gondolatnak is, hogy a
Ruténföldet alkalmas időben felajánlják a Szovjetuniónak. Nagyon ész-
szerűen, hiszen a szegény és elmaradt Ruténföldból semmi hasznuk nem
volt, a Szovjetuniónak való átadás pedig behozta volna a nagy" szövetsé-
gest a Kárpát-medencébe, és érdekeltté tette volna Csehszlovákia többi
részének fennmaradásában. Ebben az időben a csehek már érezték a nyu-
gati szövetségesek érdektelenségét és azt, hogy az 1919-20. évi terület-
rendezésnek már azok is látják az alapvető hibáit. Más szövetséges kellett
tehát, aki a növekvő Német Birodalom erős ellenfele. A cseh politika te-
hát minden eszközzel akadályozni igyekezett Ruténföld Magyarország-
hoz való csatlakozását.

A fejezetcímbeli epizód elé azért kívánkozott hosszú bevezetés, mert az
1937-38. évi közép-európai politikai atmoszférát a mai magyar olvasó
alighanem kevésbé ismeri, mint mondjuk egy-egy mai ázsiai esemény tör-
ténelmi hátterét.
1938-ban Bródy András volt Ruténia tartomány miniszterelnöke.
cseh kormány neszét vette, hogy Bródy titkos közvetítők révén a ma-
gyar kormánnyal tárgyal. Abban az időben mindenki tárgyalt mindenki-
vel. Bródy a Ruténföld első embereként állam politikai méltóságnak mi-
nősült, ezért szorosan figyelték minden lépését.

Magyarországon a Miniszterelnökség kebelében volt egy kisebbségi ál-
lamtitkárság; feladata: az utódállamokbeli magyarok ügyeit figyelemmel;
kísérni és - ha volt rá mód - a magyarságot segíteni. Ugyanez az államtit-
kárság intézte a hazai kisebbségek ügyeit is, tehát példát mutathatott. Az
államtitkári poszton másfél évtizeden át a daliás megjelenésű, külsejében
is tekintélyt parancsoló, ám romantikus lelkű Pataky Tibor állt. Munka-
körébe túlnyomórészt bizalmas ügyek tartoztak, akár az utódállamok ma-
gyar lakosainak, akár a hazai kisebbségek ügyeiről volt szó. (Gondoljunk
csak a hazai németség szervezkedésére és feszengésére Hitler uralomra
jutása után.) E munkakör, amelyet derekasan látott el, számtalan olyan
akcióban edzette meg, amely nem a legtisztább jogi és alkotmányos kere-
tek között bonyolódott. Romantikus lelkületét vonzották e nem mindig
legitim vállalkozások, élvezte a konspirációt, és alighanem tudatosan fej-
lesztette és ápolta magában a fortélyosságot. A politikai cselek, csínyek,
trükkök irodalmi műveltségű ismerője volt, és nem mulasztotta el ezeket
rejtélyes körülmények előidézésévei a legegyszerűbb és legtisztább
ügyeknél is alkalmazni. Azt hiszem, életeleme volt a titkolózás és félreve-
zetés. Talán fiatal és feltűnően szép felesége sem tudta, hogy vallomásai-
ból mennyi igaz és mennyi játék. Nagyszerűen tudott Pataky felejteni és
csodálkozni is.

Ő vezette természetesen a Ruténföld jövőjét és a magyar ambíciókat il-
lető tapogatózásokat is. Ő agyalt ki ígéreteket és biztosítékokat (szemé-
lyekre, csoportokra és területre vonatkozókat egyaránt), ő tartotta a szá-
lakat, ismerte a közvetítőket, fizette a költségeket. Néha úgy látszott,
mintha személyi ügyének hinné az ügyet, és bizton hitte, hogy a közvéle-
mény ugyanúgy érez, gondolkodik és helyében ugyanúgy cselekedne,
mint ő. Nos, tényleg talált összeköttetést Bródy Andrással. De amikor az
üzenetek már lényeges tartalmat kaptak, a mesterségüknél fogva hivatal-
ból nem megbízható összekötők nem tárgyalhattak tovább. Egyezmény
kötéséhez hivatalos személyre volt szükség. Titkos egyezményhez is.

Arról szó sem lehetett, hogy a rutén miniszterelnök Magyarországra
jöjjön. Ezt a prágai kormányzat megakadályozta volna. Arról sem lehe-
tett szó, hogy magas állású hivatalos magyar személy Ungvárra menjen
tárgyalni vagy egyezményt kötni. Hiszen Bródy állandó, szoros megfigye-
lés alatt állott. Egyetlen lehetőség mutatkozott, egy a csehszlovák fővá-
rosban lebonyolítandó találkozás, pontosan Prágában, ahol mind a két
félnek lehettek és voltak hivatalos elintéznivalói. És nagy kavarodásban
lehet legjobban eltűnni szem elől.

Létre is jött egy megállapodás egy prágai találkozóra a rutén miniszter-
elnök és a magyar államtitkár közőtt.Az utazásra 1938. október elején
került sor. Csehszlovákia akkor a német fenyegetésre mozgósított, a vas-
úti forgalom bizonytalan volt, Pataky Tibor autón indult Prágába, diplo-
mata-útlevéllel, kísérője én voltam. Este indultunk, éjjel vágtunk át Cseh-
országon, másnap délelőtt volt a találka. Először komisznak ígérkezett a
vállalkozás, az országutat ugyanis minden elágazásnál spanyollovasok
zárták el, esetleg behatoló németek ellen védelmül. Katonát nem láttunk,
de nem tudhattuk, nem őrzik-e fedezékből az utakat. Az első akadályok-
nál még haboztunk, vigyázkodtunk, nem lőnek-e hátulról ránk, mialatt
eltolni igyekszünk a betonkereszteket. A harmadik-negyedik akadálynál
azonban már nem féltünk, úgy tetszett, mintha a cseheknek eszükben se
volna védekezni, a spanyollovasok csak dekorációk. Átkígyóztunk a fél-
retolt akadályok között, azért mindegyre figyelve a krimibe illő éjszakát,
nem pörköl-e oda a csehszlovák hadsereg valamelyik egysége. De a cseh-
szlovák hadsereg nem volt sehol. Prágában aztán - megdöbbenésemre -
az esti és éjszakai csapszékek tele voltak katonákkal, és a Vencel téren is
katonák sétáltak a lányokkal.

A müncheni döntés utáni napok voltak ezek. A Vencel tér egyik végén
fényújságon betűk, mondatok szaladtak, térkép rajzolódott ki. A távirati
iroda jelenti: a német csapatok elérték a következő vonalat. Helységne-
vek. A fényújságra alig figyelt valaki rajtam kívül. Senkit nem érdekeltek
a német csapatok? A sétáló katonákat sem. A vendéglőkben zajlott az
élet, a kis utcák kocsmái énekszótói voltak hangosak. Nem értettem: egy
állam mállik széjjel, idegen hódítók lepik el területét, és a főváros népe
eszik-iszik, énekel. Nekem hihetetlen volt, hogy egy nép annyit se törőd-
jön hazája vesztével, mint egy verekedéssel a szomszéd kocsmában. De le-
het, hogy ez történelmi erő: talán önnön tűrőképességüket ünnepelték.
Talán azt, hogy szövetségeseik cserbenhagyták őket. (A lengyeleket egy
év múlva nem hagyták cserben: hat és fél millió lengyel veszett el a hábo-
rúban. A csehek emberéletben mért vesztesége a felszabadulásig mintegy
százezer volt.) A történelemtanításnak és a hazafias nevelésnek vannak
hibái. De akkor még nem ismertem a tömegmagatartás történelmi válto-
zatait, s megütközéssel néztem a prágai utcaképet.