Rutétniát, a régi nevén,Kárpátalját, Benesék ugyanazon féktelen túl-
búzgósággal szerezték meg 1918-ban, mint a tiszta német és magyar terü-
leteket. A ruténeknek semmiféle gazdasági vagy politikai kapcsolatuk
Csehországgal nem volt. (Benes elsősorban az egymás iránt baráti lengye-
leket és magyarokat akarta elválasztani egymástól, ezért kapott Ruténián.)

A rutének sem érezték jól magukat Csehszlovákia kebelében. A csehek
és szlovákok mögött harmadrendű államalkotó népcsoport lettek, cse-
kély lélekszámmal és nagy-nagy szegénységgel. Az Alföldtól való elvá-
lasztás gazdaságilag súlyosan károsította őket, hiszen minden termékük-
nek a magyar Alföldön volt piaca, és minden természetes útjuk errefelé
vezetett. Amellett a kárpátaljai nép nagyon szapora volt, a terület viszont
sűrű népességet nem tudott eltartani, tömegek kényszerültek kivándor-
lásra, s az elvándorlók útja magyar területekre vezetett; a fölvevő terület
szerepét Szlovákia, Csehország annyira sem tudta átvenni, mint Magyar-
ország. Mégis, a cseh állam kebelében 20 esztendő alatt kifejlődött a rutén
nemzeti öntudat. Ám a látszatautonómia mind kevésbé elégítette ki a ru:
tén vezetőket. Ruszinszkó nyugtalanító problémája lett a cseh politi-
kának.
Csehszlovákia széthullásakor a rutének nem tudták, mit tegyenek.
A német hatalom erejének tetőpontján a Szovjetunióhoz való csatlakozás
kizártnak látszott, amit pedig Benes is latolgatott már, hogy az állam kép-
telen és védhetetlen földrajzi alakja javuljon, és a Szovjetuniót biztos tá-
mogatónak megnyerje. Különben is közben volt még Lengyelország.
A szlovák autonómiához tartozni nem látszott üdvösnek : a szlovákok lo-
kálnacionalizmusuk lázában égtek, nagyon kevés nemzetiségi türelem és
megértés volt tőlük várható. A csehekkel eleven természetes kapcsolat
nem volt, és egy esetleges autonóm Szlovákia megszüntette volna a cseh
és rutén területi közösséget. Végül a csehek jövőjében akkor már rutén
politikus sem igen bízott.

Így megnyílt a lehetőség, hogy a rutének a régi haza, Magyarország felé
orientálódjanak.A gazdasági érdekek sokszorosan emellett szóltak. S a
magyar politika tanult valamit a trianoni leckéből -legalábbis volt olyan
látszat -, Magyarország keretében tehát elérhetőnek látszott egy autonó-
mia.

A csehszlovákiai nemzetiségek már a müncheni egyezmény előtt teljes
forrongásban voltak, és keresték jövőjük útját. A cseh kormány a mozgo-
lódásokat mindenképp leszerelni igyekezett, egyrészt, hogy pozíciója a
nemzetközi tárgyalásokon ne gyengüljön, másrészt, hogy az állam magá-
tól darabjaira ne hulljon. Különösen fontosnak ítélte a rutének magatar-
tását, hiszen ők nem kisebbségnek, hanem Csehszlovákia államalkotó
népének számítottak. Kiválásuk az államalap hamisságát bizonyította
volna.

A cseh számításokban súlya lehetett annak a gondolatnak is, hogy a
Ruténföldet alkalmas időben felajánlják a Szovjetuniónak. Nagyon ész-
szerűen, hiszen a szegény és elmaradt Ruténföldból semmi hasznuk nem
volt, a Szovjetuniónak való átadás pedig behozta volna a nagy" szövetsé-
gest a Kárpát-medencébe, és érdekeltté tette volna Csehszlovákia többi
részének fennmaradásában. Ebben az időben a csehek már érezték a nyu-
gati szövetségesek érdektelenségét és azt, hogy az 1919-20. évi terület-
rendezésnek már azok is látják az alapvető hibáit. Más szövetséges kellett
tehát, aki a növekvő Német Birodalom erős ellenfele. A cseh politika te-
hát minden eszközzel akadályozni igyekezett Ruténföld Magyarország-
hoz való csatlakozását.

A fejezetcímbeli epizód elé azért kívánkozott hosszú bevezetés, mert az
1937-38. évi közép-európai politikai atmoszférát a mai magyar olvasó
alighanem kevésbé ismeri, mint mondjuk egy-egy mai ázsiai esemény tör-
ténelmi hátterét.
1938-ban Bródy András volt Ruténia tartomány miniszterelnöke.
cseh kormány neszét vette, hogy Bródy titkos közvetítők révén a ma-
gyar kormánnyal tárgyal. Abban az időben mindenki tárgyalt mindenki-
vel. Bródy a Ruténföld első embereként állam politikai méltóságnak mi-
nősült, ezért szorosan figyelték minden lépését.

Magyarországon a Miniszterelnökség kebelében volt egy kisebbségi ál-
lamtitkárság; feladata: az utódállamokbeli magyarok ügyeit figyelemmel;
kísérni és - ha volt rá mód - a magyarságot segíteni. Ugyanez az államtit-
kárság intézte a hazai kisebbségek ügyeit is, tehát példát mutathatott. Az
államtitkári poszton másfél évtizeden át a daliás megjelenésű, külsejében
is tekintélyt parancsoló, ám romantikus lelkű Pataky Tibor állt. Munka-
körébe túlnyomórészt bizalmas ügyek tartoztak, akár az utódállamok ma-
gyar lakosainak, akár a hazai kisebbségek ügyeiről volt szó. (Gondoljunk
csak a hazai németség szervezkedésére és feszengésére Hitler uralomra
jutása után.) E munkakör, amelyet derekasan látott el, számtalan olyan
akcióban edzette meg, amely nem a legtisztább jogi és alkotmányos kere-
tek között bonyolódott. Romantikus lelkületét vonzották e nem mindig
legitim vállalkozások, élvezte a konspirációt, és alighanem tudatosan fej-
lesztette és ápolta magában a fortélyosságot. A politikai cselek, csínyek,
trükkök irodalmi műveltségű ismerője volt, és nem mulasztotta el ezeket
rejtélyes körülmények előidézésévei a legegyszerűbb és legtisztább
ügyeknél is alkalmazni. Azt hiszem, életeleme volt a titkolózás és félreve-
zetés. Talán fiatal és feltűnően szép felesége sem tudta, hogy vallomásai-
ból mennyi igaz és mennyi játék. Nagyszerűen tudott Pataky felejteni és
csodálkozni is.

Ő vezette természetesen a Ruténföld jövőjét és a magyar ambíciókat il-
lető tapogatózásokat is. Ő agyalt ki ígéreteket és biztosítékokat (szemé-
lyekre, csoportokra és területre vonatkozókat egyaránt), ő tartotta a szá-
lakat, ismerte a közvetítőket, fizette a költségeket. Néha úgy látszott,
mintha személyi ügyének hinné az ügyet, és bizton hitte, hogy a közvéle-
mény ugyanúgy érez, gondolkodik és helyében ugyanúgy cselekedne,
mint ő. Nos, tényleg talált összeköttetést Bródy Andrással. De amikor az
üzenetek már lényeges tartalmat kaptak, a mesterségüknél fogva hivatal-
ból nem megbízható összekötők nem tárgyalhattak tovább. Egyezmény
kötéséhez hivatalos személyre volt szükség. Titkos egyezményhez is.

Arról szó sem lehetett, hogy a rutén miniszterelnök Magyarországra
jöjjön. Ezt a prágai kormányzat megakadályozta volna. Arról sem lehe-
tett szó, hogy magas állású hivatalos magyar személy Ungvárra menjen
tárgyalni vagy egyezményt kötni. Hiszen Bródy állandó, szoros megfigye-
lés alatt állott. Egyetlen lehetőség mutatkozott, egy a csehszlovák fővá-
rosban lebonyolítandó találkozás, pontosan Prágában, ahol mind a két
félnek lehettek és voltak hivatalos elintéznivalói. És nagy kavarodásban
lehet legjobban eltűnni szem elől.

Létre is jött egy megállapodás egy prágai találkozóra a rutén miniszter-
elnök és a magyar államtitkár közőtt.Az utazásra 1938. október elején
került sor. Csehszlovákia akkor a német fenyegetésre mozgósított, a vas-
úti forgalom bizonytalan volt, Pataky Tibor autón indult Prágába, diplo-
mata-útlevéllel, kísérője én voltam. Este indultunk, éjjel vágtunk át Cseh-
országon, másnap délelőtt volt a találka. Először komisznak ígérkezett a
vállalkozás, az országutat ugyanis minden elágazásnál spanyollovasok
zárták el, esetleg behatoló németek ellen védelmül. Katonát nem láttunk,
de nem tudhattuk, nem őrzik-e fedezékből az utakat. Az első akadályok-
nál még haboztunk, vigyázkodtunk, nem lőnek-e hátulról ránk, mialatt
eltolni igyekszünk a betonkereszteket. A harmadik-negyedik akadálynál
azonban már nem féltünk, úgy tetszett, mintha a cseheknek eszükben se
volna védekezni, a spanyollovasok csak dekorációk. Átkígyóztunk a fél-
retolt akadályok között, azért mindegyre figyelve a krimibe illő éjszakát,
nem pörköl-e oda a csehszlovák hadsereg valamelyik egysége. De a cseh-
szlovák hadsereg nem volt sehol. Prágában aztán - megdöbbenésemre -
az esti és éjszakai csapszékek tele voltak katonákkal, és a Vencel téren is
katonák sétáltak a lányokkal.

A müncheni döntés utáni napok voltak ezek. A Vencel tér egyik végén
fényújságon betűk, mondatok szaladtak, térkép rajzolódott ki. A távirati
iroda jelenti: a német csapatok elérték a következő vonalat. Helységne-
vek. A fényújságra alig figyelt valaki rajtam kívül. Senkit nem érdekeltek
a német csapatok? A sétáló katonákat sem. A vendéglőkben zajlott az
élet, a kis utcák kocsmái énekszótói voltak hangosak. Nem értettem: egy
állam mállik széjjel, idegen hódítók lepik el területét, és a főváros népe
eszik-iszik, énekel. Nekem hihetetlen volt, hogy egy nép annyit se törőd-
jön hazája vesztével, mint egy verekedéssel a szomszéd kocsmában. De le-
het, hogy ez történelmi erő: talán önnön tűrőképességüket ünnepelték.
Talán azt, hogy szövetségeseik cserbenhagyták őket. (A lengyeleket egy
év múlva nem hagyták cserben: hat és fél millió lengyel veszett el a hábo-
rúban. A csehek emberéletben mért vesztesége a felszabadulásig mintegy
százezer volt.) A történelemtanításnak és a hazafias nevelésnek vannak
hibái. De akkor még nem ismertem a tömegmagatartás történelmi válto-
zatait, s megütközéssel néztem a prágai utcaképet.