Hunter
A pénztárcánkban vagy a gondolatainkban keresendő a boldogság?
A boldogság egyfajta aknamező. Sokan vallják azt, hogy ezért vagyunk a világon, akkor éljük megfelelően az életet, ha az boldoggá tesz. Ez a nézet, akárcsak a modern tudomány, a 18. századi humanizmusból ered. Az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata ugyanolyan jogot formált a boldogság keresésére, mint a szabadságra vagy az életre, olyan jogot, amiért akár háborúzni is érdemes. A nyilatkozat természetesen ezzel nem ért véget, ezért vannak a kormányok, hogy megvédjék ezt a törekvést. Az ő dolguk, hogy mi boldogok legyünk, vagy mindannyian felelősök vagyunk ezért?
A népi bölcselet szerint a pénz nem boldogít. Sokak számára aligha meglepő, hogy ennek ellentmondanak a tények. Angus Deaton, a Princeton Egyetem közgazdásza könyvet is írt a témában, igaz nem elsődlegesen a boldogságról, hanem a szegénységből és a rossz egészségügyi körülmények közül történő "nagy kilábalásról", amit az emberiség egy jelentős része elért a múlt században. Ez a történelem egyik legemlékezetesebb eseménye, ami figyelmet érdemel, de vajon boldoggá tett-e bennünket?
Deaton szerint van egy bizonyos pont, körülbelül 1800 dollár egy főre jutó GDP, ami Kenya szintjének felel meg. Minél inkább ez alatt teljesít egy ország, annál kevésbé mondja azt az ott élő, hogy előző nap boldog volt. Efölött, ahogy egyre gazdagabbá válik az adott ország, annál hajlamosabb valaki azt állítani, hogy boldog, a kettő azonban nincs szoros összefüggésben, a jövedelem pedig nem enyhíti a stresszt, az aggodalmat vagy a haragot. Az Egyesült Államokon belül is hasonló tendencia figyelhető meg, legalábbis évi 70.000 dollárig, efölött nem jellemző a különbség.
Deaton amerikai lévén az Államokat elemezte ki, és megállapította, hogy sokak számára az a fő kihívás, hogy átlépje ezt a 70.000 dolláros határt. Deaton kirészletezi, hogyan nőtt a vagyon az USA-ban, ami szinte teljes egészében a gazdagok körében ment végbe, spirális egyenlőtlenséghez vezetve, vagyis miközben a vagyonosodás egyenletes ütemben nőtt az 1970-es évek közepétől, egy átlagos amerikai család ebből vajmi keveset érzett. Talán nem meglepő, teszi hozzá Deaton, hogy ezek a családok kevésbé vallják boldognak magukat.
Két másik szakember, egy más beállítottságú közgazdász, Sendhil Mullainathan a Harvardról, és Eldar Shafir a Princeton Egyetem pszichológusa azt kutatta, hogyan befolyásolja a nélkülözés magát az agyat. Aki akárcsak egyszer is diétázott, saját bőrén tapasztalhatta amint az agy arra kezd összpontosítani, ami hiányzik a számára. Ez a reflex azért fejlődött ki, hogy segítsen számunkra megtalálni azt, amire szükségünk van. A kutatók munkájának lényege, hogy ez a reflex minden nélkülözési formára igaz, nem csupán az élelemre, vagy a pénzre, de az időre, vagy akár a társadalmi érintkezésre is. Idővel minden gondolatunk a hiány körül fog forogni, minden mást figyelmen kívül hagyva. Ebben az erős fókuszálásban a jövő kevésbé tűnik aggasztónak, mint az a nélkülözés, amivel éppen akkor szembenézünk, ezért kölcsönöket veszünk fel, majd újabbakat, figyelmen kívül hagyva a jövőbeli költségeket, amit a kamatok felgyülemlése okoz, egészen addig, amíg nyakig ülünk az adósságban. Ez is egyfajta spirál, a sokak számára jól ismert adósságspirál.
A hiányra való összpontosítás elvonja mentális energiánkat, jóval kevesebbet hagyva más dolgokra. Elfelejtjük a feladatainkat, hibásak lesznek a döntéseink és értékeléseink. Mindezt pszichológiai kísérletek támasztják alá, melyekben az idő-, vagy erőforrás hiánnyal küzdő alanyok rákattanva a hiányra rossz döntéseket hoznak, eladósodnak. A kutatópáros azt vizsgálta, hogyan befolyásolja ez a "nélkülözési csapda" a szegénységet, Deaton szerint azonban a boldogságra is kihatással van. A szegénység nem tesz boldoggá, ahogy a nélkülözés sem, összegez.
Eközben a szegények tényleges megfigyeléséből arra lehet következtetni, hogy a folyamatos nélkülözés egy folyamatos mentális terhet jelent, megmagyarázva miért tűnnek ezek az emberek önmaguk ellenségeinek: elfelejtik a gyógyszereket, elmulasztják a határidőket, elvesznek a bürokrácia útvesztőiben. A szegénységből való kilábalás olyan apró buktatókon siklik ki, amire nincs szabad erőforrás, legyen az anyagi vagy mentális. A gazdagok ezt elintézik a társadalmi-darwinizmussal ("azért szegények, mert úgy is viselkednek"), vagy a viktoriánus moralizálással ("egyszerűen csak lusták"), pedig a kutatás szerint minden annak köszönhető, ahogy az agy a nélkülözést kezeli. Ez több megoldást is felvetne, például az agyat terhelő adminisztratív akadályokat ki kellene venni a szegényeknek szánt programokból, de már az is sokat segíthet, ha sikerül felismernünk saját nélkülözéssel kapcsolatos rögeszméinket.
Rick Hanson, kaliforniai neuropszichológus szintén ezt vallja. Az agy a negatív eseményekre fókuszál, ezen belül is háromfélére, melyek a hiányhoz vezetnek vissza, méghozzá a biztonság, az erőforrások és a társadalmi kapcsolatok hiányára. Ennek a fókuszálásnak egykor evolúciós előnyei voltak, egy összetett modern világban azonban már nem jelentenek segítséget. Hanson megfigyelései szinte teljesen egybevágnak a Mullainathan-Shafir pároséval, sőt utóbbiak kísérleti bizonyítékai alátámasztják Hanson modelljét, ami megmutatja, hogyan forgatja fel mindez az életünket.
Hanson megfigyelései szerint túl azon, hogy saját boldogtalansághoz vezető problémáink jelentős összpontosítást vesznek el az agytól, túlzott figyelmet szentelünk azokra, akik boldogok. Ez egy kiutat is megfogalmaz. Hanson javaslata szerint, ha naponta többször is pár percet egyfajta meditációval annak szentelünk, hogy felidézzük ezeknek a hiányoknak az orvoslását, legyen az akármilyen hétköznapi esemény, ahelyett, hogy az agyat visszahajszolnánk a negatív gondolatokhoz, sokkal boldogabbak lehetünk. A módszer működésének bizonyítására nincs közvetlen bizonyítéka, azonban több olyan tanulmányt is idéz, melyek alátámasztják pszichológiáját és bizonyítják, hogy az ismétlődő mentális tevékenységek képesek megváltoztatni az agyat.
Természetesen a boldogtalanságot nem magyarázhatjuk pusztán az agy tevékenységével, bármennyire is örülnének ennek a politikusok, hiszen azon túl, hogy a saját boldogságunkat magunknak kell megtalálnunk, és a pszichológia segíthet felfedezni, hogyan árul el minket az agyunk, a kormányoknak lenne a feladatuk, hogy ezt a keresést megkönnyítsék, vagy legalábbis lehetővé tegyék. A nyomasztóan egyenlőtlen feltételek kiegyensúlyozása már az ő feladatuk lenne, és itt nyugodtan elvonatkoztathatunk az Egyesült Államoktól.
A népi bölcselet szerint a pénz nem boldogít. Sokak számára aligha meglepő, hogy ennek ellentmondanak a tények. Angus Deaton, a Princeton Egyetem közgazdásza könyvet is írt a témában, igaz nem elsődlegesen a boldogságról, hanem a szegénységből és a rossz egészségügyi körülmények közül történő "nagy kilábalásról", amit az emberiség egy jelentős része elért a múlt században. Ez a történelem egyik legemlékezetesebb eseménye, ami figyelmet érdemel, de vajon boldoggá tett-e bennünket?
Deaton szerint van egy bizonyos pont, körülbelül 1800 dollár egy főre jutó GDP, ami Kenya szintjének felel meg. Minél inkább ez alatt teljesít egy ország, annál kevésbé mondja azt az ott élő, hogy előző nap boldog volt. Efölött, ahogy egyre gazdagabbá válik az adott ország, annál hajlamosabb valaki azt állítani, hogy boldog, a kettő azonban nincs szoros összefüggésben, a jövedelem pedig nem enyhíti a stresszt, az aggodalmat vagy a haragot. Az Egyesült Államokon belül is hasonló tendencia figyelhető meg, legalábbis évi 70.000 dollárig, efölött nem jellemző a különbség.Deaton amerikai lévén az Államokat elemezte ki, és megállapította, hogy sokak számára az a fő kihívás, hogy átlépje ezt a 70.000 dolláros határt. Deaton kirészletezi, hogyan nőtt a vagyon az USA-ban, ami szinte teljes egészében a gazdagok körében ment végbe, spirális egyenlőtlenséghez vezetve, vagyis miközben a vagyonosodás egyenletes ütemben nőtt az 1970-es évek közepétől, egy átlagos amerikai család ebből vajmi keveset érzett. Talán nem meglepő, teszi hozzá Deaton, hogy ezek a családok kevésbé vallják boldognak magukat.
Két másik szakember, egy más beállítottságú közgazdász, Sendhil Mullainathan a Harvardról, és Eldar Shafir a Princeton Egyetem pszichológusa azt kutatta, hogyan befolyásolja a nélkülözés magát az agyat. Aki akárcsak egyszer is diétázott, saját bőrén tapasztalhatta amint az agy arra kezd összpontosítani, ami hiányzik a számára. Ez a reflex azért fejlődött ki, hogy segítsen számunkra megtalálni azt, amire szükségünk van. A kutatók munkájának lényege, hogy ez a reflex minden nélkülözési formára igaz, nem csupán az élelemre, vagy a pénzre, de az időre, vagy akár a társadalmi érintkezésre is. Idővel minden gondolatunk a hiány körül fog forogni, minden mást figyelmen kívül hagyva. Ebben az erős fókuszálásban a jövő kevésbé tűnik aggasztónak, mint az a nélkülözés, amivel éppen akkor szembenézünk, ezért kölcsönöket veszünk fel, majd újabbakat, figyelmen kívül hagyva a jövőbeli költségeket, amit a kamatok felgyülemlése okoz, egészen addig, amíg nyakig ülünk az adósságban. Ez is egyfajta spirál, a sokak számára jól ismert adósságspirál.
A hiányra való összpontosítás elvonja mentális energiánkat, jóval kevesebbet hagyva más dolgokra. Elfelejtjük a feladatainkat, hibásak lesznek a döntéseink és értékeléseink. Mindezt pszichológiai kísérletek támasztják alá, melyekben az idő-, vagy erőforrás hiánnyal küzdő alanyok rákattanva a hiányra rossz döntéseket hoznak, eladósodnak. A kutatópáros azt vizsgálta, hogyan befolyásolja ez a "nélkülözési csapda" a szegénységet, Deaton szerint azonban a boldogságra is kihatással van. A szegénység nem tesz boldoggá, ahogy a nélkülözés sem, összegez.
Eközben a szegények tényleges megfigyeléséből arra lehet következtetni, hogy a folyamatos nélkülözés egy folyamatos mentális terhet jelent, megmagyarázva miért tűnnek ezek az emberek önmaguk ellenségeinek: elfelejtik a gyógyszereket, elmulasztják a határidőket, elvesznek a bürokrácia útvesztőiben. A szegénységből való kilábalás olyan apró buktatókon siklik ki, amire nincs szabad erőforrás, legyen az anyagi vagy mentális. A gazdagok ezt elintézik a társadalmi-darwinizmussal ("azért szegények, mert úgy is viselkednek"), vagy a viktoriánus moralizálással ("egyszerűen csak lusták"), pedig a kutatás szerint minden annak köszönhető, ahogy az agy a nélkülözést kezeli. Ez több megoldást is felvetne, például az agyat terhelő adminisztratív akadályokat ki kellene venni a szegényeknek szánt programokból, de már az is sokat segíthet, ha sikerül felismernünk saját nélkülözéssel kapcsolatos rögeszméinket.
Rick Hanson, kaliforniai neuropszichológus szintén ezt vallja. Az agy a negatív eseményekre fókuszál, ezen belül is háromfélére, melyek a hiányhoz vezetnek vissza, méghozzá a biztonság, az erőforrások és a társadalmi kapcsolatok hiányára. Ennek a fókuszálásnak egykor evolúciós előnyei voltak, egy összetett modern világban azonban már nem jelentenek segítséget. Hanson megfigyelései szinte teljesen egybevágnak a Mullainathan-Shafir pároséval, sőt utóbbiak kísérleti bizonyítékai alátámasztják Hanson modelljét, ami megmutatja, hogyan forgatja fel mindez az életünket.Hanson megfigyelései szerint túl azon, hogy saját boldogtalansághoz vezető problémáink jelentős összpontosítást vesznek el az agytól, túlzott figyelmet szentelünk azokra, akik boldogok. Ez egy kiutat is megfogalmaz. Hanson javaslata szerint, ha naponta többször is pár percet egyfajta meditációval annak szentelünk, hogy felidézzük ezeknek a hiányoknak az orvoslását, legyen az akármilyen hétköznapi esemény, ahelyett, hogy az agyat visszahajszolnánk a negatív gondolatokhoz, sokkal boldogabbak lehetünk. A módszer működésének bizonyítására nincs közvetlen bizonyítéka, azonban több olyan tanulmányt is idéz, melyek alátámasztják pszichológiáját és bizonyítják, hogy az ismétlődő mentális tevékenységek képesek megváltoztatni az agyat.
Természetesen a boldogtalanságot nem magyarázhatjuk pusztán az agy tevékenységével, bármennyire is örülnének ennek a politikusok, hiszen azon túl, hogy a saját boldogságunkat magunknak kell megtalálnunk, és a pszichológia segíthet felfedezni, hogyan árul el minket az agyunk, a kormányoknak lenne a feladatuk, hogy ezt a keresést megkönnyítsék, vagy legalábbis lehetővé tegyék. A nyomasztóan egyenlőtlen feltételek kiegyensúlyozása már az ő feladatuk lenne, és itt nyugodtan elvonatkoztathatunk az Egyesült Államoktól.