Cifka Miklós
Iraki katonai tapasztalatok
Afganisztánban 2001-től, Irakban pedig 2003-tól van jelen az Egyesült Államok hadigépezete. Az elmúlt években összegyűlt tapasztalatokból gyűjtöttünk össze egy kis csokrot.
Az afganisztáni és iraki hadműveletek, illetve feladatok - noha nagyon hasonlóak -, mégis alapvetően eltérnek egymástól a két országban uralkodó eltérő viszonyok miatt. Afganisztánban a fő problémát a hegyes vidékek jelentik, ahol a közlekedés annyira nehézkes, hogy az amerikai tengerészgyalogság szamarakat bérelt a helyiektől hogy azok cipeljék a felszerelésüket. A meredek, sziklás hegyeken a terepjárók és teherautók használhatatlanok, a helikopter az egyetlen lehetséges alternatíva, de azok számára jelentős problémákat jelent a ritka levegő miatti kisebb teljesítmény, valamint a sérülékenység az ellenséges tűz számára.
Amikor a XXI. századi technológia alulmarad...
Ráadásul a hegyek között bujkáló felkelők felkutatása és leküzdése meglehetősen nehéz feladat. Ahogy a szovjeteknek anno az 1980-as években nem sikerült, úgy most a szövetséges erőknek sem sikerül a levegőből megoldani a kialakult szituációt, vagyis a felkelők leküzdése alapvetően a gyalogos erőkre marad, de természetesen hathatós légi és tüzérségi támogatás mellett.
Nemcsak a hőség, de a hideg is sok problémát okozott Afganisztánban
Irakban a helyzet sokkal összetettebb. A katonáknak legtöbbször városi környezetben kell felkutatniuk a felkelőket, a főutakon konvojokat kell biztosítaniuk, ellenőrzési pontokon kiszűrni a lakosság között megbúvó fegyvereseket. Az iraki és az afganisztáni akciók újra felhívták a figyelmet arra, hogy a katonai akcióknak még mindig a legfontosabb eleme maga a katona, amit talán egy kicsit elfelejtettek már az amerikai katonai vezetésben.
Amerikai gyalogos járőrök Bakuba város utcáin
A városi környezet miatt a hosszú M16A2/A3/A4 gépkarabélyok helyett a rövidebb és kézre állóbb M4A1 lett az első vonalbeli egységeknél a szabvány kézifegyver, amelyekkel sokkal könnyebb mozogni egy épületben. A fegyvereken is megjelentek szinte kötelező érvényűen az optikai irányzékok, a fegyverlámpák és a lézeres célmegjelölő berendezések, amikkel felszerelve a gépkarabélyok néha már karácsonyfára emlékeztetnek.
Talpig M4A1-ben
A tengerészgyalogság a rajok szerkezetét átalakította, például a 2004-es al-fallúdzsai harcokban az eddigi rajonkénti egy közepes géppuska helyett immár rajonként két közepes géppuska áll rendelkezésre. Másfelől a rajt immár általában három tűzcsoport (egy tűzcsoport = négy tengerészgyalogos) alkotta, amelyeket külön feladatokra specializáltak. Az 1. tűzcsoport: behatoló (épületharcra felkészülve), 2. tűzcsoport: tűztámogató (géppuskák, gránátvető és vállról indítható fegyverek), 3. tűzcsoport: biztosító (ők vannak hátul, és védik az első két tűzcsoportot a meglepetésektől).
A felkelők a 2004-es al-fallúdzsai harcokban meglepően hatékonyak voltak
A hadsereg is változtatott a rajok összetételén, a városi hadviselés miatt a nagyobb tűzerő iránti igénynek engedve több géppuska lett beosztva az egységekhez. Ez annyira jellemző, hogy például az ejtőernyős egységeknél egy 13 fős rajban 2 darab M240 közepes géppuska és négy M249 könnyű géppuska kapott helyett. A tűzerő másik fontos eleme a vállról indítható rakétagránátok, amelyek érdekes vonatkozása, hogy nemrég újra feltűntek az egyszer már kivont M72 LAW-k, miután az egyszer használatos eszközt alkalmasabbnak nyilvánították az iraki hadszíntérre, mint a drágább M136-ost.
M32 gránátvetővel pózol egy tengerészgyalogos Irakban
A tengerészgyalogság a tűzerő növelésére más megoldás után nézett: 9000 darab M32 típusú 40 mm-es, hatlövetű gránátvetőt rendelt, amelyek az M16 alá csatolt egylövetű és nehézkesen kezelhető M203-asakat váltják ki.
Egy tengerészgyalogos SAM
Mind a tengerészgyalogságnál, mind hadseregnél megjelent minden rajban egy beosztott mesterlövész. A tengerészgyalogságnál a Squad Advanced Marksman (SAM), a hadseregnél a Squad Designated Marksman (SDM) - ő nem a hagyományos értelemben vett mesterlövész, "csak" egy olyan lövész, aki szükség esetén jól célzott lövésekkel támogatja a rajt, a hagyományos lövészek tűztávolságánál kicsivel messzebbről, de amikor e feladatkörben nincs rá szükség, ugyanolyan lövész, mint társai. Ennek megfelelően a fegyvere is a lövészek M4A1 vagy M16A2/A4 gépkarabélyának egy precízebb változata, jobb nagyítású optikai távcsővel, vagy pedig egy M14-es automata puska. Ez utóbbi feltűnése egyébként kissé ironikus, lévén az 1960-as években ezeket váltotta le az M16 mint szabvány lőfegyver, de most ismét előkerültek viszonylag nagyobb számban, mivel nagyobb teljesítményű lőszere pontosabb és hatásosabb.
M14 Moszul városában
Mind Irakban, mind Afganisztánban a fő problémát a rögtönzött robbanószerkezetek (angol rövidítéssel IED) okozzák. Ezek lehetnek egyszerűen az út mellett lerakott tüzérségi lövedékek, vagy egy út szélén álló autó megpakolva robbanóanyaggal, vagy akár egy út melletti fára felszerelt akna. Az utakon haladó katonai járművek vagy konvojok könnyen áldozatává válhatnak egy ilyen szerkezetnek. Az IED-k jelentik kétségkívül az egyik legnagyobb problémát. Megoldásként speciális, Dél-Afrikából származó járműveket kezdtek használni az amerikai tűzszerészek, amelyek kialakítása miatt a személyzet jó eséllyel túlélhet egy IED-robbanást, és a rajta található robotkarral a járművet átvizsgálhatják, illetve eltávolíthatják az út mellől.
Buffalo, az IED-k elleni leghatásosabb fegyver
A speciális járművek egy másik, kevésbé emlegetett eleme a felpáncélozott D-9 buldózerek megjelenése. Ha városi harcok során kiderül, hogy egy házban fegyveresek barikádozták el magukat, legtöbbször egy Abrams harckocsit vagy légi támogatást kérnek, hogy az épületet porig rombolják. Erre a feladatra azonban tökéletesen megfelel a D-9 is, amelyet az izraeli hadsereg már jó ideje használ, és igen jó véleménnyel vannak róla. Páncélzata megvédi a kézi fegyverek tüzétől, és rövid idő alatt képes romba dönteni szinte bármekkora épületet - legalább olyan brutális hatékonysággal, mint fegyverekkel megpakolt testvérei. Terepjárók
A HMMWV (Humvee) terepjárók szinte az amerikai katonai erők védjegyévé váltak, de Irakban egyben a veszteségek szinonimája is lett. Kialakításánál már eredetileg is figyelembe vették az aknarobbanást, így a magas alvázat rendesen megerősítették, és úgy alakították ki, hogy a fellépő erők lehetőleg minél kisebb része érje el az utasokat.
Humvee terepjárók egy útlezárásnál
Azonban az iraki IED-robbanások, a járőrökön vagy konvojokon történt rajtaütésszerű támadások felfedték a Humveek egyik hiányosságát: csak erősen korlátozottan képes arra hogy megvédje az benne ülőket. A veszteségek jó része Humveekhez kapcsolódott, amelyek nem erre a helyzetre voltak felkészítve, ami az amerikai közvélemény számára is nyugtalanító lett; számtalan cikk és elemzés született, amit politikai vizsgálódások és kérdőre vonások követtek.
A felpáncélozott Humvee barkácsolt...
Részben ennek köszönhetően a Pentagon úgy döntött, hogy a Humveeket és a teherautók legalább egy részét felpáncéloztatja. Mivel azonban ehhez idő kellett, a katonák sok esetben "csinál magad" elven nekiálltak felpáncélozni saját járműveiket acéllemezeket ráhegesztve, amik így leginkább egy akciófilm kellékeihez voltak hasonlatosak - de legalább működtek valamennyire.
... és gyári változata. Érdemes még megfigyelni a géppuskás védtelenségét
Az utólagosan páncélozott Humveek viszont egy nem is túl rejtett hibával küszködtek: a páncélzat plusz súlya miatt a jármű mozgékonysága romlott, és a magasabbra került súlypont miatt borulékonyabb lett, a nem erre méretezett felfüggesztés illetve erőátviteli berendezések pedig sűrűbben hibásodtak meg. Ez az egyik ok, amiért egyre többen sürgetik, hogy váltsák le ezeket a terepjárókat egy eleve komolyabb páncélzattal tervezett járművel.
Itt már egy pajzs védi a géppuskást
A Humveek másik hiányossága a jármű tetején lévő géppuskaállás, illetve az, hogy az azt kezelő lövész nem rendelkezik komolyabb védelemmel. A lövész tökéletes célpontot jelent az orvlövészek számára, és csak a személyes védőfelszerelése, ballisztikai mellénye és sisakja védelmi képességeiben bízhat. Még rosszabb a helyzet ha a jármű közelében például egy IED robban, mivel nem védi semmi a repeszek ellen, arról nem is szólva hogy ha esetleg felborul a jármű, szinte semmi esélye elkerülni, hogy alá kerüljön.
Ez pedig a géppuskást védő CPE páncél
Megoldási kísérletek egész sora indult el: különféle pajzsok kerültek felszerelésre a géppuskaállásra, de ezek akadályozták a katonát a kilátásban, és így abban, hogy észrevegye adott esetben a célpontot. Megjelentek az átlátszó, ballisztikai üvegből készült pajzsok, de ezek meglehetősen drágák és nehezek voltak. Elkészült egy, az egész felsőtestet védő páncél is a lövész számára, és hogy az iraki hőségben ne főjön meg, egy hűtőrendszert is kapott, amely kellemes közérzetet biztosíthat a legnagyobb melegben is. A végső megoldás mégis valószínűleg a CROWS fegyverállvány lesz, amely egy, a jármű belsejéből távirányítható rendszer, így a lövész a jármű biztonságos belsejéből végezheti munkáját.
A CROWS rendszer tesztelés alatt
Az új Stryker gumikerekes gyalogsági szállítójárművek egyfelől igen jól szerepeltek, mivel a lánctalpas eszközökhöz képest roppant halkak, így könnyebb meglepni velük az ellenséget. Ugyanakkor védelme és megbízhatósága több kritikát is kapott. Az RPG gránátok elleni védelemre egy rácsot szereltek fel amely megfogja az általánosan használt RPG gránátok fejét, és így azok gyújtószerkezete nem lép működésbe.
Rácspáncélzattal felszerelt Stryker járművek Irakban
A rács több mint két tonnányi tömege viszont műszaki problémákat hozott elő, főleg a kerék-légnyomás felügyelő automatikus rendszerben, így a katonák kénytelenek voltak kézzel ellenőrizni a légnyomást azokban napjában háromszor, vagy még többször. A rács ugyanakkor csak a kumulatív robbanófejű RPG-7 rakétagránát-támadások mintegy felében nyújtott védelmet, a repesz-romboló robbanófejű gránátok ellen pedig szinte egyáltalán nem. Hozzá kell tenni, hogy ez a rácspáncélzat szükségmegoldásként került fel a járművekre, mivel a megfelelő kiegészítő páncélzat nem készült el időben, illetve nem felelt meg az elvárásoknak.
A jármű belülről irányítható fegyvertornyával csak álló jármű esetén lehet pontos tüzet vezetni, mivel nincs stabilizálva, és az éjjellátó rendszere is több problémával küzd. Ezzel együtt is általában jó véleménnyel vannak a katonák és a parancsnokok a Strykerekről, főleg viszonylagos csendességét emelik ki, és bizonyos fejlesztések máris úton vannak a felmerült problémákra.
A harckocsik hatékonysága felől nincsenek kételyek
Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi - harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került - és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.
Az M1 Abrams TUSK
A tapasztalatok alapján össze is állítottak egy csomagot az M1A2-esek számára, amely a TUSK (Tank Urban Survival Kit, kb. városi túlélőcsomag tankoknak) jelzést kapta. Ebben a harckocsi oldalára reaktív páncélzatot, a hátsó részen a Strykernél alkalmazott rácsot szereltek fel, a parancsnok bentről irányítható géppuskát kapott és a harckocsi hátuljára egy telefon lett felszerelve, amelyen keresztül a gyalogosok kommunikálhatnak a személyzettel. A TUSK jövője jelenleg anyagi megszorítások miatt kérdéses, de mivel a jelenlegi tervek szerint az Abrams legalább 2030-ig az amerikai haderő meghatározó része lesz, mindenképpen várható felújítócsomag a típushoz. Helikopterek
A helikopterek terén is hasonló problémákkal találták szembe magukat a pilóták, mint harckocsizó társaik. Az AH-64D Longbow a mai napig talán a legmodernebb és leghatékonyabb harci helikopter, a hatékonyságának egyik kulcsa pedig a rotoragy tetejére szerelt radardóm. Ezzel képes a fák, épületek, vagy például egy domb fedezékéből felderíteni az ellenséges harckocsikat, és rájuk rakétákat rávezetni úgy, hogy a fedezék mögül csak a radardómnak kell kilátszania.
AH-64A helikopter Bagdad felett
Csakhogy a jelenlegi afganisztáni és iraki hadszíntéren nincsenek ellenséges harckocsik, így az egész Longbow rendszer felesleges. Ráadásul annak plusz súlya jelentősen rontja a helikopter manőverező képességét és teljesítményét, különösen az afganisztáni hegyvidéken, ahol a ritka levegőben amúgy is kisebb a belső égésű motorok teljesítménye. A megoldás: régebbi AH-64A, valamint Longbow radar nélkül AH-64D helikopterek alkalmazása, illetve az AH-64D Longbow rendszer radarjainak leszerelése.
Felfegyverzett MQ-9 Predator száll fel
Nagyon szépen teljesítettek a távirányított robotok is, főleg a pilóta nélküli felderítőgépek, amelyek már fegyvereket is kapnak. A légierő annyira elégedett, hogy jelentősen bővíteni szándékozik a Predator és a hozzá hasonló egységek számát.
Egy Predator egység pilótafülkéje
Sok probléma adódott abból, hogy a szárazföldi egységek nem tudtak elég gyorsan segítséget kérni a légierőtől, és olyan is adódott, hogy a precíziós csapásmérést az hiúsította meg, hogy a támadó gépeken nem volt Link16 adatkapcsolat, amellyel a célok információit pillanatok alatt megkaphatta volna a pilóta. Az esetből tanulva azóta már az Irakba induló F-16-os és F/A-18-as vadászbombázók mindegyikét felszerelik Link16-tal, illetve új megoldásokat keresnek a megfelelően hatékony hálózat kiépítésére. A legújabb lehetőség egy, az interneten használatos protokollokra épülő hálózat, amely szemben a Link16 a maga 238 kb/s sebességével már akár 2 Mb/s sávszélességet is képes biztosítani, és a jelenlegi rendszereknél sokkal rugalmasabb.
Blue Force Tracking rendszer egy Humveeben
A hálózat-központúság egyébként is a fejlesztések irányának egyik fő csapása. Egy amerikai tiszt az adott terület felett keringő pilótanélküli felderítőgép képét nézheti a páncélosának belsejében lévő színes kijelzőn, és ez alapján irányíthatja a csapait. A Blue Force Tracker (BFT) rendszer műholdak segítségével a harctéri parancsnokok előtti kijelzőn megmutatja, merre járnak a baráti egységek. E megoldások annyira sikeresek voltak, hogy a 2004-es al-fallúdzsai harcoknál nem történt emberveszteség baráti tűz miatt.
Egy amerikai katona és rádiója
A képesség tehát igen meggyőző, de ugyanakkor még csak egy szűk számú egység élhet vele, ráadásul jelenleg még igazából csak a felső szinten működik, így az információ sokszor nem jut el az alsó szintre, vagyis a harctéren lévő katonákhoz. A kommunikáció tehát még nem igazán tökéletes, főleg ha a különféle haderőnemek közötti kommunikációról van szó, ugyanis a hadsereg, a haditengerészet és a tengerészgyalogság is eltérő rádiókat és frekvenciákat használ.
Land Warrior felszerelés gyakorlaton
A hadsereg évek óta küzd az új, egységes rádiórendszerével, a JTRS-szel, amely a 2 MHz-től a 2 GHz-ig terjedő tartományban képes kapcsoltatot teremteni, ám egyelőre a technikai problémák miatt folyamatosan csúszik a rendszeresítés. A katonák találékonysága persze erre is megoldást jelent: például egyszerűen a civil piacról beszerezhető walkie-talkie készülékeket vásárolnak a saját pénzükön, és ezekkel kommunikálnak egymással. Azonban még az idén megkezdődik a Land Warrior rendszer éles tesztelése is, amelyben már a málhába épített rádiórendszeren keresztül bármelyik katona elérhet bárkit a csatatéren.
Amerikai katonai ellenőrözőpont, Irak, Ramadi, 2006 júniusa
Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyik legfontosabb tanulságot sem. Mind Irak, mind Afganisztán erőszaktól fűtött terület továbbra is, egyik országban sem sikerült békés, működőképes és önálló kormányzat felállítása. A központi hatalom mindkét helyen az ott tartózkodó szövetséges erőktől függ, nélkülük összeomlana. Egyik helyen sem sikerült felszámolni a fegyveres ellenállást, és Irakban megoldani a szunnita-síita vallási ellentéteket, igaz ez utóbbit megfelelően kezelni aligha lehet az érintettek együttműködése nélkül. Mind Afganisztánban, mind Irakban nagyon fontos a helyi civilek és az idegen katonák közötti megfelelő kapcsolattartás és együttműködés (katonai rövidítéssel a CIMIC). Várhatóan mindkét országban hosszú ideig lesznek jelen idegen nemzetek katonái.
Kapcsolódó írások:
A jövő gyalogos katonája: baka a digitális korszakban
A jövő gyalogos katonája: kézifegyverek
A jövő katonai helikopterei: a harctér királynői
A jövő szárazföldi harcjárműve: lőjünk, de mivel?
A jövő szárazföldi harcjárműve: túlélni mindenáron!
A jövő szárazföldi harcjárműve: lőjünk, de mivel?
A jövő szárazföldi harcjárműve: lánctalp vagy kerék?
Az afganisztáni és iraki hadműveletek, illetve feladatok - noha nagyon hasonlóak -, mégis alapvetően eltérnek egymástól a két országban uralkodó eltérő viszonyok miatt. Afganisztánban a fő problémát a hegyes vidékek jelentik, ahol a közlekedés annyira nehézkes, hogy az amerikai tengerészgyalogság szamarakat bérelt a helyiektől hogy azok cipeljék a felszerelésüket. A meredek, sziklás hegyeken a terepjárók és teherautók használhatatlanok, a helikopter az egyetlen lehetséges alternatíva, de azok számára jelentős problémákat jelent a ritka levegő miatti kisebb teljesítmény, valamint a sérülékenység az ellenséges tűz számára.
Amikor a XXI. századi technológia alulmarad...
Ráadásul a hegyek között bujkáló felkelők felkutatása és leküzdése meglehetősen nehéz feladat. Ahogy a szovjeteknek anno az 1980-as években nem sikerült, úgy most a szövetséges erőknek sem sikerül a levegőből megoldani a kialakult szituációt, vagyis a felkelők leküzdése alapvetően a gyalogos erőkre marad, de természetesen hathatós légi és tüzérségi támogatás mellett.
Nemcsak a hőség, de a hideg is sok problémát okozott Afganisztánban
Irakban a helyzet sokkal összetettebb. A katonáknak legtöbbször városi környezetben kell felkutatniuk a felkelőket, a főutakon konvojokat kell biztosítaniuk, ellenőrzési pontokon kiszűrni a lakosság között megbúvó fegyvereseket. Az iraki és az afganisztáni akciók újra felhívták a figyelmet arra, hogy a katonai akcióknak még mindig a legfontosabb eleme maga a katona, amit talán egy kicsit elfelejtettek már az amerikai katonai vezetésben.
Amerikai gyalogos járőrök Bakuba város utcáin
A városi környezet miatt a hosszú M16A2/A3/A4 gépkarabélyok helyett a rövidebb és kézre állóbb M4A1 lett az első vonalbeli egységeknél a szabvány kézifegyver, amelyekkel sokkal könnyebb mozogni egy épületben. A fegyvereken is megjelentek szinte kötelező érvényűen az optikai irányzékok, a fegyverlámpák és a lézeres célmegjelölő berendezések, amikkel felszerelve a gépkarabélyok néha már karácsonyfára emlékeztetnek.
Talpig M4A1-ben
A tengerészgyalogság a rajok szerkezetét átalakította, például a 2004-es al-fallúdzsai harcokban az eddigi rajonkénti egy közepes géppuska helyett immár rajonként két közepes géppuska áll rendelkezésre. Másfelől a rajt immár általában három tűzcsoport (egy tűzcsoport = négy tengerészgyalogos) alkotta, amelyeket külön feladatokra specializáltak. Az 1. tűzcsoport: behatoló (épületharcra felkészülve), 2. tűzcsoport: tűztámogató (géppuskák, gránátvető és vállról indítható fegyverek), 3. tűzcsoport: biztosító (ők vannak hátul, és védik az első két tűzcsoportot a meglepetésektől).
A felkelők a 2004-es al-fallúdzsai harcokban meglepően hatékonyak voltak
A hadsereg is változtatott a rajok összetételén, a városi hadviselés miatt a nagyobb tűzerő iránti igénynek engedve több géppuska lett beosztva az egységekhez. Ez annyira jellemző, hogy például az ejtőernyős egységeknél egy 13 fős rajban 2 darab M240 közepes géppuska és négy M249 könnyű géppuska kapott helyett. A tűzerő másik fontos eleme a vállról indítható rakétagránátok, amelyek érdekes vonatkozása, hogy nemrég újra feltűntek az egyszer már kivont M72 LAW-k, miután az egyszer használatos eszközt alkalmasabbnak nyilvánították az iraki hadszíntérre, mint a drágább M136-ost.
M32 gránátvetővel pózol egy tengerészgyalogos Irakban
A tengerészgyalogság a tűzerő növelésére más megoldás után nézett: 9000 darab M32 típusú 40 mm-es, hatlövetű gránátvetőt rendelt, amelyek az M16 alá csatolt egylövetű és nehézkesen kezelhető M203-asakat váltják ki.
Egy tengerészgyalogos SAM
Mind a tengerészgyalogságnál, mind hadseregnél megjelent minden rajban egy beosztott mesterlövész. A tengerészgyalogságnál a Squad Advanced Marksman (SAM), a hadseregnél a Squad Designated Marksman (SDM) - ő nem a hagyományos értelemben vett mesterlövész, "csak" egy olyan lövész, aki szükség esetén jól célzott lövésekkel támogatja a rajt, a hagyományos lövészek tűztávolságánál kicsivel messzebbről, de amikor e feladatkörben nincs rá szükség, ugyanolyan lövész, mint társai. Ennek megfelelően a fegyvere is a lövészek M4A1 vagy M16A2/A4 gépkarabélyának egy precízebb változata, jobb nagyítású optikai távcsővel, vagy pedig egy M14-es automata puska. Ez utóbbi feltűnése egyébként kissé ironikus, lévén az 1960-as években ezeket váltotta le az M16 mint szabvány lőfegyver, de most ismét előkerültek viszonylag nagyobb számban, mivel nagyobb teljesítményű lőszere pontosabb és hatásosabb.
M14 Moszul városában
Mind Irakban, mind Afganisztánban a fő problémát a rögtönzött robbanószerkezetek (angol rövidítéssel IED) okozzák. Ezek lehetnek egyszerűen az út mellett lerakott tüzérségi lövedékek, vagy egy út szélén álló autó megpakolva robbanóanyaggal, vagy akár egy út melletti fára felszerelt akna. Az utakon haladó katonai járművek vagy konvojok könnyen áldozatává válhatnak egy ilyen szerkezetnek. Az IED-k jelentik kétségkívül az egyik legnagyobb problémát. Megoldásként speciális, Dél-Afrikából származó járműveket kezdtek használni az amerikai tűzszerészek, amelyek kialakítása miatt a személyzet jó eséllyel túlélhet egy IED-robbanást, és a rajta található robotkarral a járművet átvizsgálhatják, illetve eltávolíthatják az út mellől.
Buffalo, az IED-k elleni leghatásosabb fegyver
A speciális járművek egy másik, kevésbé emlegetett eleme a felpáncélozott D-9 buldózerek megjelenése. Ha városi harcok során kiderül, hogy egy házban fegyveresek barikádozták el magukat, legtöbbször egy Abrams harckocsit vagy légi támogatást kérnek, hogy az épületet porig rombolják. Erre a feladatra azonban tökéletesen megfelel a D-9 is, amelyet az izraeli hadsereg már jó ideje használ, és igen jó véleménnyel vannak róla. Páncélzata megvédi a kézi fegyverek tüzétől, és rövid idő alatt képes romba dönteni szinte bármekkora épületet - legalább olyan brutális hatékonysággal, mint fegyverekkel megpakolt testvérei. Terepjárók
A HMMWV (Humvee) terepjárók szinte az amerikai katonai erők védjegyévé váltak, de Irakban egyben a veszteségek szinonimája is lett. Kialakításánál már eredetileg is figyelembe vették az aknarobbanást, így a magas alvázat rendesen megerősítették, és úgy alakították ki, hogy a fellépő erők lehetőleg minél kisebb része érje el az utasokat.
Humvee terepjárók egy útlezárásnál
Azonban az iraki IED-robbanások, a járőrökön vagy konvojokon történt rajtaütésszerű támadások felfedték a Humveek egyik hiányosságát: csak erősen korlátozottan képes arra hogy megvédje az benne ülőket. A veszteségek jó része Humveekhez kapcsolódott, amelyek nem erre a helyzetre voltak felkészítve, ami az amerikai közvélemény számára is nyugtalanító lett; számtalan cikk és elemzés született, amit politikai vizsgálódások és kérdőre vonások követtek.
A felpáncélozott Humvee barkácsolt...
Részben ennek köszönhetően a Pentagon úgy döntött, hogy a Humveeket és a teherautók legalább egy részét felpáncéloztatja. Mivel azonban ehhez idő kellett, a katonák sok esetben "csinál magad" elven nekiálltak felpáncélozni saját járműveiket acéllemezeket ráhegesztve, amik így leginkább egy akciófilm kellékeihez voltak hasonlatosak - de legalább működtek valamennyire.
... és gyári változata. Érdemes még megfigyelni a géppuskás védtelenségét
Az utólagosan páncélozott Humveek viszont egy nem is túl rejtett hibával küszködtek: a páncélzat plusz súlya miatt a jármű mozgékonysága romlott, és a magasabbra került súlypont miatt borulékonyabb lett, a nem erre méretezett felfüggesztés illetve erőátviteli berendezések pedig sűrűbben hibásodtak meg. Ez az egyik ok, amiért egyre többen sürgetik, hogy váltsák le ezeket a terepjárókat egy eleve komolyabb páncélzattal tervezett járművel.
Itt már egy pajzs védi a géppuskást
A Humveek másik hiányossága a jármű tetején lévő géppuskaállás, illetve az, hogy az azt kezelő lövész nem rendelkezik komolyabb védelemmel. A lövész tökéletes célpontot jelent az orvlövészek számára, és csak a személyes védőfelszerelése, ballisztikai mellénye és sisakja védelmi képességeiben bízhat. Még rosszabb a helyzet ha a jármű közelében például egy IED robban, mivel nem védi semmi a repeszek ellen, arról nem is szólva hogy ha esetleg felborul a jármű, szinte semmi esélye elkerülni, hogy alá kerüljön.
Ez pedig a géppuskást védő CPE páncél
Megoldási kísérletek egész sora indult el: különféle pajzsok kerültek felszerelésre a géppuskaállásra, de ezek akadályozták a katonát a kilátásban, és így abban, hogy észrevegye adott esetben a célpontot. Megjelentek az átlátszó, ballisztikai üvegből készült pajzsok, de ezek meglehetősen drágák és nehezek voltak. Elkészült egy, az egész felsőtestet védő páncél is a lövész számára, és hogy az iraki hőségben ne főjön meg, egy hűtőrendszert is kapott, amely kellemes közérzetet biztosíthat a legnagyobb melegben is. A végső megoldás mégis valószínűleg a CROWS fegyverállvány lesz, amely egy, a jármű belsejéből távirányítható rendszer, így a lövész a jármű biztonságos belsejéből végezheti munkáját.
A CROWS rendszer tesztelés alatt
Az új Stryker gumikerekes gyalogsági szállítójárművek egyfelől igen jól szerepeltek, mivel a lánctalpas eszközökhöz képest roppant halkak, így könnyebb meglepni velük az ellenséget. Ugyanakkor védelme és megbízhatósága több kritikát is kapott. Az RPG gránátok elleni védelemre egy rácsot szereltek fel amely megfogja az általánosan használt RPG gránátok fejét, és így azok gyújtószerkezete nem lép működésbe.
Rácspáncélzattal felszerelt Stryker járművek Irakban
A rács több mint két tonnányi tömege viszont műszaki problémákat hozott elő, főleg a kerék-légnyomás felügyelő automatikus rendszerben, így a katonák kénytelenek voltak kézzel ellenőrizni a légnyomást azokban napjában háromszor, vagy még többször. A rács ugyanakkor csak a kumulatív robbanófejű RPG-7 rakétagránát-támadások mintegy felében nyújtott védelmet, a repesz-romboló robbanófejű gránátok ellen pedig szinte egyáltalán nem. Hozzá kell tenni, hogy ez a rácspáncélzat szükségmegoldásként került fel a járművekre, mivel a megfelelő kiegészítő páncélzat nem készült el időben, illetve nem felelt meg az elvárásoknak.
A jármű belülről irányítható fegyvertornyával csak álló jármű esetén lehet pontos tüzet vezetni, mivel nincs stabilizálva, és az éjjellátó rendszere is több problémával küzd. Ezzel együtt is általában jó véleménnyel vannak a katonák és a parancsnokok a Strykerekről, főleg viszonylagos csendességét emelik ki, és bizonyos fejlesztések máris úton vannak a felmerült problémákra.
A harckocsik hatékonysága felől nincsenek kételyek
Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi - harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került - és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.
Az M1 Abrams TUSK
A tapasztalatok alapján össze is állítottak egy csomagot az M1A2-esek számára, amely a TUSK (Tank Urban Survival Kit, kb. városi túlélőcsomag tankoknak) jelzést kapta. Ebben a harckocsi oldalára reaktív páncélzatot, a hátsó részen a Strykernél alkalmazott rácsot szereltek fel, a parancsnok bentről irányítható géppuskát kapott és a harckocsi hátuljára egy telefon lett felszerelve, amelyen keresztül a gyalogosok kommunikálhatnak a személyzettel. A TUSK jövője jelenleg anyagi megszorítások miatt kérdéses, de mivel a jelenlegi tervek szerint az Abrams legalább 2030-ig az amerikai haderő meghatározó része lesz, mindenképpen várható felújítócsomag a típushoz. Helikopterek
A helikopterek terén is hasonló problémákkal találták szembe magukat a pilóták, mint harckocsizó társaik. Az AH-64D Longbow a mai napig talán a legmodernebb és leghatékonyabb harci helikopter, a hatékonyságának egyik kulcsa pedig a rotoragy tetejére szerelt radardóm. Ezzel képes a fák, épületek, vagy például egy domb fedezékéből felderíteni az ellenséges harckocsikat, és rájuk rakétákat rávezetni úgy, hogy a fedezék mögül csak a radardómnak kell kilátszania.
AH-64A helikopter Bagdad felett
Csakhogy a jelenlegi afganisztáni és iraki hadszíntéren nincsenek ellenséges harckocsik, így az egész Longbow rendszer felesleges. Ráadásul annak plusz súlya jelentősen rontja a helikopter manőverező képességét és teljesítményét, különösen az afganisztáni hegyvidéken, ahol a ritka levegőben amúgy is kisebb a belső égésű motorok teljesítménye. A megoldás: régebbi AH-64A, valamint Longbow radar nélkül AH-64D helikopterek alkalmazása, illetve az AH-64D Longbow rendszer radarjainak leszerelése.
Felfegyverzett MQ-9 Predator száll fel
Nagyon szépen teljesítettek a távirányított robotok is, főleg a pilóta nélküli felderítőgépek, amelyek már fegyvereket is kapnak. A légierő annyira elégedett, hogy jelentősen bővíteni szándékozik a Predator és a hozzá hasonló egységek számát.
Egy Predator egység pilótafülkéje
Sok probléma adódott abból, hogy a szárazföldi egységek nem tudtak elég gyorsan segítséget kérni a légierőtől, és olyan is adódott, hogy a precíziós csapásmérést az hiúsította meg, hogy a támadó gépeken nem volt Link16 adatkapcsolat, amellyel a célok információit pillanatok alatt megkaphatta volna a pilóta. Az esetből tanulva azóta már az Irakba induló F-16-os és F/A-18-as vadászbombázók mindegyikét felszerelik Link16-tal, illetve új megoldásokat keresnek a megfelelően hatékony hálózat kiépítésére. A legújabb lehetőség egy, az interneten használatos protokollokra épülő hálózat, amely szemben a Link16 a maga 238 kb/s sebességével már akár 2 Mb/s sávszélességet is képes biztosítani, és a jelenlegi rendszereknél sokkal rugalmasabb.
Blue Force Tracking rendszer egy Humveeben
A hálózat-központúság egyébként is a fejlesztések irányának egyik fő csapása. Egy amerikai tiszt az adott terület felett keringő pilótanélküli felderítőgép képét nézheti a páncélosának belsejében lévő színes kijelzőn, és ez alapján irányíthatja a csapait. A Blue Force Tracker (BFT) rendszer műholdak segítségével a harctéri parancsnokok előtti kijelzőn megmutatja, merre járnak a baráti egységek. E megoldások annyira sikeresek voltak, hogy a 2004-es al-fallúdzsai harcoknál nem történt emberveszteség baráti tűz miatt.
Egy amerikai katona és rádiója
A képesség tehát igen meggyőző, de ugyanakkor még csak egy szűk számú egység élhet vele, ráadásul jelenleg még igazából csak a felső szinten működik, így az információ sokszor nem jut el az alsó szintre, vagyis a harctéren lévő katonákhoz. A kommunikáció tehát még nem igazán tökéletes, főleg ha a különféle haderőnemek közötti kommunikációról van szó, ugyanis a hadsereg, a haditengerészet és a tengerészgyalogság is eltérő rádiókat és frekvenciákat használ.
Land Warrior felszerelés gyakorlaton
A hadsereg évek óta küzd az új, egységes rádiórendszerével, a JTRS-szel, amely a 2 MHz-től a 2 GHz-ig terjedő tartományban képes kapcsoltatot teremteni, ám egyelőre a technikai problémák miatt folyamatosan csúszik a rendszeresítés. A katonák találékonysága persze erre is megoldást jelent: például egyszerűen a civil piacról beszerezhető walkie-talkie készülékeket vásárolnak a saját pénzükön, és ezekkel kommunikálnak egymással. Azonban még az idén megkezdődik a Land Warrior rendszer éles tesztelése is, amelyben már a málhába épített rádiórendszeren keresztül bármelyik katona elérhet bárkit a csatatéren.
Amerikai katonai ellenőrözőpont, Irak, Ramadi, 2006 júniusa
Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyik legfontosabb tanulságot sem. Mind Irak, mind Afganisztán erőszaktól fűtött terület továbbra is, egyik országban sem sikerült békés, működőképes és önálló kormányzat felállítása. A központi hatalom mindkét helyen az ott tartózkodó szövetséges erőktől függ, nélkülük összeomlana. Egyik helyen sem sikerült felszámolni a fegyveres ellenállást, és Irakban megoldani a szunnita-síita vallási ellentéteket, igaz ez utóbbit megfelelően kezelni aligha lehet az érintettek együttműködése nélkül. Mind Afganisztánban, mind Irakban nagyon fontos a helyi civilek és az idegen katonák közötti megfelelő kapcsolattartás és együttműködés (katonai rövidítéssel a CIMIC). Várhatóan mindkét országban hosszú ideig lesznek jelen idegen nemzetek katonái.
Kapcsolódó írások:
