Cifka Miklós
A jövő hadihajói
A haditengerészet évszázadokon át a valódi szuperhatalmi erőt jelentett, és az "aki uralja a tengereket, az uralja világot" tézis még ma is megállja a helyét.
A fenti kijelentés nem csak abból a szempontból igaz, hogy jelenleg az USA rendelkezik a legkomolyabb haditengerészettel, hanem abból is, hogy a nagyhatalmi státuszra áhítozó országok, mint Kína vagy India mennyit áldoz a hadiflottájuk fejlesztésére.
A felszíni hadihajók terén a leglátványosabb változás, hogy eluralkodott a "lopakodómánia". Ennek oka, hogy a hajók fő felderítési eszköze a radar, és az eddigi hajók fedélzete általában úgy nézett ki, mint egy akadálypálya, rengeteg korláttal, mindenféle antennaárbocokkal, fegyverállványokkal és egyéb, a radarhullámok számára visszaverődési felültetet jelentő tárggyal. Már a most vízre bocsátott hadihajók felépítménye is közelít a minél letisztultabb hasáb alak felé, a jövő hajói viszont már szinte teljesen sima felépítménnyel készülnek.
Az első valóban "lopakodó" hadihajó-típus, a francia La Fayette-osztály
A korlátok leszerelhetőek, így harci helyzetben ezzel is csökkentve a hajó radarképét, az antennaárbocok vagy szögletes burkolatot kapnak, vagy egyáltalán nincs ilyen eleme a hajónak: a radar és rádióantennákat közvetlenül a felépítménybe helyezik el. A fedélzeti fegyverek is hasonló sorsra jutnak, az ágyútornyokat leszámítva minden fegyvert a felépítményben helyeznek el. A rakéták vagy torpedók indítása előtt kis ajtók nyílnak ki, hogy a szabadba engedjék a pusztító harceszközöket.
Egy svéd Visby-osztályú korvett. Látható, mennyire letisztult formák jellemzik a hajót
Igyekeznek a hajó hőképét is csökkenteni, hogy minél kevésbé legyen árulkodó az infravörös érzékelők számára. Az égéstermékeket olyan tengervízzel lehűtőtt hűtődobokon vezetik át, majd a már viszonylag hűvös gázkeveréket engedik csak a szabadba - újabban már nem is a kéményen át, hanem a hajó oldalánál vagy faránál. Szintén fontos a hajócsavarok zajának elfedése is, ehhez a hajótesten (általában) két "övet" helyeznek el, amelyen keresztül sűrített levegőt fújnak a vízbe (Prairie-masker). A légbuborékfelhő körbezárja a hajó hátsó felét, és jelentősen tompítja a zajokat, megnehezítve a víz alól fülelő tengeralattjárók számára a hajó észlelését.
A bal oldali romboló működő Prairie-masker rendszere látványnak sem utolsó
A felszíni hajók meghajtása terén a hajdan aduásznak tartott nukleáris energia nem terjedt el, túl költségesnek bizonyult, ezért nyugaton csak a nagy repülőgép-hordozókon (az Amerikai Haditengerészet 10 szolgálatban álló egysége, plusz a francia Charles de Gaulle hordozó) alkalmazzák, míg Oroszországban a hatalmas Ushakov- (azaz ex-Kirov) osztályú cirkálók rendelkeznek nukleáris meghajtással. Az elsöprő többséget azonban hagyományos kazánvízhevítő gőzturbina, dízelmotor vagy gázturbina hajtja.
A legáltalánosabb megoldás szerint a hajónak két külön "utazó" motorja van (akár dízel, akár gázturbina), amellyel gazdaságosan tud haladni mintegy 16-20 csomós sebességgel. Amennyiben pedig szükség van rá, bekapcsolnak még egy (vagy két) gyorsjáratú erőforrást is, amellyel a harci sebességet képesek elérni. Egyes hajóosztályoknál a nagy sebességű haladáshoz vízsugárhajtóművet használnak, vagyis egy nagy teljesítményű szivattyú nagynyomású tengervízzel hatja előre a hajót.
A Blohm und Voss gyár MEKO korvettjének hajtásrendszere
A jövő azonban egyértelműen az elektromos meghajtásé, amelyet dízel vagy gázturbina által forgatott generátor táplál. A kisebb hadihajókon már feltünt a civil hajóépítésben már hódító, a hajótesten kívül, a hajócsavarral együtt a tengelye körül elfordítható gondolában elhelyezett elektromotor és így ezek egyben a kormányzásért is felelnek, kiváltva a hagyományos kormánylapátokat.
A hajó sebessége azonban nagyban függ az alakjától is. Ugyan voltak korábban is (sikertelen) kísérletek a nagyméretű kéttörzsű hadihajókra, de csak mostanára jutottak el oda, hogy a két- illetve háromtörzsű hajók már valóban megfelelően tengerállóak legyenek. Ez a megoldás főleg a kisebb hajók esetén tűnik fel egyre gyakrabban, de már vannak tervek háromtörzsű repülőgép-hordozókról is. A legtöbb hadihajó azonban (legalábbis a nyilvánosságra került tervek szerint) a közeljövőben is egytörzsű lesz, ám újításként feltűnik a hullámtörő (wave-piercing) orrkialakítás, amely szemben a hagyományos orral, szabályosan átvág a hullámokon, jelentősen csökkentve a hajó hosszirányú bukdácsolását viharos tengeren. A hajókkal kapcsolatban az utóbbi időben egyre többször merül fel a partmenti vizeken való alkalmazhatóság kérdése. A probléma az, hogy a legtöbb nagyhatalom hadiflottája elsősorban mélyvizekre, a nyílt tengerekre és az óceánokra lett méretezve, ami az utóbbi időkben egyre több problémát okoz, hiszen nagy nyílt tengeri ütközetekre egyre kevesebb a kilátás a hidegháború elmúlásával, ám ugyanakkor megsokasodtak a békefenntartói és katonai csapásmérési feladatok, amelyeknél a part közelében kell(ene) tartózkodniuk.
Az amerikai haditengerészet kifejezetten a partmenti vizekre tervezett hajójának, az LCS-nek (a rövidítés jelentése kb. partmenti hadihajó) General Dynamics által elképzelt változata
Az egyre fejlettebb elektronika és egyre nagyobb fokú automatizáltság miatt egy modern rombolón csak harmadannyi tengerész szolgál, mint egy 20 évvel korábbi típuson, vagyis mintegy 150 ember, ráadásul elhelyezésük is komfortosabb körülmények között valósul már meg. A legénység létszámának aránya is erősen eltolódik, egyre kevesebb a matróz és több a tengerészaltiszt, hiszen az egyre fejlettebb gépek karbantartása és működtetése kevesebb, de magasabban képzett legénységet kíván meg.
A hadihajók fegyverrendszerei modulszerűen kiépíthető hálózatokként épülnek fel, gyakorlatilag alig néhány ember kell az összes érzékelő és a fegyverrendszerek kiszolgálásához az olyan rendszerek, mint a Thales Tacticos segítségével.
A Thales Tacticos rendszer
A hajófedélzeti fegyverzet terén a hidegháborúban olyannyira elterjedt a rakétamánia, , hogy készültek olyan hajóosztályok is, amelyeknek nem is volt fedélzeti ágyújuk csak egy-két kisebb gépágyú és géppuskaállás. A legtöbb hajón azonban továbbra is megtalálhatóak a jellemzően 57-130 mm-es fedélzeti lövegek, amelyek automata töltőberendezéseiknek hála nagy tűzgyorsasággal (egyes típusok akár 120 lövést adhatnak le percenként) képesek 12-30 km közötti távolságra nagy pontosságú tüzet vezetni.
A fedélzeti lövegek új generációján is folyik a munka, a korábban említett elektromágneses ágyú ugyan még a távolabbi jövő zenéje, de a jelenleg elérhető szint kiterjesztésén már szép eredményeket értek el. A fejlesztések egyik célkitűzése a minél nagyobb, akár 160 km-es lőtávot elérni, és a lövedékek pályájának korrigálása a röppálya végső fázisában, precíziós szintű műholdas irányítással történhet majd.
A fedélzeti ágyúk továbbra is fontos szerepet játszanak, az US NAVY következő generációs rombolóján - a DD(X) 155 mm-es lövegeivel 160 km-re lő majd
A fő fegyverzetet azonban továbbra is a rakéták és a robotrepülőgépek fogják jelenteni, amelyek a lehető legjobb helykihasználás miatt függőleges indítócsövekből indítanak, és a rakéta csak az indítócső elhagyása után fordul rá a célpontra. Azonban amíg a mai hajóknál az indítócsövek szorosan egymás mellett, egy egységben, általában a hajó középvonalában helyezkednek el. A jövőben ezeket kisebb blokkokra osztják és a hajótest széleire erősítik.
Erre azért van szükség, mert a mai elrendezésnél egyetlen rakéta meghibásodásakor, vagy szerencsés ellenséges találatkor bekövetkező robbanás megfoszthatja a hajót az egész rakétakészletétől, illetve rosszabb esetben a bekövetkező detonációk miatt az egész hajó is odaveszhet. Az új elrendezésnél azonban csak egy-egy kisebb blokk semmisülhet meg, és berobbanáskor nem keletkezhet olyan mértékű kár, ami a hajó elvesztését okozhatná.
Az Angol Királyi Haditengerészet számára felvázolt háromtözsű hadihajó-terv. A fedélzeti löveg tornya és a hajó felépítménye között lennének a rakétaindítók elhelyezve
A hajókon alkalmazott rakéták terén érdekes kettőség figyelhető meg jelenleg: a nyugati haditengerészetek az ellenséges hajók ellen a hangsebességnél lassabb, lehetőleg nehezen észlelhető, alacsonyan repülő rakétákat és robotrepülőgépeket alkalmaznak, míg az Oroszország (és újabban Kína) által gyártott, torlósugárhajtóműves robotrepülőgépek kis magasságban, a hang sebességénél mintegy másfélszer-kétszer, nagy magasságban pedig akár a hangnál háromszor-négyszer is gyorsabban képesek haladni.
Ugyan folyamatosan folynak nagy sebességű rakétalövedékekkel kísérletek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is, sőt a tervezőasztalokon még hiperszonikus (a hangnál több, mint 5-ször gyorsabb) sebességű rakétalövedékek is vannak, rendszerbe ezek csak a következő évtizedben állhatnak.
Egy kínai romboló Ji-8 hajó elleni rakétát indít egy hadgyakorlaton
A hajók légvédelme a második világháború óta kiemelt figyelmet kap, ami érthető is, figyelembe véve a tapasztalatokat. Miután a légvédelmi rakétatüzérség a második világháború után robbanásszerű fejlődésen ment át, a haditengerészetek is a rakétákra kezdték építeni a légvédelmet. Ez a tengereken még egy apró előnnyel is párosul: nincsenek terepakadályok, így a radarberendezések elől sokkal nehezebb elbújni (probléma csak akkor van, ha partközelbe kell manőverezni, ezzel szembesült például az Angol Haditengerészet a falklandi háborúban).
Az újabb orosz hajókon megjelent "Kashtan" közellégvédelmi rendszer egy harci modulja, két hatcsövű 30 mm-es Gatling-gépágyúval és (itt) hat 9M311 lézerirányítású rakétával
A légvédelem igazi kihívása azonban a tengeren a közel-légvédelem, vagyis a hajó körüli mintegy 10 km-es körben lévő célpontok, elsősorban a hadihajókra legveszélyesebb, alacsonyan, alig pár méterrel a tengerszint felett repülő hajó elleni rakéták és robotrepülőgépek leküzdése, de egyes rendszerek képesek akár a nagyobb ágyúlövedékeket is elkapni még a becsapódás előtt. A közel-légvédelem két fő fegyvere jelenleg a nagy tűzgyorsaságú gépágyúk, illetve a kis hatótávolságú rakéták.
A gépágyúk egyik legismertebb képviselője az amerikai Phalanx rendszer, amely a repülőgépekről már ismert 20 mm-es M61 Vulcan gépágyú köré épül. A rendszer saját maga keresi, azonosítja, és méri be a közeledő rakétalövedékeket és repülőgépeket, hogy aztán 50-100 lövedékes tűzcsapással semmisítse azokat meg. A gépágyúkat azonban egyre inkább rakétavédelemmel váltják le. Az amerikai haditengerészet is eldöntötte, hogy a viszonylag problémás Phalanx rendszert az Evolved Sea Sparrow Missile (ESSM) rendszerrel cseréli le, amely függőleges konténerből indul, és a hajó radarrendszere vezeti rá a rakétát a célra.
A jövő a közel-légvédelmi fegyverrendszerek terén egyértelműen az irányított energiafegyverek, elsősorban a lézerfegyverek alkalmazása. Az amerikai haditengerészet által támogatott fejlesztés a szabad-elektron lézertípusra koncentrál. Sikeresen teszteltek már egy 10 kW-os kísérleti lézert, és már dolgoznak a következő lépcsőfokon, egy 100 kW-os változaton, amelyet már hajóra szerelve is szeretnének kipróbálni. A lézer alkalmazása rengeteg előnnyel járhat, hiszen egyfelől jelentősen csökkenthet az elhárítófegyverzet reakcióideje, másfelől nem kell amiatt aggódni, hogy egy-egy támadási hullám közben kifogy a lőszerkészlet.
A tengeralattjárók elleni fegyverzet a legtöbb hadihajón jelenleg torpedókat, illetve mélységi bombavetőket jelent, amelyeket egyes típusoknál rakétahajtóművek juttatják oda, ahol a hajó hangradarja ellenséges tengeralattjárót észlelt. A legtöbb mai többfeladatú hajó esetén azonban az első számú tengeralattjáró-elleni eszköz a helikopter.
Egy Merlin helikopter Stingray tengeralattjáró-elhárító torpedót dob le
Még a viszonylag kis méretű hadihajókon is általános jelenséggé vált a helikopter-leszálló fedélzet és a helikopter tárolására szolgáló hangár. A helikopter kábelen leengedhető hangradarral, vagy ledobható szonárbójákkal deríti fel a rejtőzködő tengeralattjárót, és ha hordoz saját fegyverzetet, akkor azzal küzdi le a célt, vagy ha nincs, akkor csak a célpont adatait közli a hadihajóval, és az indít ellene egy torpedót.
A tengeri haderő legütőképesebb egységei azonban továbbra is a repülőgép-hordozók maradtak. Jelenleg teljes értékű repülőgép-hordozója csak az Egyesült Államoknak (12 db), Franciaországnak (1 db) és Oroszországnak (1 db) van, régebbi, elavult hordozót még India és Brazilia (1-1 db) is a magáénak mondhat. Ezen hajókról felszálló repülőgépek általában gőzkatapult segítségével emelkednek a levegőbe (kivéve az orosz Kuznyecovot), és fékezőkábelek segítségével landolnak, ám ezt leszámítva felérnek a szárazföldről üzemeltetett típusokkal.
Az angol haditengerészet CVF (kb. a jövő repülőgép-hordozója) fantáziarajza
Viszont a hajóknak meglehetősen nagynak kell lennie, hogy a fedélzetén elég hely legyen a repülőgépek üzemeltetéséhez. A helyből fel- és leszállni képes vadászgépek, mint a Harrier megjelenésével lehetővé vált sokkal kisebb méretű hordozók építése is. Az olcsóbb megoldást választotta Anglia, Olaszország, Spanyolország és Tájföld is. A közeljövőben a Harrier gépeket várhatóan az amerikai F-35-ös rövid nekifutással felszállni, és helyben leszállni képes változata fogja váltani ezeken a hajókon, sőt Anglia és Olaszország már kifejezetten erre a típusra tervezik új repülőgép-hordozóikat.
Egy olasz tervezőiroda elképzelése egy több óriáshajóból összeállítható "úszó reptérről", amely nagy méretű teher repülőgépeket is képes lenne fogadni
A hajófedélzeti repülőgépek terén azonban már bontakozik ki a következő generációváltás: a pilóta nélküli repülőgépek kora. Már egy ideje használnak kis méretű felderítő robotrepülőgépeket ahhoz, hogy a szárazföldi célpontokat derítsenek fel, és valós idejű adatokat szerezzenek egy-egy támadás sikeréről, mint amilyen például a Missouri csatahajó tüzérségét segítette az első Öböl-háborúban.
A jövőben azonban még hatásosabbak lesznek a pilóta nélküli felderítő gépek (az X-45-öt például légi harcra tervezték). Radarral felszerelve jelentősen megnövelhetik a hajók által felügyelhető területet, és megoldhatják azt a problémát, miszerint a Föld görbülete miatt a közvetlen a tengerszint felett repülő vadászgépek vagy robotrepülőgépek csak viszonylag kis távolságból (mintegy 30-50 km-ről) észlelhetőek. A robotgépek ráadásul - szemben az ember vezette gépekkel - akár napokig is a levegőben maradhatnak, és olcsóbbak, mint az ember vezette felderítő gépek.
Természetesen már dolgoznak a hajófedélzetről indítható csapásmérő repülőgépeken is. A tervek szerint a gépeknek képesnek kell lenniük egy, a hordozótól 2400 km-re lévő célpontot elérni, majd két tonnányi bombateherrel elpusztítani azt. Viszonyításképpen egy modern F/A-18E/F vadászgép hasonló fegyverterheléssel csak legfeljebb 755 km-re lévő célpontra képes csapást mérni légi utántöltés nélkül. A jelenlegi tervek szerint a robotgépeknek műholdak segítésével adnák a parancsokat, és adott esetben elég csupán a célpontot megadni, a többit a saját fedélzeti számítógépe elvégzi - az X-45 néhány teszten már túlvan.
Fantáziarajz az X-47B pilótanélküli csapásmérő robotgépről egy hordozó fedélzetén
A távirányított vagy részben önálló gépek azonban nem csak a levegőben, de a tengereken is feltűnnek. Egy ideje már használnak aknakeresésre és semlegesítésre távirányított aknaszedő hajókat, ám újabban már kis méretű, felfegyverzett csónakok is feltűntek.
A Rafael cég Protector távirányítású robotcsónakja, amely egy 12,7 mm-es géppuskával van felfegyverezve
Ezek feladata elsősorban a part menti vizek, illetve kikötők felügyelete, és a hadihajókat megvédeni az olyan támadásoktól, mint az USS Cole ellen 2000-ben végrehajtott öngyilkos akció.
A fenti kijelentés nem csak abból a szempontból igaz, hogy jelenleg az USA rendelkezik a legkomolyabb haditengerészettel, hanem abból is, hogy a nagyhatalmi státuszra áhítozó országok, mint Kína vagy India mennyit áldoz a hadiflottájuk fejlesztésére.
A felszíni hadihajók terén a leglátványosabb változás, hogy eluralkodott a "lopakodómánia". Ennek oka, hogy a hajók fő felderítési eszköze a radar, és az eddigi hajók fedélzete általában úgy nézett ki, mint egy akadálypálya, rengeteg korláttal, mindenféle antennaárbocokkal, fegyverállványokkal és egyéb, a radarhullámok számára visszaverődési felültetet jelentő tárggyal. Már a most vízre bocsátott hadihajók felépítménye is közelít a minél letisztultabb hasáb alak felé, a jövő hajói viszont már szinte teljesen sima felépítménnyel készülnek.
Az első valóban "lopakodó" hadihajó-típus, a francia La Fayette-osztály
A korlátok leszerelhetőek, így harci helyzetben ezzel is csökkentve a hajó radarképét, az antennaárbocok vagy szögletes burkolatot kapnak, vagy egyáltalán nincs ilyen eleme a hajónak: a radar és rádióantennákat közvetlenül a felépítménybe helyezik el. A fedélzeti fegyverek is hasonló sorsra jutnak, az ágyútornyokat leszámítva minden fegyvert a felépítményben helyeznek el. A rakéták vagy torpedók indítása előtt kis ajtók nyílnak ki, hogy a szabadba engedjék a pusztító harceszközöket.
Egy svéd Visby-osztályú korvett. Látható, mennyire letisztult formák jellemzik a hajót
Igyekeznek a hajó hőképét is csökkenteni, hogy minél kevésbé legyen árulkodó az infravörös érzékelők számára. Az égéstermékeket olyan tengervízzel lehűtőtt hűtődobokon vezetik át, majd a már viszonylag hűvös gázkeveréket engedik csak a szabadba - újabban már nem is a kéményen át, hanem a hajó oldalánál vagy faránál. Szintén fontos a hajócsavarok zajának elfedése is, ehhez a hajótesten (általában) két "övet" helyeznek el, amelyen keresztül sűrített levegőt fújnak a vízbe (Prairie-masker). A légbuborékfelhő körbezárja a hajó hátsó felét, és jelentősen tompítja a zajokat, megnehezítve a víz alól fülelő tengeralattjárók számára a hajó észlelését.
A bal oldali romboló működő Prairie-masker rendszere látványnak sem utolsó
A felszíni hajók meghajtása terén a hajdan aduásznak tartott nukleáris energia nem terjedt el, túl költségesnek bizonyult, ezért nyugaton csak a nagy repülőgép-hordozókon (az Amerikai Haditengerészet 10 szolgálatban álló egysége, plusz a francia Charles de Gaulle hordozó) alkalmazzák, míg Oroszországban a hatalmas Ushakov- (azaz ex-Kirov) osztályú cirkálók rendelkeznek nukleáris meghajtással. Az elsöprő többséget azonban hagyományos kazánvízhevítő gőzturbina, dízelmotor vagy gázturbina hajtja.
A legáltalánosabb megoldás szerint a hajónak két külön "utazó" motorja van (akár dízel, akár gázturbina), amellyel gazdaságosan tud haladni mintegy 16-20 csomós sebességgel. Amennyiben pedig szükség van rá, bekapcsolnak még egy (vagy két) gyorsjáratú erőforrást is, amellyel a harci sebességet képesek elérni. Egyes hajóosztályoknál a nagy sebességű haladáshoz vízsugárhajtóművet használnak, vagyis egy nagy teljesítményű szivattyú nagynyomású tengervízzel hatja előre a hajót.
A Blohm und Voss gyár MEKO korvettjének hajtásrendszere
A jövő azonban egyértelműen az elektromos meghajtásé, amelyet dízel vagy gázturbina által forgatott generátor táplál. A kisebb hadihajókon már feltünt a civil hajóépítésben már hódító, a hajótesten kívül, a hajócsavarral együtt a tengelye körül elfordítható gondolában elhelyezett elektromotor és így ezek egyben a kormányzásért is felelnek, kiváltva a hagyományos kormánylapátokat.
A hajó sebessége azonban nagyban függ az alakjától is. Ugyan voltak korábban is (sikertelen) kísérletek a nagyméretű kéttörzsű hadihajókra, de csak mostanára jutottak el oda, hogy a két- illetve háromtörzsű hajók már valóban megfelelően tengerállóak legyenek. Ez a megoldás főleg a kisebb hajók esetén tűnik fel egyre gyakrabban, de már vannak tervek háromtörzsű repülőgép-hordozókról is. A legtöbb hadihajó azonban (legalábbis a nyilvánosságra került tervek szerint) a közeljövőben is egytörzsű lesz, ám újításként feltűnik a hullámtörő (wave-piercing) orrkialakítás, amely szemben a hagyományos orral, szabályosan átvág a hullámokon, jelentősen csökkentve a hajó hosszirányú bukdácsolását viharos tengeren. A hajókkal kapcsolatban az utóbbi időben egyre többször merül fel a partmenti vizeken való alkalmazhatóság kérdése. A probléma az, hogy a legtöbb nagyhatalom hadiflottája elsősorban mélyvizekre, a nyílt tengerekre és az óceánokra lett méretezve, ami az utóbbi időkben egyre több problémát okoz, hiszen nagy nyílt tengeri ütközetekre egyre kevesebb a kilátás a hidegháború elmúlásával, ám ugyanakkor megsokasodtak a békefenntartói és katonai csapásmérési feladatok, amelyeknél a part közelében kell(ene) tartózkodniuk.
Az amerikai haditengerészet kifejezetten a partmenti vizekre tervezett hajójának, az LCS-nek (a rövidítés jelentése kb. partmenti hadihajó) General Dynamics által elképzelt változata
Az egyre fejlettebb elektronika és egyre nagyobb fokú automatizáltság miatt egy modern rombolón csak harmadannyi tengerész szolgál, mint egy 20 évvel korábbi típuson, vagyis mintegy 150 ember, ráadásul elhelyezésük is komfortosabb körülmények között valósul már meg. A legénység létszámának aránya is erősen eltolódik, egyre kevesebb a matróz és több a tengerészaltiszt, hiszen az egyre fejlettebb gépek karbantartása és működtetése kevesebb, de magasabban képzett legénységet kíván meg.
A hadihajók fegyverrendszerei modulszerűen kiépíthető hálózatokként épülnek fel, gyakorlatilag alig néhány ember kell az összes érzékelő és a fegyverrendszerek kiszolgálásához az olyan rendszerek, mint a Thales Tacticos segítségével.
A Thales Tacticos rendszer
A hajófedélzeti fegyverzet terén a hidegháborúban olyannyira elterjedt a rakétamánia, , hogy készültek olyan hajóosztályok is, amelyeknek nem is volt fedélzeti ágyújuk csak egy-két kisebb gépágyú és géppuskaállás. A legtöbb hajón azonban továbbra is megtalálhatóak a jellemzően 57-130 mm-es fedélzeti lövegek, amelyek automata töltőberendezéseiknek hála nagy tűzgyorsasággal (egyes típusok akár 120 lövést adhatnak le percenként) képesek 12-30 km közötti távolságra nagy pontosságú tüzet vezetni.
A fedélzeti lövegek új generációján is folyik a munka, a korábban említett elektromágneses ágyú ugyan még a távolabbi jövő zenéje, de a jelenleg elérhető szint kiterjesztésén már szép eredményeket értek el. A fejlesztések egyik célkitűzése a minél nagyobb, akár 160 km-es lőtávot elérni, és a lövedékek pályájának korrigálása a röppálya végső fázisában, precíziós szintű műholdas irányítással történhet majd.
A fedélzeti ágyúk továbbra is fontos szerepet játszanak, az US NAVY következő generációs rombolóján - a DD(X) 155 mm-es lövegeivel 160 km-re lő majd
A fő fegyverzetet azonban továbbra is a rakéták és a robotrepülőgépek fogják jelenteni, amelyek a lehető legjobb helykihasználás miatt függőleges indítócsövekből indítanak, és a rakéta csak az indítócső elhagyása után fordul rá a célpontra. Azonban amíg a mai hajóknál az indítócsövek szorosan egymás mellett, egy egységben, általában a hajó középvonalában helyezkednek el. A jövőben ezeket kisebb blokkokra osztják és a hajótest széleire erősítik.
Erre azért van szükség, mert a mai elrendezésnél egyetlen rakéta meghibásodásakor, vagy szerencsés ellenséges találatkor bekövetkező robbanás megfoszthatja a hajót az egész rakétakészletétől, illetve rosszabb esetben a bekövetkező detonációk miatt az egész hajó is odaveszhet. Az új elrendezésnél azonban csak egy-egy kisebb blokk semmisülhet meg, és berobbanáskor nem keletkezhet olyan mértékű kár, ami a hajó elvesztését okozhatná.
Az Angol Királyi Haditengerészet számára felvázolt háromtözsű hadihajó-terv. A fedélzeti löveg tornya és a hajó felépítménye között lennének a rakétaindítók elhelyezve
A hajókon alkalmazott rakéták terén érdekes kettőség figyelhető meg jelenleg: a nyugati haditengerészetek az ellenséges hajók ellen a hangsebességnél lassabb, lehetőleg nehezen észlelhető, alacsonyan repülő rakétákat és robotrepülőgépeket alkalmaznak, míg az Oroszország (és újabban Kína) által gyártott, torlósugárhajtóműves robotrepülőgépek kis magasságban, a hang sebességénél mintegy másfélszer-kétszer, nagy magasságban pedig akár a hangnál háromszor-négyszer is gyorsabban képesek haladni.
Ugyan folyamatosan folynak nagy sebességű rakétalövedékekkel kísérletek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is, sőt a tervezőasztalokon még hiperszonikus (a hangnál több, mint 5-ször gyorsabb) sebességű rakétalövedékek is vannak, rendszerbe ezek csak a következő évtizedben állhatnak.
Egy kínai romboló Ji-8 hajó elleni rakétát indít egy hadgyakorlaton
A hajók légvédelme a második világháború óta kiemelt figyelmet kap, ami érthető is, figyelembe véve a tapasztalatokat. Miután a légvédelmi rakétatüzérség a második világháború után robbanásszerű fejlődésen ment át, a haditengerészetek is a rakétákra kezdték építeni a légvédelmet. Ez a tengereken még egy apró előnnyel is párosul: nincsenek terepakadályok, így a radarberendezések elől sokkal nehezebb elbújni (probléma csak akkor van, ha partközelbe kell manőverezni, ezzel szembesült például az Angol Haditengerészet a falklandi háborúban).
Az újabb orosz hajókon megjelent "Kashtan" közellégvédelmi rendszer egy harci modulja, két hatcsövű 30 mm-es Gatling-gépágyúval és (itt) hat 9M311 lézerirányítású rakétával
A légvédelem igazi kihívása azonban a tengeren a közel-légvédelem, vagyis a hajó körüli mintegy 10 km-es körben lévő célpontok, elsősorban a hadihajókra legveszélyesebb, alacsonyan, alig pár méterrel a tengerszint felett repülő hajó elleni rakéták és robotrepülőgépek leküzdése, de egyes rendszerek képesek akár a nagyobb ágyúlövedékeket is elkapni még a becsapódás előtt. A közel-légvédelem két fő fegyvere jelenleg a nagy tűzgyorsaságú gépágyúk, illetve a kis hatótávolságú rakéták.
A gépágyúk egyik legismertebb képviselője az amerikai Phalanx rendszer, amely a repülőgépekről már ismert 20 mm-es M61 Vulcan gépágyú köré épül. A rendszer saját maga keresi, azonosítja, és méri be a közeledő rakétalövedékeket és repülőgépeket, hogy aztán 50-100 lövedékes tűzcsapással semmisítse azokat meg. A gépágyúkat azonban egyre inkább rakétavédelemmel váltják le. Az amerikai haditengerészet is eldöntötte, hogy a viszonylag problémás Phalanx rendszert az Evolved Sea Sparrow Missile (ESSM) rendszerrel cseréli le, amely függőleges konténerből indul, és a hajó radarrendszere vezeti rá a rakétát a célra.
A jövő a közel-légvédelmi fegyverrendszerek terén egyértelműen az irányított energiafegyverek, elsősorban a lézerfegyverek alkalmazása. Az amerikai haditengerészet által támogatott fejlesztés a szabad-elektron lézertípusra koncentrál. Sikeresen teszteltek már egy 10 kW-os kísérleti lézert, és már dolgoznak a következő lépcsőfokon, egy 100 kW-os változaton, amelyet már hajóra szerelve is szeretnének kipróbálni. A lézer alkalmazása rengeteg előnnyel járhat, hiszen egyfelől jelentősen csökkenthet az elhárítófegyverzet reakcióideje, másfelől nem kell amiatt aggódni, hogy egy-egy támadási hullám közben kifogy a lőszerkészlet.
A tengeralattjárók elleni fegyverzet a legtöbb hadihajón jelenleg torpedókat, illetve mélységi bombavetőket jelent, amelyeket egyes típusoknál rakétahajtóművek juttatják oda, ahol a hajó hangradarja ellenséges tengeralattjárót észlelt. A legtöbb mai többfeladatú hajó esetén azonban az első számú tengeralattjáró-elleni eszköz a helikopter.
Egy Merlin helikopter Stingray tengeralattjáró-elhárító torpedót dob le
Még a viszonylag kis méretű hadihajókon is általános jelenséggé vált a helikopter-leszálló fedélzet és a helikopter tárolására szolgáló hangár. A helikopter kábelen leengedhető hangradarral, vagy ledobható szonárbójákkal deríti fel a rejtőzködő tengeralattjárót, és ha hordoz saját fegyverzetet, akkor azzal küzdi le a célt, vagy ha nincs, akkor csak a célpont adatait közli a hadihajóval, és az indít ellene egy torpedót.
A tengeri haderő legütőképesebb egységei azonban továbbra is a repülőgép-hordozók maradtak. Jelenleg teljes értékű repülőgép-hordozója csak az Egyesült Államoknak (12 db), Franciaországnak (1 db) és Oroszországnak (1 db) van, régebbi, elavult hordozót még India és Brazilia (1-1 db) is a magáénak mondhat. Ezen hajókról felszálló repülőgépek általában gőzkatapult segítségével emelkednek a levegőbe (kivéve az orosz Kuznyecovot), és fékezőkábelek segítségével landolnak, ám ezt leszámítva felérnek a szárazföldről üzemeltetett típusokkal.
Az angol haditengerészet CVF (kb. a jövő repülőgép-hordozója) fantáziarajza
Viszont a hajóknak meglehetősen nagynak kell lennie, hogy a fedélzetén elég hely legyen a repülőgépek üzemeltetéséhez. A helyből fel- és leszállni képes vadászgépek, mint a Harrier megjelenésével lehetővé vált sokkal kisebb méretű hordozók építése is. Az olcsóbb megoldást választotta Anglia, Olaszország, Spanyolország és Tájföld is. A közeljövőben a Harrier gépeket várhatóan az amerikai F-35-ös rövid nekifutással felszállni, és helyben leszállni képes változata fogja váltani ezeken a hajókon, sőt Anglia és Olaszország már kifejezetten erre a típusra tervezik új repülőgép-hordozóikat.
Egy olasz tervezőiroda elképzelése egy több óriáshajóból összeállítható "úszó reptérről", amely nagy méretű teher repülőgépeket is képes lenne fogadni
A hajófedélzeti repülőgépek terén azonban már bontakozik ki a következő generációváltás: a pilóta nélküli repülőgépek kora. Már egy ideje használnak kis méretű felderítő robotrepülőgépeket ahhoz, hogy a szárazföldi célpontokat derítsenek fel, és valós idejű adatokat szerezzenek egy-egy támadás sikeréről, mint amilyen például a Missouri csatahajó tüzérségét segítette az első Öböl-háborúban.
A jövőben azonban még hatásosabbak lesznek a pilóta nélküli felderítő gépek (az X-45-öt például légi harcra tervezték). Radarral felszerelve jelentősen megnövelhetik a hajók által felügyelhető területet, és megoldhatják azt a problémát, miszerint a Föld görbülete miatt a közvetlen a tengerszint felett repülő vadászgépek vagy robotrepülőgépek csak viszonylag kis távolságból (mintegy 30-50 km-ről) észlelhetőek. A robotgépek ráadásul - szemben az ember vezette gépekkel - akár napokig is a levegőben maradhatnak, és olcsóbbak, mint az ember vezette felderítő gépek.
Természetesen már dolgoznak a hajófedélzetről indítható csapásmérő repülőgépeken is. A tervek szerint a gépeknek képesnek kell lenniük egy, a hordozótól 2400 km-re lévő célpontot elérni, majd két tonnányi bombateherrel elpusztítani azt. Viszonyításképpen egy modern F/A-18E/F vadászgép hasonló fegyverterheléssel csak legfeljebb 755 km-re lévő célpontra képes csapást mérni légi utántöltés nélkül. A jelenlegi tervek szerint a robotgépeknek műholdak segítésével adnák a parancsokat, és adott esetben elég csupán a célpontot megadni, a többit a saját fedélzeti számítógépe elvégzi - az X-45 néhány teszten már túlvan.
Fantáziarajz az X-47B pilótanélküli csapásmérő robotgépről egy hordozó fedélzetén
A távirányított vagy részben önálló gépek azonban nem csak a levegőben, de a tengereken is feltűnnek. Egy ideje már használnak aknakeresésre és semlegesítésre távirányított aknaszedő hajókat, ám újabban már kis méretű, felfegyverzett csónakok is feltűntek.
A Rafael cég Protector távirányítású robotcsónakja, amely egy 12,7 mm-es géppuskával van felfegyverezve
Ezek feladata elsősorban a part menti vizek, illetve kikötők felügyelete, és a hadihajókat megvédeni az olyan támadásoktól, mint az USS Cole ellen 2000-ben végrehajtott öngyilkos akció.
