Cifka Miklós
A jövő szárazföldi harcjárműve: lőjünk, de mivel?
A harcjárművek fő feladata az ellenség elpusztítása, ezen nincs mit szépíteni, ehhez pedig olyan fegyverre van szükségük, amely az adott célpont ellen kellően hatásos. Mint látni fogjuk, ez nem is olyan egyszerű feladat, hiszen nincs tökéletes fegyver, amely mindenféle célpont ellen egyformán hatékony.
Az első harckocsik a hatalmas véráldozattal járó állóháborús viszonyhoz lettek tervezve, ahol a legfontosabb célpont az ember, éppen ezért sok típust csak géppuskákkal fegyvereztek fel. Már rögtön az első bevetett harckocsinak, a Mark I-nek két változata volt: egy férfi változat négy géppuskával és két 57 mm-es ágyúval, valamint egy női változat, öt darab 7,7mm-es géppuskával.
Egy angol Mark IV harckocsi férfi változata 6 fontos (57 mm-es) tengerészeti ágyúval
A géppuska fontosságát nem egyszer lebecsülték, és ezért mindig nagy árat fizettek. Leghíresebb talán a német II. világháborús Ferdinad páncélvadász esete, amelynek egyetlen fegyverzete egy 88 mm-es páncéltörő löveg volt. 1943-ban, a kurszki csatában a Ferdinandokat a gyalogság mellé osztották be, de a szovjet tüzérségi tűz miatt elszakadtak a saját egységektől, géppuskák híján pedig könnyű prédái lettek a szovjet gyalogságnak, és 44 közülük elpusztult. A Kurszki csata után, 1944 elején a még meglévőket MG34 homlokgéppuskával szerelték fel, és Elefantnak keresztelték át őket.
Egy apró hiányosság eredménye: a Kurszknál odaveszett Ferdinandok közül egy
Ahogy kezdtek elterjedni a páncélosok, úgy kezdtek elterjedni a páncélelhárító fegyverek, amelyek viszonylag kis űrméretűek voltak (a két világháború között jellemzően 20 és 37 mm között), de nagy sebességű lövedékeikkel képesek voltak átütni az akkori kor viszonylag vékony acélpáncélzatait. Ezek az ágyúk azonban hasztalanok voltak, ha egy erődítést kellett lerombolni, vagy ha házakban bujkáló katonákat kellett semlegesíteni. Ezekre a feladatokra ugyanis nagy átmérőjű, nehéz és lassú lövedékek kellettek, ezért specializálták a járműveket egy-egy feladatkörre.
Panzer IV Afrikában rövid csövű 75 mm-es ágyúval
Csak hogy a legáltalánosabbat említsük, a II. világháború elején a német Panzer III harckocsik feladata volt a páncélosok elleni harc hosszú csövű 37 mm-es ágyújukkal (később 50 mm-es páncéltörő löveget kaptak), a Panzer IV-esek pedig inkább a gyalogság támogatását látták el rövid csövű 75 mm-es lövegjeikkel (később a Panzer IV-eseket hosszú csövű 75 mm-es páncéltörő löveggel szerelték fel). Voltak próbálkozások, hogy egy harcjárművet egyaránt felszereljenek páncéltörő és gyalogságtámogató ágyúval is, de ezek többsége zsákutca lett. Az ideális megoldás a nagyobb űrméretű, hosszú csövű lövegek jelentették, amelyhez többféle lövedékeket rendszeresítettek.
A második világháborúban jelentek meg az un. HEAT (High Explosive, Anti-Tank, azaz nagy robbanóerejű, páncéltörő) lövedékek, amelyeknél a formázott robbanóanyag előtt egy fémkúp található. A becsapódáskor felrobbanó töltet a kúpot megolvasztja és egyfajta olvadt fémtüskévé (kumulatív sugárrá) sűríti össze, majd ezt nagy - akár 10 km/s - sebességgel előre nyomja. A legtöbb páncéltörő rakéta mind a mai napig ezt az elvet használja.
A páncéltörő lövedékek hagyományosabb megoldása a kinetikai erő használata, amikor a lövedék tehetetlensége segít átütni a páncélzatot. A tehetetlenségből adódóan két fő tulajdonság határozza meg a páncéltörő képességet: az egyik a lövedék sebessége, a másik pedig a lövedék tömege. Vagyis ha nagyobb páncélátütő képességet akarunk, akkor az egyiket vagy a másikat növelni kell, de lehetőleg ne a másik kárára. A sebességet növelni elég nehéz, a mai ágyúk páncéltörő lövedékei már 1500-1800 m/s-os (ez 5400-6480 km/h!) sebességgel hagyják el a csövet, ehhez pedig már brutálisan nagy nyomást kell létrehozni a csőben.
Egy Leopard 2A5 hadgyakorlaton
A lövedék tömegét növelni sem olyan egyszerű, hiszen az ismert elemek közül a biztonságosan használható legnehezebb anyagokat használják/használták eddig is. A második világháborúban kezdtek elterjedni a wolframötvözetek, majd az 1970-es években a szegényített uránium (Depleted Uranium - DU) mint a páncéltörő mag alapanyaga. Az urániummagvas lövedék különösen azért hatásos, mert a becsapódáskor keletkező nagy hőtől lángra kap, és szabályos tűzvészt okoz a célpont járműben.
Egy DU-lövedék által kilőtt iraki T-72-es
Itt kitérnék egy kicsit a szegényített urániumra, ami gyakorlatilag olyan uránium, amiből a lehetőségek szerint minél jobban kivonták az U235-ös izotópot, így tehát mintegy 99,8% tisztaságú U238-ról van szó. Az U238-as izotóp is radioaktív, ám radioaktivitása elenyésző, kevésbé sugároz, mint akár a nyers uránérc (az U238 felezési ideje 4,51 milliárd év). Ami miatt viszont nagyon veszélyes az U238, az az a tény, hogy az erősen mérgező nehézfém a testbe jutva - mondjuk por állapotban belélegezve - a többi nehézfémhez hasonlóan erősen egészségkárosító - márpedig szegényített urániumlövedék becsapódása után ilyen por akad bőven...
A hagyományos páncéltörő lövedékek alternatívájaként az 1960-as években megjelent az ágyúból indítható, irányított rakéta, amelynek legnagyobb előnye a nagy találati pontosság volt, akár mozgó célpont esetén is. A M60A2 számára tervezett 152 mm-es Shielagh rendszert használta az M551 Sheridan könnyű harckocsi is. Ez a rendszer azonban nem vált be: olyan bonyolult volt, hogy a személyzete csak Starshipnek (űrhajónak) csúfolta az M60A2-t, és a bonyolultsággal együtt jár a magas költség is: egyetlen rakéta 30 000 dollárba került akkori áron. Ugyan még 3000 méterre lévő mozgó cél ellen is igen jó találati pontossága volt - viszont alkalmazásának minimális távolsága 730 méter. A rendszer sikertelensége miatt végül is az M60A2-ket kivonták, és nyugaton jó 20 évig az ágyúból indítható rakéta lekerült a napirendről.
M60A2. Illett rá a csúfneve...
A Szovjetunió szintén foglalkozott a lehetőséggel hogy ágyúból indítson rakétát. A T-55AM2 harckocsi esetén a 9K116-1, a T-62M esetén a 9K119, a T-64B esetén pedig a 9K112 rendszert hadrendbe is állították. A szovjet változat hasonló problémákkal küzdött, mint amerikai társa: túl bonyolult és igen drága volt. Azonban a fejlesztést ott nem állították le, a későbbi T-72, T-80, T-84 és T-90 harckocsikon megjelent 9K-119 és 9K-120 rendszerek már viszonylag olcsóbbak, és sokkal egyszerűbbek lettek. Nyugaton jelenleg csak Izrael foglalkozik az ágyúcsőből indítható rakétával, a LAHAT lézer-irányítású páncéltörő rakéta azonban az izraeli Merkaván kívül - kisebb átalakítás után - indítható a német Leopard 2 vagy az amerikai M1 harckocsikból is.
Egy Merkava Mk3 LAHAT rakétát indít
Felmerül persze a kérdés: miért indítsunk egyáltalán egy ágyúból rakétát? Hiszen sokkal egyszerűbb, ha felszerelünk pár külön indítótubust a járműre, és kész. Csakhogy az ágyúból való indításhoz nincs szükség komolyabb átalakításra, csak fel kell szerelni a rakéta irányításához szükséges eszközöket, és máris képes a tankunk egy irányított rakéta indítására, amelyet akár helikopterek ellen is be lehet vetni. Ráadásul ha az indítóeszközöket nem páncélozzák, akkor egy géppuskasorozat is tönkreteheti őket, míg a harckocsi belsejében ettől nem kell félni.
Egy érdekes harcjármű a csecsenföldi tapasztalatokból: BMP-T. Fegyverzete két 30 mm-es gépágyú, 4 db Kornet páncéltörőrakéta-indító tubus és két 30 mm-es gránátvető vagy 7,62 mm-es géppuska
A kis űrméretű ágyúk a II. világháború után a sorozatlövésre képes gépágyúkban reinkarnálódtak. Könnyű harcjárművekben a mai napig ezek a legnépszerűbb fegyverfajták, mivel tömegük viszonylag kicsi, páncéltörő lövedékeik a legmodernebb harckocsik páncélzatán kívül bármit átvisznek (persze viszonylag közelről), repesz-romboló lövedékeik pedig adott esetben kellően hatékonyak akár páncélzat nélküli járművek ellen, akár a gyalogság támogatására. Itt jelenleg a kettős feladatú lőszerek kezdenek teret hódítani, amelyek egyaránt képesek jelentős páncélzat átütésére, és ugyanakkor az élerő ellen is kellően hatékonyak.
Talán feltűnt egyeseknek, hogy szárazföldi harcjárművön elég ritka látvány a filmekből közismert, forgócsöves Gatling-gépágyú. Az ok egyszerű: túlságosan is lőszerpazarló. Mivel a repülőgépeknél kevés ideig lehet a célra tartani ezért nagyon fontos, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb lövedéket tudják útnak indítani, a szárazföldi egységeknél viszont ez csak akkor merül fel igényként, ha hasonló problémával találkoznak, például légvédelmi feladatok esetén.
A mára már kivont amerikai M163 önjáró légvédelmi gépágyú
Az ágyúk esetén találkozhatunk egy olyan jelzővel is, hogy huzagolt csövű vagy simacsövű. A huzagolt csövű fegyver esetén a lövedék forgásstabilizált, vagyis a cső belső felületén kiképzett ormózat forgásra készteti a lövedéket, így stabilizálva repülési pályáját. Simacsövű fegyvernél a lövedék szárnystabilizált, a lövedék végére szerelt szárnyakkal érik el azt, hogy a lövedék repülése folyamán stabilan repüljön. Mi az előnye ez utóbbinak? A sima cső esetén a kopás jóval kisebb, vagyis nagyobb az élettartama, ugyanakkor könnyebb is, mint huzagolt csövű ellenpárja.
A páncéltörő rakéták alkalmazása sok előnnyel is jár, hiszen egy 120 mm-es löveg önmagában is több tonnát nyom, amihez még hozzájön a lőszer tömege. Ezzel szemben egy rakéta indítótubusban is csak 20-60 kg, tehát sokkal könnyebb, ráadásul a rakéta irányítható vagy önirányító, ezért igen jó találati arányt lehet vele elérni. Nem is véletlen, hogy a könnyű járműveknél a rakéták alkalmazása igen elterjedt, olyannyira, hogy több példa is van a rakétafegyverzetű, direkt páncéloselhárító járművekre, amelyek sokkal olcsóbbak, mint egy harckocsi, de legalább annyira veszélyes egy ellenséges harcjárművekre.
Az angol Striker páncélelhárító jármű, amint éppen Swing fire rakétát indít
Szintén a második világháború egyik hozadéka a harcjárműre szerelt lángszóró, amely az épületekben, erődítésekben rejtőző gyalogos katonák ellen volt kitűnően használható. Mind a szövetséges, mind a német haderő előszeretettel használta őket, és a gyalogság támogatására kitűnően beváltak. A lángszóró hihetetlen pszichológiai hatással bír, de szépen lassan kikopott mind a nyugati, mind a keleti fegyverarzenálból.
Amerikai M132 lángszóró jármű Vietnamban
A jövőben a helyüket az ún. aeroszol (angolban: Thermobaric) fegyverek vehetik át, amelyek működésének lényege, hogy a célkörzetben a lövedék a levegőbe igen finom por vagy gáz formátumú robbanóanyagot szór szét, és az berobbanva a hagyományos robbanóanyagoknál sokkal nagyobb pusztítást visz végbe. Ez az elv amúgy közismert, a levegőbe finom por (vagy gáz) formában kerülve a legtöbb anyag robbanóanyagként viselkedik megfelelő koncentrációban, talán legismertebb példa a szénpor berobbanása bányákban vagy széntárolókban.
A svéd önjáró aknavető, az AMOS itt pedig egy videó a prototípus működéséről
Csak egy kis oldalág, de említést érdemel, hogy Izrael a Merkava harckocsikba az Mk. II-től kezdve beépített egy 60 mm-es aknavetőt, amellyel a fedezék (épület, domb) mögött lévő gyalogság ellen harcolhat hatékonyan. Mivel az aknavető által kilőtt aknagránát ballisztikus pályán repül, a fedezék vagy épületek mögött rejtőző ellenséges erők ellen igen hatásos. Az aknavető egyébként önjáró formában előrelépett, például a svéd-finn AMOS rendszer egy ikercsövű, 120 mm-es aknavetőt takar, ami 10 km-es távig tüzérségi támogatásra is képes, akár végső fázisban irányított lövedékekkel, mint a Strix infravörös önirányító tankelhárító lövedék, de közvetlen irányzással is tüzelhet, mintegy hagyományos harckocsi.
Ami a jövőben várható
Rövidtávon a tűzerő növelésére az egyik leggyakrabban felmerülő lehetőség a hagyományos harckocsiágyúk űrméretének növelése. Még az 1970-es években kezdték meg a Szovjetunióban egy 152 mm-es harckocsi ágyú tervezését, ami a 775-ös terv (később T-95-ös néven emlegették) jelölés alatt futó, a T-80-as leváltására szánt tankba került volna. A T-95-ös még mindig nem készült el pénzhiány miatt, és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy valaha is sorozatgyártásba fog kerülni.
Az FCS Thunderbolt kísérleti jármű a 120 mm-es XM291 ágyúval
Az 1990-es években a NATO-államok esetében is felmerült ez a megoldás. Európában az Anglia-Franciaország-Németország trió kezdett egy 140 mm-es közös löveg megtervezésébe (ez azonban később kifújt). Az USA a 120 mm-es XM291 löveget tesztelte, amely egy egyszerű csőcserével 140 mm-re átalakítható, illetve készítettek hozzá egy automata töltőberendezést is. Érdekes egyébként, hogy míg a szovjet éra már az 1960-es években a T-64-gyel az automata töltőberendezések mellett tette le a voksát és azóta is kitart mellette, nyugaton a legtöbb modern harckocsiban még mindig kézzel töltik a lőszert. Ez alól három kivétel van, a francia Leclerc, a japán (na jó, ez távol-keleti) Type-90 és az Izraeli Merkava Mk4.
A Leopard 2 "KWS III" kísérleti harckocsi 140 mm-es ágyúval
A másik általános terv a hagyományos ágyúkból és gépágyúkból kilőhető irányított lövedékek fejlesztése, ahol a lövedék kis rakétahajtóműveivel apróbb pályakorrekciókat végezhet, jelentősen növelve a találati esélyt, különösen mozgó célpontok esetén. Ezen megoldásnál azonban több nehézség is felmerül, többek között az, hogy a lövedéket ne drágítsa meg túlzottan, és az, hogy az irányító rendszer a lövedék hasznos teréből és terhéből csíp le egy jelentős részt, csökkentve a lövedék pusztító erejét, amit nem biztos, hogy ellensúlyoz a jobb találati arány.
Egy "törékeny" lőszer hatását demonstráló kísérlet képe
A hagyományos lövedékek fejlesztése is egyre újabb utakat igyekszik találni. Az egyik irányvonal a többfeladatú lőszerek, amik egyaránt használhatók kemény (pl.: páncélos jármű, erődítés) és puha (pl.: ember vagy páncélozatlan jármű) ellen. Ez azért előnyös, mert eddig a két feladathoz eltérő lőszert kell magával vinnie a harcjárműnek, így előre el kellett dönteni, hogy melyik fajta lőszerből mennyit vigyenek magukkal - a harctéren pedig megeshet, hogy amíg az egyik fajta lőszerre egyáltalán nincs szükség, a másik fajta lőszer viszont túl korán elfogy. A kettős célú lőszerek esetén ez nem lehet probléma, viszont mint minden kompromisszumnak, ennek is megvan a maga ára: egy ilyen lőszer egyik feladatra sem lesz olyan jó, mint egy direkt erre tervezett társa.
Az amerikai hadsereg az FCS programban több lehetséges megoldást is vizsgál, a hagyományos XM291 löveg mellett az ETC (ElectroThermal Chemical - elektrotermikus vegyi) és az EM (elektromágneses gyorsítású) löveg van még a listán.
Az ETC lövegek tesztje a United Defence cégnél
A United Defence nemrég sikeresen tesztelte 120 mm-es ETC kísérleti ágyúját, és a tesztek szerint jelentősen felülmúlják a hagyományos löveget. Ez az ETC löveg alapjaiban egy 120 mm-es harckocsiágyú, aminek némileg átalakították a zár- és elsütőszerkezetét, és a lövedék meghajtótöltetét plazmaívvel gyújtják be, majd kontrolálltan égetik el. Ennek a megoldásnak az előnye az, hogy minden egyes lövedék ugyanolyan sebességgel lép ki a csőtorkolatból (a legtöbb fegyvernél a cső illetve a környezeti hőmérséklettől függően a csőtorkolati sebesség néhány százalékos eltérést mutathat, ami káros a lőpontosságra), vagyis pontosabb, mint hagyományos társai.
További előnye, hogy sokkal egyenletesebb az elégő lőpor gáznyomás változása, ami nagyobb torkolati sebességet eredményezhet, így megnő az effektív lőtávolság, illetve azonos távolságon nagyobb lesz az átütőerő. A megoldás fő előnye, hogy a jelenlegi harckocsiágyúk kismértékű átalakításával és új lőszerekkel a jelenlegi harckocsikban is alkalmazható a megoldás. Az United Defence az ETC rendszer fejlesztésénél nemcsak 120 mm-es, de 30 mm-es gépágyúk terén is dolgozik. Várhatóan az évtized végén jutnak el oda, hogy véglegesen a harci járművekbe kerülhessenek az első ETC fegyverek.
Az EM ágyú elve
Az EM ágyú elve aligha újdonság: már egy ideje használják például a mágneses vasutaknál. A fémlövedéket két sín közé helyezik, és a sínen lévő elektromágnesek a lövedéket szépen felgyorsítják, akár 3000 m/s sebességre (emlékeztetőleg: a jelenlegi harckocsik esetén olyan 1800 m/s tekinthető átlagosnak). Az EM ágyú tehát igazi befutó lehet, ha sikerül megoldani pár problémát: a fő gond a szükséges (gigászi mennyiségű) energia biztosítása, ezen túl magának az elektromágneseknek a tömege, és végül az, hogy az egész eléggé kicsi legyen ahhoz, hogy beleférjen egy harcjárműbe. Jelenleg a fejlesztések első fokozatánál tartanak, 2006-ra kell elkészülnie az impulzusvezérlésű tápnak (Pulsed Power Supply, PPS), ami majd táplálni fogja az ágyút. Az amerikai hadsereg számításai szerint 2015-re eléggé kiforrhat a technológia, és beépíthetik a jövőbeni FCS harcjárművekbe.
Szintén dolgoznak könnyű és kisméretű rakéták alkalmazásainak lehetőségén, amelyek egyaránt alkalmasak lesznek az alacsonyan repülő célok, valamint az ellenséges harcjárművek leküzdésére, a kis méret miatt pedig a harcjármű akár komolyabb mennyiséget is magával vihet.
Bár nem hagyományosan alkalmazott fegyverről van szó, de ide kívánkozik, hogy nemrég jelentette be a Northrop Grumman (az MTHEL lézervédelmi rendszer fejlesztője) és a United Defense (többek között az M2 és M3 Bradley lövészpáncélosok gyártója), hogy közösen kezdenek el dolgozni egy harcjárműre szerelt lézerrendszeren, amely a többi harckocsival és harcjárművel együtt tud mozogni, és képes megvédeni őket a rakétáktól, a tüzérségi lövedékektől, a különféle harci repülőgépektől és helikopterektől, valamint az egyéb veszélyforrásoktól. A járműre a tervek szerint egy 25 kW-os, elektromosan gerjesztett lézer kerül. Érdekes, hogy a Pentagon nem rendelt ilyen járművet, de a két cég úgy véli, hogy hamarosan igény jelentkezik rá. Mindenesetre komoly vetélytársa lehet majd a most még légvédelmi rakétákra épülő hagyományos csapatlégvédelemnek.
Az első harckocsik a hatalmas véráldozattal járó állóháborús viszonyhoz lettek tervezve, ahol a legfontosabb célpont az ember, éppen ezért sok típust csak géppuskákkal fegyvereztek fel. Már rögtön az első bevetett harckocsinak, a Mark I-nek két változata volt: egy férfi változat négy géppuskával és két 57 mm-es ágyúval, valamint egy női változat, öt darab 7,7mm-es géppuskával.
Egy angol Mark IV harckocsi férfi változata 6 fontos (57 mm-es) tengerészeti ágyúval
A géppuska fontosságát nem egyszer lebecsülték, és ezért mindig nagy árat fizettek. Leghíresebb talán a német II. világháborús Ferdinad páncélvadász esete, amelynek egyetlen fegyverzete egy 88 mm-es páncéltörő löveg volt. 1943-ban, a kurszki csatában a Ferdinandokat a gyalogság mellé osztották be, de a szovjet tüzérségi tűz miatt elszakadtak a saját egységektől, géppuskák híján pedig könnyű prédái lettek a szovjet gyalogságnak, és 44 közülük elpusztult. A Kurszki csata után, 1944 elején a még meglévőket MG34 homlokgéppuskával szerelték fel, és Elefantnak keresztelték át őket.
Egy apró hiányosság eredménye: a Kurszknál odaveszett Ferdinandok közül egy
Ahogy kezdtek elterjedni a páncélosok, úgy kezdtek elterjedni a páncélelhárító fegyverek, amelyek viszonylag kis űrméretűek voltak (a két világháború között jellemzően 20 és 37 mm között), de nagy sebességű lövedékeikkel képesek voltak átütni az akkori kor viszonylag vékony acélpáncélzatait. Ezek az ágyúk azonban hasztalanok voltak, ha egy erődítést kellett lerombolni, vagy ha házakban bujkáló katonákat kellett semlegesíteni. Ezekre a feladatokra ugyanis nagy átmérőjű, nehéz és lassú lövedékek kellettek, ezért specializálták a járműveket egy-egy feladatkörre.
Panzer IV Afrikában rövid csövű 75 mm-es ágyúval
Csak hogy a legáltalánosabbat említsük, a II. világháború elején a német Panzer III harckocsik feladata volt a páncélosok elleni harc hosszú csövű 37 mm-es ágyújukkal (később 50 mm-es páncéltörő löveget kaptak), a Panzer IV-esek pedig inkább a gyalogság támogatását látták el rövid csövű 75 mm-es lövegjeikkel (később a Panzer IV-eseket hosszú csövű 75 mm-es páncéltörő löveggel szerelték fel). Voltak próbálkozások, hogy egy harcjárművet egyaránt felszereljenek páncéltörő és gyalogságtámogató ágyúval is, de ezek többsége zsákutca lett. Az ideális megoldás a nagyobb űrméretű, hosszú csövű lövegek jelentették, amelyhez többféle lövedékeket rendszeresítettek.
 A HEAT lövedék működési elve |
A páncéltörő lövedékek hagyományosabb megoldása a kinetikai erő használata, amikor a lövedék tehetetlensége segít átütni a páncélzatot. A tehetetlenségből adódóan két fő tulajdonság határozza meg a páncéltörő képességet: az egyik a lövedék sebessége, a másik pedig a lövedék tömege. Vagyis ha nagyobb páncélátütő képességet akarunk, akkor az egyiket vagy a másikat növelni kell, de lehetőleg ne a másik kárára. A sebességet növelni elég nehéz, a mai ágyúk páncéltörő lövedékei már 1500-1800 m/s-os (ez 5400-6480 km/h!) sebességgel hagyják el a csövet, ehhez pedig már brutálisan nagy nyomást kell létrehozni a csőben.
Egy Leopard 2A5 hadgyakorlaton
A lövedék tömegét növelni sem olyan egyszerű, hiszen az ismert elemek közül a biztonságosan használható legnehezebb anyagokat használják/használták eddig is. A második világháborúban kezdtek elterjedni a wolframötvözetek, majd az 1970-es években a szegényített uránium (Depleted Uranium - DU) mint a páncéltörő mag alapanyaga. Az urániummagvas lövedék különösen azért hatásos, mert a becsapódáskor keletkező nagy hőtől lángra kap, és szabályos tűzvészt okoz a célpont járműben.
Egy DU-lövedék által kilőtt iraki T-72-es
Itt kitérnék egy kicsit a szegényített urániumra, ami gyakorlatilag olyan uránium, amiből a lehetőségek szerint minél jobban kivonták az U235-ös izotópot, így tehát mintegy 99,8% tisztaságú U238-ról van szó. Az U238-as izotóp is radioaktív, ám radioaktivitása elenyésző, kevésbé sugároz, mint akár a nyers uránérc (az U238 felezési ideje 4,51 milliárd év). Ami miatt viszont nagyon veszélyes az U238, az az a tény, hogy az erősen mérgező nehézfém a testbe jutva - mondjuk por állapotban belélegezve - a többi nehézfémhez hasonlóan erősen egészségkárosító - márpedig szegényített urániumlövedék becsapódása után ilyen por akad bőven...
A hagyományos páncéltörő lövedékek alternatívájaként az 1960-as években megjelent az ágyúból indítható, irányított rakéta, amelynek legnagyobb előnye a nagy találati pontosság volt, akár mozgó célpont esetén is. A M60A2 számára tervezett 152 mm-es Shielagh rendszert használta az M551 Sheridan könnyű harckocsi is. Ez a rendszer azonban nem vált be: olyan bonyolult volt, hogy a személyzete csak Starshipnek (űrhajónak) csúfolta az M60A2-t, és a bonyolultsággal együtt jár a magas költség is: egyetlen rakéta 30 000 dollárba került akkori áron. Ugyan még 3000 méterre lévő mozgó cél ellen is igen jó találati pontossága volt - viszont alkalmazásának minimális távolsága 730 méter. A rendszer sikertelensége miatt végül is az M60A2-ket kivonták, és nyugaton jó 20 évig az ágyúból indítható rakéta lekerült a napirendről.
M60A2. Illett rá a csúfneve...
A Szovjetunió szintén foglalkozott a lehetőséggel hogy ágyúból indítson rakétát. A T-55AM2 harckocsi esetén a 9K116-1, a T-62M esetén a 9K119, a T-64B esetén pedig a 9K112 rendszert hadrendbe is állították. A szovjet változat hasonló problémákkal küzdött, mint amerikai társa: túl bonyolult és igen drága volt. Azonban a fejlesztést ott nem állították le, a későbbi T-72, T-80, T-84 és T-90 harckocsikon megjelent 9K-119 és 9K-120 rendszerek már viszonylag olcsóbbak, és sokkal egyszerűbbek lettek. Nyugaton jelenleg csak Izrael foglalkozik az ágyúcsőből indítható rakétával, a LAHAT lézer-irányítású páncéltörő rakéta azonban az izraeli Merkaván kívül - kisebb átalakítás után - indítható a német Leopard 2 vagy az amerikai M1 harckocsikból is.
Egy Merkava Mk3 LAHAT rakétát indít
Felmerül persze a kérdés: miért indítsunk egyáltalán egy ágyúból rakétát? Hiszen sokkal egyszerűbb, ha felszerelünk pár külön indítótubust a járműre, és kész. Csakhogy az ágyúból való indításhoz nincs szükség komolyabb átalakításra, csak fel kell szerelni a rakéta irányításához szükséges eszközöket, és máris képes a tankunk egy irányított rakéta indítására, amelyet akár helikopterek ellen is be lehet vetni. Ráadásul ha az indítóeszközöket nem páncélozzák, akkor egy géppuskasorozat is tönkreteheti őket, míg a harckocsi belsejében ettől nem kell félni.
Egy érdekes harcjármű a csecsenföldi tapasztalatokból: BMP-T. Fegyverzete két 30 mm-es gépágyú, 4 db Kornet páncéltörőrakéta-indító tubus és két 30 mm-es gránátvető vagy 7,62 mm-es géppuska
A kis űrméretű ágyúk a II. világháború után a sorozatlövésre képes gépágyúkban reinkarnálódtak. Könnyű harcjárművekben a mai napig ezek a legnépszerűbb fegyverfajták, mivel tömegük viszonylag kicsi, páncéltörő lövedékeik a legmodernebb harckocsik páncélzatán kívül bármit átvisznek (persze viszonylag közelről), repesz-romboló lövedékeik pedig adott esetben kellően hatékonyak akár páncélzat nélküli járművek ellen, akár a gyalogság támogatására. Itt jelenleg a kettős feladatú lőszerek kezdenek teret hódítani, amelyek egyaránt képesek jelentős páncélzat átütésére, és ugyanakkor az élerő ellen is kellően hatékonyak.
Talán feltűnt egyeseknek, hogy szárazföldi harcjárművön elég ritka látvány a filmekből közismert, forgócsöves Gatling-gépágyú. Az ok egyszerű: túlságosan is lőszerpazarló. Mivel a repülőgépeknél kevés ideig lehet a célra tartani ezért nagyon fontos, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb lövedéket tudják útnak indítani, a szárazföldi egységeknél viszont ez csak akkor merül fel igényként, ha hasonló problémával találkoznak, például légvédelmi feladatok esetén.
A mára már kivont amerikai M163 önjáró légvédelmi gépágyú
Az ágyúk esetén találkozhatunk egy olyan jelzővel is, hogy huzagolt csövű vagy simacsövű. A huzagolt csövű fegyver esetén a lövedék forgásstabilizált, vagyis a cső belső felületén kiképzett ormózat forgásra készteti a lövedéket, így stabilizálva repülési pályáját. Simacsövű fegyvernél a lövedék szárnystabilizált, a lövedék végére szerelt szárnyakkal érik el azt, hogy a lövedék repülése folyamán stabilan repüljön. Mi az előnye ez utóbbinak? A sima cső esetén a kopás jóval kisebb, vagyis nagyobb az élettartama, ugyanakkor könnyebb is, mint huzagolt csövű ellenpárja.
A páncéltörő rakéták alkalmazása sok előnnyel is jár, hiszen egy 120 mm-es löveg önmagában is több tonnát nyom, amihez még hozzájön a lőszer tömege. Ezzel szemben egy rakéta indítótubusban is csak 20-60 kg, tehát sokkal könnyebb, ráadásul a rakéta irányítható vagy önirányító, ezért igen jó találati arányt lehet vele elérni. Nem is véletlen, hogy a könnyű járműveknél a rakéták alkalmazása igen elterjedt, olyannyira, hogy több példa is van a rakétafegyverzetű, direkt páncéloselhárító járművekre, amelyek sokkal olcsóbbak, mint egy harckocsi, de legalább annyira veszélyes egy ellenséges harcjárművekre.
Az angol Striker páncélelhárító jármű, amint éppen Swing fire rakétát indít
Szintén a második világháború egyik hozadéka a harcjárműre szerelt lángszóró, amely az épületekben, erődítésekben rejtőző gyalogos katonák ellen volt kitűnően használható. Mind a szövetséges, mind a német haderő előszeretettel használta őket, és a gyalogság támogatására kitűnően beváltak. A lángszóró hihetetlen pszichológiai hatással bír, de szépen lassan kikopott mind a nyugati, mind a keleti fegyverarzenálból.
Amerikai M132 lángszóró jármű Vietnamban
A jövőben a helyüket az ún. aeroszol (angolban: Thermobaric) fegyverek vehetik át, amelyek működésének lényege, hogy a célkörzetben a lövedék a levegőbe igen finom por vagy gáz formátumú robbanóanyagot szór szét, és az berobbanva a hagyományos robbanóanyagoknál sokkal nagyobb pusztítást visz végbe. Ez az elv amúgy közismert, a levegőbe finom por (vagy gáz) formában kerülve a legtöbb anyag robbanóanyagként viselkedik megfelelő koncentrációban, talán legismertebb példa a szénpor berobbanása bányákban vagy széntárolókban.
A svéd önjáró aknavető, az AMOS itt pedig egy videó a prototípus működéséről
Csak egy kis oldalág, de említést érdemel, hogy Izrael a Merkava harckocsikba az Mk. II-től kezdve beépített egy 60 mm-es aknavetőt, amellyel a fedezék (épület, domb) mögött lévő gyalogság ellen harcolhat hatékonyan. Mivel az aknavető által kilőtt aknagránát ballisztikus pályán repül, a fedezék vagy épületek mögött rejtőző ellenséges erők ellen igen hatásos. Az aknavető egyébként önjáró formában előrelépett, például a svéd-finn AMOS rendszer egy ikercsövű, 120 mm-es aknavetőt takar, ami 10 km-es távig tüzérségi támogatásra is képes, akár végső fázisban irányított lövedékekkel, mint a Strix infravörös önirányító tankelhárító lövedék, de közvetlen irányzással is tüzelhet, mintegy hagyományos harckocsi.
Ami a jövőben várható
Rövidtávon a tűzerő növelésére az egyik leggyakrabban felmerülő lehetőség a hagyományos harckocsiágyúk űrméretének növelése. Még az 1970-es években kezdték meg a Szovjetunióban egy 152 mm-es harckocsi ágyú tervezését, ami a 775-ös terv (később T-95-ös néven emlegették) jelölés alatt futó, a T-80-as leváltására szánt tankba került volna. A T-95-ös még mindig nem készült el pénzhiány miatt, és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy valaha is sorozatgyártásba fog kerülni.
Az FCS Thunderbolt kísérleti jármű a 120 mm-es XM291 ágyúval
Az 1990-es években a NATO-államok esetében is felmerült ez a megoldás. Európában az Anglia-Franciaország-Németország trió kezdett egy 140 mm-es közös löveg megtervezésébe (ez azonban később kifújt). Az USA a 120 mm-es XM291 löveget tesztelte, amely egy egyszerű csőcserével 140 mm-re átalakítható, illetve készítettek hozzá egy automata töltőberendezést is. Érdekes egyébként, hogy míg a szovjet éra már az 1960-es években a T-64-gyel az automata töltőberendezések mellett tette le a voksát és azóta is kitart mellette, nyugaton a legtöbb modern harckocsiban még mindig kézzel töltik a lőszert. Ez alól három kivétel van, a francia Leclerc, a japán (na jó, ez távol-keleti) Type-90 és az Izraeli Merkava Mk4.
A Leopard 2 "KWS III" kísérleti harckocsi 140 mm-es ágyúval
A másik általános terv a hagyományos ágyúkból és gépágyúkból kilőhető irányított lövedékek fejlesztése, ahol a lövedék kis rakétahajtóműveivel apróbb pályakorrekciókat végezhet, jelentősen növelve a találati esélyt, különösen mozgó célpontok esetén. Ezen megoldásnál azonban több nehézség is felmerül, többek között az, hogy a lövedéket ne drágítsa meg túlzottan, és az, hogy az irányító rendszer a lövedék hasznos teréből és terhéből csíp le egy jelentős részt, csökkentve a lövedék pusztító erejét, amit nem biztos, hogy ellensúlyoz a jobb találati arány.
Egy "törékeny" lőszer hatását demonstráló kísérlet képe
A hagyományos lövedékek fejlesztése is egyre újabb utakat igyekszik találni. Az egyik irányvonal a többfeladatú lőszerek, amik egyaránt használhatók kemény (pl.: páncélos jármű, erődítés) és puha (pl.: ember vagy páncélozatlan jármű) ellen. Ez azért előnyös, mert eddig a két feladathoz eltérő lőszert kell magával vinnie a harcjárműnek, így előre el kellett dönteni, hogy melyik fajta lőszerből mennyit vigyenek magukkal - a harctéren pedig megeshet, hogy amíg az egyik fajta lőszerre egyáltalán nincs szükség, a másik fajta lőszer viszont túl korán elfogy. A kettős célú lőszerek esetén ez nem lehet probléma, viszont mint minden kompromisszumnak, ennek is megvan a maga ára: egy ilyen lőszer egyik feladatra sem lesz olyan jó, mint egy direkt erre tervezett társa.
Az amerikai hadsereg az FCS programban több lehetséges megoldást is vizsgál, a hagyományos XM291 löveg mellett az ETC (ElectroThermal Chemical - elektrotermikus vegyi) és az EM (elektromágneses gyorsítású) löveg van még a listán.
Az ETC lövegek tesztje a United Defence cégnél
A United Defence nemrég sikeresen tesztelte 120 mm-es ETC kísérleti ágyúját, és a tesztek szerint jelentősen felülmúlják a hagyományos löveget. Ez az ETC löveg alapjaiban egy 120 mm-es harckocsiágyú, aminek némileg átalakították a zár- és elsütőszerkezetét, és a lövedék meghajtótöltetét plazmaívvel gyújtják be, majd kontrolálltan égetik el. Ennek a megoldásnak az előnye az, hogy minden egyes lövedék ugyanolyan sebességgel lép ki a csőtorkolatból (a legtöbb fegyvernél a cső illetve a környezeti hőmérséklettől függően a csőtorkolati sebesség néhány százalékos eltérést mutathat, ami káros a lőpontosságra), vagyis pontosabb, mint hagyományos társai.
További előnye, hogy sokkal egyenletesebb az elégő lőpor gáznyomás változása, ami nagyobb torkolati sebességet eredményezhet, így megnő az effektív lőtávolság, illetve azonos távolságon nagyobb lesz az átütőerő. A megoldás fő előnye, hogy a jelenlegi harckocsiágyúk kismértékű átalakításával és új lőszerekkel a jelenlegi harckocsikban is alkalmazható a megoldás. Az United Defence az ETC rendszer fejlesztésénél nemcsak 120 mm-es, de 30 mm-es gépágyúk terén is dolgozik. Várhatóan az évtized végén jutnak el oda, hogy véglegesen a harci járművekbe kerülhessenek az első ETC fegyverek.
Az EM ágyú elve
Az EM ágyú elve aligha újdonság: már egy ideje használják például a mágneses vasutaknál. A fémlövedéket két sín közé helyezik, és a sínen lévő elektromágnesek a lövedéket szépen felgyorsítják, akár 3000 m/s sebességre (emlékeztetőleg: a jelenlegi harckocsik esetén olyan 1800 m/s tekinthető átlagosnak). Az EM ágyú tehát igazi befutó lehet, ha sikerül megoldani pár problémát: a fő gond a szükséges (gigászi mennyiségű) energia biztosítása, ezen túl magának az elektromágneseknek a tömege, és végül az, hogy az egész eléggé kicsi legyen ahhoz, hogy beleférjen egy harcjárműbe. Jelenleg a fejlesztések első fokozatánál tartanak, 2006-ra kell elkészülnie az impulzusvezérlésű tápnak (Pulsed Power Supply, PPS), ami majd táplálni fogja az ágyút. Az amerikai hadsereg számításai szerint 2015-re eléggé kiforrhat a technológia, és beépíthetik a jövőbeni FCS harcjárművekbe.
Szintén dolgoznak könnyű és kisméretű rakéták alkalmazásainak lehetőségén, amelyek egyaránt alkalmasak lesznek az alacsonyan repülő célok, valamint az ellenséges harcjárművek leküzdésére, a kis méret miatt pedig a harcjármű akár komolyabb mennyiséget is magával vihet.
Bár nem hagyományosan alkalmazott fegyverről van szó, de ide kívánkozik, hogy nemrég jelentette be a Northrop Grumman (az MTHEL lézervédelmi rendszer fejlesztője) és a United Defense (többek között az M2 és M3 Bradley lövészpáncélosok gyártója), hogy közösen kezdenek el dolgozni egy harcjárműre szerelt lézerrendszeren, amely a többi harckocsival és harcjárművel együtt tud mozogni, és képes megvédeni őket a rakétáktól, a tüzérségi lövedékektől, a különféle harci repülőgépektől és helikopterektől, valamint az egyéb veszélyforrásoktól. A járműre a tervek szerint egy 25 kW-os, elektromosan gerjesztett lézer kerül. Érdekes, hogy a Pentagon nem rendelt ilyen járművet, de a két cég úgy véli, hogy hamarosan igény jelentkezik rá. Mindenesetre komoly vetélytársa lehet majd a most még légvédelmi rakétákra épülő hagyományos csapatlégvédelemnek.
