Kimondottan a nyugat-európai harcművészeti rendszerek kutatása eléggé szárnyrakapott az elmúlt néhány évtizedben. Ezzel – noha természetesen, mint mindent, néhányan vitatják – a valójában brutális forrásbőség (konkrét vívókönyvek, korabeli értekezések, életvezetési tanácsadó, vívást is érintő könyvek, kódexek stb., de tömegével) miatt egészen prímán, kielégítő forráskritikára módot adva lehet rekonstruálni egyes dolgokat úgy az 1300-as évektől fölfelé. A probléma ezzel az, hogy sokkal egyszerűbb/kifizetődőbb (halkan hozzáteszem: és biztonságosabb) koreografált dolgokat, esetleg nettó marhaságokat bemutatni a közönségnek, mint nyolc éven keresztül csak azt tanulni, hogyan kell egy jobb felsőt ütni egy karddal úgy, hogy az ember ne essen el a saját lábában, mindezt egy olyan „fegyvernemben”, aminek a kutatására más (=nemzetközi összefogásban) már eleve rászánt további nyolc évet az életéből, a szabadidejében.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a történet tovább bomlik, amint mélyebbre ásunk: kizárólag a hosszúkardot, azaz a milliónyiból egyetlen egy fegyvert illetőleg már nem mindegy, hogy páncélozott, vagy páncélozatlan ellenféllel vív az ember, hadi-, vagy civil környezetben, utóbbi esetben pl. törvényszéki párbajszituációban, vagy korabeli versenyvívás formájában. Ha pedig mindez le lett bökve, még akkor sem mindegy, hogy milyen tradíciót veszünk alapul, milyen időpontot, helyszínt – és megintcsak sőt. Most pl. egy ibériai kétkezes kard egyik forrásanyagát fordítgatom, a montante-t, ezt illetőleg ugyanazon helyen, ugyanabban az időpontban két, egymástól eltérő „iskola” is egymás mellett létezett vagy száz éven keresztül párhuzamosan, egyrészt az ún. „vulgáris” vagy „közönséges” megközelítés (Esgrima Común), és az újonnan feltörekvő la Verdadera Destreza, aminek a jelentése angolban jobban kijön, „True Skill”, és az akkoriban divatos geometriai származtatást alkalmazta. Ez időszakot tekintve legkorábban a XVI. század vége, de az egykezes kard&ökölpajzs forgatására átnyergelve az 1300-as évek legelején is kiköpött ugyanez a helyzet az előbb felemlegetett I.33 kéziratot illetőleg, ahol az ún. „vulgáris vívók” ellen igyekszik egy pap felkészíteni a tanítványát egyfajta ellen-iskolával. Mókás módon, arról van kevesebb információnk, hogy (eleinte, mert a későbbi századokban a vívás már kb. tömegsporttá vált a városokban)a többség hogyan vívott...
Azt is hozzá kell tenni a teljes képhez, hogy nem mindenki (sőt, mint említettem, feltehetően a többség nem) volt „iskolai vívó”, tehát lehettek úgy gyakorlott fegyverforgatók, hogy érdemben nem kaptak oktatást céhben, mestertől (itt jegyzem meg, hogy jelenlegi tudásunk szerint az iskolarendszerek Európa komoly hányadában szinte államtól függetlenül hasonlóak voltak felépítésüket tekintve), kiforrott tradícióból merítve. Teszem azt, akár a középkori Magyarországon is a közhiedelemmel ellentétben egy szabad paraszt v. jobbágy is különösebb korlátozás nélkül hozzájuthatott a gyakorlatban számszeríjhoz, kardhoz, később puskához, és mindezt meg is engedhette magának! (Bár a páncélt nem.) Nyilván ettől még úgy aránylottak a lovagsághoz, vagy akár egy vértes zsoldoshoz, mint ma pl. egy szamurájkard-lóbáló etnikum a rohamrendőrhöz, de a lehetőség adott volt. A probléma ott kezdődik, amikor valaki ezt a „képzettségi” szintet lovagi vértezetben próbálja színpadon eladni... :D Mint amikor az árkád játékos eladja magát szimulátorosnak, mert joystickkel játszik.
Összességében nincs komoly akadálya korabeli módszerek korrekt, közelítő felélesztésének és kontextusba helyezésének, mivel megfelelő mennyiségű és megbízhatóságú forrásanyag áll a rendelkezésünkre, az ember anatómiája, úgy is, mint a kard fizikája lényegében nem változott, de – amennyire olvaslak más topikokban is, ezt nagyon is jól tudod – amint valamibe mélyebben ássa bele magát az ember, hirtelen szinte megfullad a lényegtelennek tűnő részletekben, a részletek egész képbe helyezésében, ezt pedig nem vállalják fel azok, akik gyors „eredményekre” vágynak.

Ami kimondottan a videót illeti, az abban szereplő úriember egyike a kard&buckler legjobbjainak, a következtetései indokoltak, de ettől még tény marad, hogy korabeli direkt forrás ezt az időszakot nem erősíti meg, ilyen értelemben ezek következtetések is maradnak. Hipotézis, mondhatni, még ha megalapozott is. Afféle „a jelenleg elérhető legjobb találgatás.”

Ökölszabályként azt tudom mondani, bár ez szerencsére, egyre kevésbé van így, és csúnya dolog is általánosítani, de paradox módon inkább fogadj el dolgokat olyan embertől, akin modern vívómaszk van, mint olyantól, akin fazéksisak. :D Többemberes hirigeket illetőleg amúgy is érdemes óvatosnak lenni a mikroszintű vizsgálattal, mert míg egy egy-egy elleni, non-letális párbajt federrel, modern védőfelszereléssel kimondottan jól tudunk szimulálni ma már, addig egy sokrésztvevős, sokfegyveres, soktényezős csatát, hát... mondjuk úgy, hogy ezen a területen már könnyebb lenne olyannak beállítanom a kutatási eredményeimet, amilyennek eleve látni akartam. Ehhez képest egy középkori szabályrendszerben lefolytatott párbajban az ember elég egyértelműen döglik bele a hülyeségébe.
Lábjegyzetnek meg a fent említett vívókönyvekről annyit, hogy volt szerencsém többször vívni echte, „képzetlen”, de gyakorlott hagyományőrzőkkel. Marha nagyot tudnak ütni – és nagyon gyorsan elhullani... kis mértékben az ő saruk, amiért ma az átlagember az európai, évszázadokon átívelő tradícióra úgy tekint, mint valami bunkólóbálásra, csak épp karddal. Valójában semmivel nem volt alábbvaló pl. a japán harcművészetekkel összevetve, sőt, még az erkölcsi háttere is hasonlóképp megvolt, csak épp nem Bushidónak hívták. Az is tény, mondjuk, hogy a korszak népszerűsítését kiválóan (mármint látványosan) csinálják.