Az 1990-es évek második felére a NASA kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy bár nagyon impozáns volt a nemzetközi összefogás elképzelése a közös űrállomásról, a megvalósítás finoman szólva sem lesz olyan gyalog-galopp, ahogy azt a megálmodóik elképzelték.

Kezdődött azzal, hogy a két alapmodul a Zarja és a Zvezda Oroszországban készült, és mindkettő eredetileg a korábbi szovjet űrállomáshoz lett tervezve (a Zvezda konkrétan már az 1980-as évek közepén félig készen volt). A Zarját a NASA pénzéből a Hrunyicsev cég fejezte be, a Zvezdát az Enyergia cég az orosz állam pénzéből - vagyis utóbbi inkább nem annyira épülgetett, mivel Oroszország rossz anyagi helyzete miatt meglehetősen esetlegesen fizette a számlákat, ami miatt persze egyre csak csúszott az egész program.


A Zvezda (DOS-8) modul az építése alatt
A kétirányú bizalom mélypontja 1996-tól kezdődött, amikor Oroszország jelezte, nem tudja 1998. áprilisában felbocsátani a Zvezdát. Az Egyesült Államok egy alternatív megoldást keresett, ez lett az ICM (Interim Control Module ~ Átmeneti Irányító Modul), egy eredetileg kémműholdak pályaváltoztatásához tervezett egység, amellyel a Zvezda (vagy a Zvezdát helyettesítő végső modul) elkészültéig képesek lehetnek a pályán tartani az űrállomást.


A Zarja modul a Hrunyicsev Moszkvai központjában
Ezt meglehetősen rosszul fogadták a 'túlparton', mivel úgy érezték, hogy az amerikaiak ki akarják golyózni Oroszországot a Nemzetközi Űrállomás programjából, és nehezményezték azt, hogy az amerikaiak a Mir űrállomás mihamarabb való deorbitálását (megsemmisítését) szerették volna elérni.


A Titan Launch Dispenser, az ICM modul egy ilyenre épült
A rossz szájízhez hozzájárultak a politikusok is, mikor például 1997-ben James Sensenbrenner amerikai kongresszusi képviselő Moszkvában látogatást tett a Hrunyicsevnél, meglehetősen kemény szavakkal hangoztatta, hogy egyáltalán nem elégedett a látottakkal, és Oroszországnak el kellene döntenie: valóban részt akar venni az űrállomás felépítésében, vagy amennyiben nem, akkor inkább szálljon ki belőle, és ne igérgessen felelőtlenül. Ezzel egyetlen apró probléma volt: a hallgatóság, köztük a Hrunyicsev vezetősége inkább dícséretre számított, hiszen ők a Boeing alvállalkozójaként az előre meghatározott költségkereten és határidőkön belül elkészültek a Zarjával.


A légkörbe belépő Mir űrállomás radarképe
Az űrsikló flotta helyzete eközben egyszerre volt bizalomgerjesztő és aggodalomra okot adó. A NASA jól haladt az űrsikló modernizálása terén, és mindent elkövetett, hogy a programot minél inkább alárendelje az ISS felépítésének. 1998-ban repült az utolsó SpaceLab misszió (STS-90), az európai hátterű modulra már egyre kevesebb igény mutatkozott a Mir, majd az ISS jelenlétében. Az űrállomás ellátására két új modulrendszert építettek, az egyik az ICC (Integrated Cargo Carrier ~ Integrált Teherhordozó), amely a túlnyomást nem igénylő terhek szállítására szolgált. A másik az olasz Alenia Aerospazio által épített három MPML (Multi-Purpose Logistic Modules ~ Többfeladatú Logisztikai Modul) tehermodul, amelyet a Canadarm-al az űrállomáshoz lehetett csatlakoztatni.


A Discovery utolsó útján ICC-vel és a Leonardo-val a rakterében - klikk a nagyobb képért
A három modul a Leonardo, Raffaelo és Donattelo nevet kapta, ám utóbbi sose járt a világűrben. Ezen modulok jelentős előrelépést jelentettek az utánpótlás és felszerelések ISS-re juttatása terén a SpaceHab modulokhoz képest, leginkább azért, mert utóbbi esetén sokkal hosszabb úton (az űrsikló rakteréből az dokkolómodulba, és onnan tovább az ISS-re) kellett a tárolókazettákat lökdösni, mint az ideiglenesen az űrállomáshoz csatlakoztatott MPML-ek esetén. Érdekesség, hogy ezek a modulok saját energia- és létfenntartó-rendszerrel rendelkeztek, tehát elviekben akár az űrállomás bővítésére is felhasználhatóak lettek volna.


Az EEMU használat közben - klikk a nagyobb képért
A fejlesztések is mind gyakorlatilag az űrállomással kapcsolatosak, vagy arra visszavezethetőek lettek. Az EMU űrruha fejlesztett változata (Enhanced EMU ~ Fejlesztett EMU) is alapvetően ezt a célt szolgálta; a moduláris gyűrűkkel méretre szabható új változat lehetővé tette, hogy a különböző testmagasságú és testalkatú űrhajósok ugyanazt az űrruhát használhassák, saját magukhoz testre szabva. Javítottak a kesztyűn és elektromos fűtést építettek az ujjakhoz. A kesztyű mindig is sarkallatos pontja volt a járművön kívül használt űrruháknak, mivel az ujjvégek fagyási sérülései nem voltak ritkák.

Az utolsó nagyobb módosítás pedig a nagyobb kapacitású akkumulátorok és létfenntartó rendszer mellett egy mini-MMU rakéta-hajtómű csomagot jelentett a hátizsák alsó részén. Az űrállomás (szemben az űrsiklóval) ugyanis nem tud egy esetlegesen a rögzítőkábeléről leoldódott űrhajós után menni, így kellett egy biztonsági rendszer, amivel egy balul sikerült mozdulat után ellebegve saját erőből vissza tud manőverezni.


Az X-33, a Venture Star és az űrsikló méretarányai - klikk a nagyobb képért
A NASA ugyanakkor újra kísérletett tett az 1980-as évek után arra, hogy az űrsiklókat nyugdíjba küldje, és azokat egy modernebb, célszerűbb járműre cserélje le. Ez lett a Venture Star program, amely a költségek drasztikus csökkentésére hoztak létre. A cél ugyanaz volt, mint anno az első űrsikló esetében: a teher feljuttatása olcsóbb legyen. A pilóta nélküli Venture Star ha szükséges, akkor a személyzetet a raktérben elhelyezett modulban szállíthatja az űrállomásra.

Az SSTO (Single Stage to Orbit ~ egy fokozattal a keringési pályára; tehát a világűrbe való feljutás közben nem használ sem gyorsító rakétát, sem eldobható üzemanyag-tartályt) űrrepülőgép mindenféle új technológiáktól hemzsegett, mint kompozit műanyag üzemanyagtartály, fémes hővédő pajzs (ami az X-15-ösnél alkalmazott megoldáson alapult, és már ugye az eredeti űrsiklónál is felmerült) vagy az AeroSpike hajtómű. Az új megoldásoknak az X-33 tesztjárműben kellett volna bizonyítaniuk.


Fantáziarajz a Venture Star indulásáról. Feltűnő, hogy nincs szükség indítótoronyra
A fejlesztés közben sikerült az AeroSpike hajtóművet próbapadon letesztelni, elkészült a fémes hővédő pajzs, és a gép alakja is formálódott menet közben, hogy minél inkább megfeleljen az űrrepülőgépénél laposabb visszatérési szögnek. Utóbbi azért lett volna hasznos, mivel a laposabb szögű visszatéréskor az űrhajó külső burkolata kevésbé hevül fel, tehát a hővédő pajzsot könnyebbre lehet tervezni. Hátránya az, hogy ha a visszatérés szöge nem tökéletes, akkor a légkör már viszonylag sűrű felsőbb részébe érve az űrhajó visszapattan, mint egy víz felszínén kacsázó kő.


Az STS-94 személyzete a világűrben - három hónappal azután, hogy szintén a Columbia fedélzetén, ugyanazzal a SpaceLab modullal már jártak fent
Csakhogy amíg a Venture Star nem áll szolgálatba, az űrrepülőgépekkel és a hagyományos hordozórakétákkal kellett megoldani a felmerülő feladatokat. Ezek az űrsikló számára egyre inkább a Mir, majd az ISS kiszolgálását jelentették. 1996-ban még a két Mir dokkoláson kívül egy SpaceLab és egy SpaceHab misszió illetve négy misszióban különféle műholdak kibocsátására is sor került. 1997-ben már nyolc repülésből három indult a Mir-re, három SpaceLab misszió volt (igaz az STS-94 valójában az STS-83 újrarepülése volt, mivel utóbbit 3 napra rövidítették le az egyik üzemanyagcella meghibásodása miatt), egy Hubble szervíz mellett pedig csak egy szólt műholdak kibocsátásáról.


A Discovery középső szintje az STS-91, az utolsó Mir-látogatás közben - klikk a nagyobb képért
1998-ban kétszer látogatta meg űrsikló a Mir-t, egy-egy SpaceLab és SpaceHab misszió indult, ezen kívül pedig az év végén a már fent keringő Zarjához vitték fel a Node 1 modult.


A Zarját hozzácsatlakoztatják a Unity modulhoz, az Endeavour űrsiklóból fényképezve - klikk a nagyobb képért
Lapozz! 1999 megint olyan év volt, amikor fájhatott a NASA emberes repüléssel foglalkozó vezetőinek a feje a kritikák miatt. Az év első útja az ISS-re vitt, a második a Chandra űrteleszkóp pályára állítása volt, de itt az egyik SSME főhajtómű meghibásodott és hidrogén szivárgás miatt a tervezettnél alacsonyabb pályára sikerült csak állniuk. Az út hátralévő részében már semmi problémával nem találkoztak az űrhajósok, és végül is a repülés sikeresnek tekinthető, de a meghibásodás miatt négy hónapra az indítások el lettek halasztva. Mindegyik űrsiklót alaposan átnézték, így végül csak decemberben indulhatott el a harmadik Hubble szervízjárat.


A Chandra röntgen-teleszkóp még a Columbia rakterében... - klikk a nagyobb képért


...és miután kiengedték. Ez volt az utolsó műhold, amit az űrsikló vitt fel
2000-ben az öt útból már csak egyetlen út nem ment az ISS-hez, ebben az űrsiklóra telepített radarral a Föld felszínének egy részét térképezték fel. 2001-ben pedig mind a hat út a Nemzetközi Űrállomásra vezetett: felvitték a Destiny modult és a Quest légzsilipet, a maradék négyben pedig az utánpótlást és a felszereléseket.


2001-ben minden nehézség ellenére három és fél év alatt az ISS már hat modulból áll - klikk a nagyobb képért
Ami látványosan eltűnt a repertoárból, azok a katonai célú küldetések, 1992 után egyetlen ilyenre sem került sor.

Sötét fellegek a NASA egén

A NASA helyzete sose volt könnyű, ám az 1990-es évek közepén úgy tűnt, maga mögött hagyta a Challenger-katasztrófa és a Hubble korai gyerekbetegségei miatti terhes múltat, és büszkén nézhet a jövőbe. Nos, a valóság elég hamar visszarángatta a valóságba az űrügynökséget. A Nemzetközi Űrállomással kapcsolatos problémákról már esett szó, ezt fejelte meg 1997-ben a Lewis műhold, amely azért veszett oda, mert a repülési pályáját felügyelő rendszer - amit eredetileg egy másik műholdhoz terveztek - nem felelt meg tökéletesen a célnak. Talán még így is meg lehetett volna menteni, ám a probléma hétvégén jelentkezett, és senki sem volt bent a műholdat felügyelő központi teremben.


A Mars Climate Orbiter tervezett (felső) és valós (alsó) pályája a Mars megközelítésekor
Ezután jött 1999-ben a Mars Climate Orbiter fiaskója, amely elrobogott a Mars mellett, ahelyett, hogy pályára állt volna körülötte, mégpedig azért, mert az űrszonda fedélzeti számítógépe metrikus tolóerő-értéket használt, a pályakorrekcióhoz szükséges adatokat viszont angolszász mértékegységben adták meg. Alig két és fél hónap múlva a Mars Polar Landerrel szakadt meg a kapcsolat, a feltételezések szerint egy tervezési hiba miatt, mivel a leszállótalpak kiengedését tévesen a Mars felszínére való érkezésnek észlelhette, és leállította ennek megfelelően a hajtóművet - a leszálló egység pedig így szabadesésben zuhanhatott alá.


Az X-34 tervezett repülési profilja a repülőgép hasáról való indítástól a földet érésig
Az ISS-hez hasonlóan az X-33 és X-34 (utóbbi egy pilóta nélküli szub-orbitális tesztjármű) programok, amelyek sorozatos késésekkel és költségtúllépésekkel számoltak, szintén nem álltak túl stabilan. Az X-33 esetében a kompozit folyékony hidrogén üzemanyag tartállyal sok probléma akadt, ezért végül úgy döntöttek, hogy az X-33-as alumínium-lítium ötvözetből gyártott tankot kap, amely ráadásul összességében könnyebbnek is bizonyult. De ez sem mentette meg attól, hogy kihúzzák alóla a szőnyeget, így a NASA ismét ott találta magát, hogy az űrsiklókkal kell - legalábbis középtávon - számolnia a jövőben.


Az X-38 (a CRV makettje) közvetlen a B-52-esről való leoldás után
Az űrállomás sem úszta meg: a csúszások és dollármilliárdokba fájó túlköltekezés miatt kihúzták a listáról az amerikai lakómodult és a CRV-t (Crew Return Vehicle ~ Személyzet Mentő Jármű), ennek hatásai a mai napig meghatározzák az egész programot, ugyanis a lakómodul biztosított volna pihenőhelyet a személyzetnek, a CRV pedig vészhelyzet esetén visszahozhatta volna az űrhajósokat a Földre. E kettő modul nélkül az eredetileg 7 fősre tervezett személyzet hosszú időre mindössze három fősre apadt, mivel csak a Szojuz űrhajót lehet "mentőcsónakként" használni. (Az űrsikló még a kiegészítő üzemanyag modulokkal is csak legfeljebb három hétig tartózkodhat biztonságosan a világűrben). Ezzel a döntéssel sikeresen adtak a kritikusok egy újabb indokot saját maguknak - a csökkentett személyzettel ugyanis nagyságrendekkel kevesebb tudományos munkát lehet végrehajtani, így az űrállomás hasznossága kérdőjeleződött meg. Minek költenek ilyen iszonyítosan sok pénzt valamire, ami alig hoz hasznot?

Goldin, aki már így is a leghosszabb ideig regnáló NASA-igazgató volt, pedig egyre inkább célkeresztbe került a fentiek miatt. A két Mars-szonda esete valamennyire visszavezethető volt a Goldin-féle "Gyorsabban, Jobban, Olcsóbban" (Faster, Better, Cheaper; FBC) metodikára - amely ugyanakkor valahol jóvá is hagyta azt, hiszen mindkét szonda jóval kevesebbe került, mint amennyiből korábban kihoztak volna egy hasonlót. Goldin nehezen tűrte a kritikát, részben érthető okokból. A ISS megkurtítása és az X-33 / Venture Star-hoz hasonló programok elkaszálása miatt kikelve magából a nyilvánosság előtt olyan kijelentést tett, hogy "tudok olyan titkosított programokról, amelyek 500%-osan lépték túl a költségvetésüket, de nem kerültek nyilvánosságra. És nem lettek leállítva."


Daniel Goldin, a NASA vezetője és Madeleine Albright külügyminiszter az STS-88 indításánál
Frusztráltságát növelte, hogy látszólag a kormány sem foglalkozott a NASA problémáival, továbbra is adós maradt a határozott jövőképpel, a Goldin által meghatározott útvonalat viszont állandóan kritikákkal illeték.


A 2001 szeptember 11.-re emlékezve három baseball-sapka a JSC egyik irányítópultján, a támadás utáni első indításkor (STS-108)
Várható volt, hogy George W. Bush kormányra kerülése után Goldin-nak nem lesz maradása, ám a 2001 szeptember 11-ei terrortámadásoknak közvetve a NASA is áldozatául esett, ugyanis ha lehet, akkor még kevesebb figyelmet kapott, mint a támadás előtt. Goldin pedig ebben a kritikus pillanatban nyújtotta be a lemondását, amit el is fogadtak. Legesélyesebb utódja, Joseph Rothenburg, az emberi űrrepülés vezetője egy nappal korábban tette meg ezt.


Sean O'Keefe, már mint a NASA igazgatója
Az új igazgató Sean O'keefe lett, aki ekkor a Költségvetési Iroda (Office of Management and Budget, OMB) vezetőjeként szolgált, ez volt az a szerv, amely a NASA költségvetését akkurátusan nyirbálta korábban. O'keefe kinevezése nem okozott kitörő örömet sem a NASA berkein belül, sem azon kívül, a rossz nyelvek szerint azért lett ő az új igazgató, hogy végleg térdre kényszerítsék a NASA-t. Szó se róla, nem is különbözhetett volna elődjétől jobban; semmiféle NASA-s előélete nem volt, de még csak mérnök háttere sem (közigazgatási végzettséggel rendelkezett), ellenpontként viszont barátságos és mindig jókedvű déli modora volt, szemben elődje szigorú, ellentmondást nem tűrő és konfliktuskereső stílusával.


Amin már nem sikerült spórolni: a 4. Hubble-szervíz (STS-109) - klikk a nagyobb képért
O'keefe első dolga az volt, hogy valahogy kezelje a ISS immár 5 milliárd dolláros túlköltekezését, de legalábbis megakadályozza annak további elszaladását. Erre ugyanakkor nem volt túl sok eszköze a már említett modulok és a mentőjármű felfüggesztésén túl. Érdemes megjegyezni, hogy a költségek egy jó része az űrsiklók repülésével kapcsolatosan jelentkezett, de ezzel végképpen nem tudott mit kezdeni az új vezetés sem. Alternatív űrhajó nincs a látóhatáron, pénz egy új kifejlesztésére pedig pláne nincs, ahogy az űrsiklók drasztikus átalakításához, modernizálásához sem. Ahogy ekkoriban a jövőbe tekinthettek a NASA-nál, a négy űrsikló ki kell, hogy szolgálja az eredetileg megállmodott 100 repüléses élettartamát, sőt, talán még azon is túl fogják szolgálni az amerikai űrprogramot. Hogy ez miért nem valósult meg, arról a következő részben...

Folytatjuk...