Cifka Miklós
A meg se született harckocsi-generáció
A ma rendszerben álló harckocsik zömmel 30-40 éves múltra tekintenek vissza. Mintha váratna magára a nagy változás a harckocsitervezés terén.
Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt trendváltozás történt a hadseregeknél. Az addigi, hidegháborús "nehéz" harcjárművekre épülő fegyvernem (úgy tűnt) nem felel meg a békefenntartásra, gyors beavatkozásra szolgáló hadműveleteknek. Az 1990/1991-es Öböl-háború új idők szelét fújta, ahol a világ másik felébe kell a haderőt elvinni, lehetőleg gyorsan. Az 50-60 tonnás harckocsik, mint az amerikai M1A1 Abrams, a brit Challenger 2 vagy a német Leopard 2; és a 30 tonnánál is nehezebb lövészpáncélosok, mint az amerikai M2 Bradley vagy a német Marder túl nehéznek bizonyult erre a feladatra. Az Öböl-háború esetén a hadműveletek megkezdése előtt a harcjárművek és a kiszolgáló apparátus odaszállítása olyan logisztikai terhet jelentett, amit nem lehetett nem észrevenni. Egyszerűen a hidegháborúra felkészült hadseregeknek ez profilidegen hadszíntér volt.
Természetesen ahogy lenni szokott, meg is indultak a drasztikus változásokat jövendölő szakmai elemzések és a tábornokok is egyre sűrűbben nyilatkoztak arról, hogy egy könnyen szállítható, a gyors beavatkozásokhoz ideálisabb haderőre lenne szükség. A kijelentés csak azért volt furcsa, mert minden magára valamit is adó hadseregben voltak légideszant egységek, illetve a gyors beavatkozásra szolgáló légi szállítású vagy partraszálló egységek. A francia idegenlégió, az angol tengerészgyalogság, az orosz légideszant csapatok vagy az amerikai tengerészgyalogság (USMC) kifejezetten erre volt kondicionálva, erre a célra megfelelő harcjárművekkel is rendelkezett.
M551 Sheridan a vietnámi-háború idejében - klikk a nagyobb képhez!
Ilyen eszköz volt az M551 Sheridan, mely 1969-ben állt rendszerbe, és 152mm-es rövid csövű ágyúval került hadrendbe. A Sheridan harcolt Vietnamban, majd az Öböl-háborúban is részt vett, végül 1996-ban kivonták, igazi utód nélkül. Noha utódjául több lehetséges könnyű, légi szállítható harcjármű is felmerült, legközelebb az M8 Ridgeway jutott a rendszeresítésig, ám végül a pénz miatt mégse rendelte meg az amerikai hadsereg.
M8 Buford / Ridgeway
A volt szovjet, és az utód orosz légideszant egységeknél a BMD járműcsaládot, illetve annak alvázán kialakított járműveket, mint a Szprut-SzD-t alkalmazták. Utóbbi egy 125 mm-es löveget kapott, ám a mintegy 18 tonnás Szprut-SzD is "könnyű" jármű. Az ilyen légideszant egységeknél a legfontosabb a könnyű szállíthatóság, és tömeghez illetve mérethez képest maximalizált tűzerő - ehhez pedig sokat kell áldozni a védelem oltárán.
Az orosz Szprut-SzD
A német hadsereg pedig a Wiesel és Wiesel 2 járműcsaládot rendszeresítette erre a célra. A Wieselek laikus szem számára már-már komikusaknak hathatnak, hiszen egy közepes méretű személyautó méretű harcjármű aligha tűnik említésre méltónak egy harckocsihoz képest, ám az ellenséges vonalak mögé leszállított járművek komoly károkat és zavart okozhatnak... De semmiképpen nem a frontvonalban szolgáló járművekről beszélünk, a Wieseleket nem is erre tervezték.
Wiesel Mk30 Afganisztánban - klikk a nagyobb képhez!
Az új 'közepes' hadsereggel szemben pedig alapelvárás, hogy teljes egészében légi szállítású legyen - és ne csak a legnagyobb, hanem a közepes teherszállító repülőgépekkel, mint a C-130 vagy az akkor még csak formálódó A400M. Ez pedig azt jelentette, hogy a harcjárművek tömege mintegy 25-30 tonna lehet maximálisan (a Sheridan 15,2 tonnás, a Ridgeway a páncélcsomagtól függően 18-25 tonnás). Az egyszerűbb logisztikai háttér miatt azonos alvázra lehet felépíteni a különböző feladatköröket ellátó járműveket, a katonákat szállító lövészpáncélostól vagy páncélozott szállító harcjárműtől a sebesültszállítón át a páncéltörő rakétákkal felfegyverzett páncélvadászokig.
Egy C-130-asból Stryker gurul ki - ezt várták el eredetileg az FCS-től is
Ebben az időszakban jelent meg Eric Shinseki nevével fémjelzett doktrína, amely a 'nehéz' haderőt a hidegháború felszámolandó maradványának tartotta. A besorolást ez esetben valahogy úgy lehetne felvázolni, hogy a légideszant egységek a 'könnyű' haderő, az M1 Abrams harckocsikra illetve M2 Bradley lövészpáncélosokra épülő nehéz dandárok a 'nehéz' haderő, a kettő közé kellene pedig belőni az új 'közepes' haderőt. Egy olyat, amely a levegőben könnyen szállítható, de nem elvárás, hogy a levegőből le is dobható legyen. A számok tekintetében ez annyit jelent, hogy egy C-17A nehéz szállító repülőgép egy M1 Abrams helyett három harcjárművet vihet a tervezett Jövőbeli Harci Rendszer programból ('Future Combat System', vagyis FCS).
Az FCS "40 tonnás harckocsi" elképzelés az 1990-es évek második feléből
Az FCS pontos céljai meghatározásakor azonban Shinseki szemben találta magát a hadsereg nehéz haderejének tábornokaival, akik hallani sem akartak egy "könnyű" harckocsikkal felszerelt haderőről. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy a korai FCS vázlatokon még 50 tonnás harckocsit képzeltek el az Abrams utódjának, amiből aztán lett 40 tonnás, ám ez még mindig túl nehéz volt a C-130H teherszállító gépeknek, amelyek a légierő első számú taktikai szállítóeszköze. Shinseki mintegy 17 tonnás harcjárműcsaládot szeretett volna - valami hasonlót, mint az M8 Ridgeway.
Stryker ATGM, a TOW rakétával felfegyverzett páncélvadász változat. A rácspáncélzat az RPG-7 rakétagránátok miatt általános felszerelés lett - klikk a nagyobb képhez!
Az FCS körüli bizonytalanság miatt Shinseki másik irányba fordult, mégpedig a Stryker járműcsalád felé. A Stryker a svájci MOWAG Piranha járműcsaládból származtatott nyolckerekes páncélozott szállító és harcjármű család, amelyet az amerikai tengerészgyalogság is használ. A Shinseki vezetésével kidolgozott vonalak mentén a Stryker bázisán egy egész sor járművet hoztak létre: 9 gyalogos katonát szállító páncélozott szállító járművet, TOW páncéltörő rakétával felszerelt páncélvadászt, 120 mm-es aknavetővel felszerelt tüzérségi járművet, parancsnoki járművet és többek között egy 105 mm-es ágyúval felszerelt önjáró tűztámogató löveget ('Mobile Gun System' - MGS).
Stryker MGS, a 105mm-es ágyúval felszerelt variáns - klikk a nagyobb képhez!
A Stryker sok katonai szakértőnél és tábornoknál kivágta a biztosítékot, mivel páncélzata csak a kézi lőfegyverek ellen nyújtott védelmet, illetve szemből a nehézgéppuskák lövedékeitől. A mintegy 16 tonnás tömege alapján ezt is lehetett elvárni tőle. Csakhogy az egész Stryker koncepció nem a harckocsikat és a lövészpáncélosok kiváltását célozta, hanem inkább a jö öreg HMMWV-k és M939-es teherautókat használó gyalogos egységekét. Az FCS program feladata lett volna a nehéz harcjárművek lecserlése.
Két M1A2 SEP, az amerikai hadsereg legmodernebb harckocsitípusa - klikk a nagyobb képhez! -
Az természetesen a programot igazgató szakemberek figyelmét sem kerülte el, hogy egy 20 tonnánál is könnyebb jármű nem fog tudni olyan védelmet biztosítani a személyzetnek, mint a 60 tonnánál is nehezebb M1A2 Abrams. Amíg egy M1A2 Abrams a torony frontrészét (a találatnak legjobban kitett, és ezáltal a legjobban páncélozott része a harckocsinak) a jelenleg hadrendben lévő páncéltörő eszközök (beleértve a 120 mm-es NATO és 125 mm-es orosz és kínai harckocsiágyúk páncéltörő lövedékeit) nem igazán képesek átütni, addig az FCS páncélzata szemből legfeljebb a 45mm-es gépágyúk lövedékeit képes megállítani.
Ilyen fegyverzettel a lövészpáncélosok rendelkeznek, egy harckocsi által kilőtt nyíllövedék, vagy egy páncéltörő rakéta számára az FCS páncélzata nem akadály. Abban bíznak, hogy a modern rétegelt páncélzat és az új, aktív védelmi rendszerek, amelyek a közeledő rakétákat és nagy űrméretű páncéltörő lövedékeket biztos távolságban megsemmisítik, majd megoldják ezt a problémát.
Az FCS MCS, vagyis a 'könnyű' harcjármű / harckocsi elképzelés
A harckocsi-utód FCS jármű a frappáns Lovassági Harc(jármű) Rendszer (Mounted Combat System - MCS) elnevezést kapta. Fő fegyverzete egy speciális, könnyű 120 mm-es löveg, amely nagyobb torkolati energiával rendelkezik, mint az Abrams 120 mm-es lövege. Emellé jöttek az egyre hosszabb igénylisták, különféle elektro-optikai felderítőeszközök, kommunikációs eszközök, távirányított, illetve önműködő géppuska / gépágyú (esetleg lézer, ha ne 'adj isten valaki letesz egy használható verziót belőle az asztalra).
Ennek az lett a vége, hogy az FCS egyfelől egyre bonyolultabb és drágább lett, másfelől hízni kezdett. 2007-ben az eredetileg 17 tonnásnak elképzelt jármű már közel volt a 30 tonnához - és még mindig csak egy "papírtankról" beszélünk, amelyik a tervezőasztalon formálódik, márpedig a gyakorlati megvalósítás az a fázis, ahol általában az előkerülő problémák miatt növekedni kezd a jármű tömege.
Egy improvizált robbanóeszköz által harcképtelenné tett Abrams - viszont a személyzet túlélte a támadást
A tömeg növekedésére még egy dolog volt kihatással: a 2003 utáni iraki tapasztalatok. A rendfenntartásra ottmaradt katonai egységek a gerilla harcmodort alkalmazó iraki ellenállók támadásaival szembesültek. A vállról indítható RPG-7 páncéltörő rakéták, illetve a kézifegyvertűz komoly problémákat okoztak a könnyen páncélozott járműveket használó egységeknél. Az Abrams, és a brit hadseregnél a Challenger 2 harckocsi, noha igazából nem erre a hadszíntérre készült, mégis népszerű eszköz lett hirtelen, mert vastag páncélzata kellő védelmet nyújtott, a lövege pedig elég komoly tűzerőt képviselt, hogy a házakba elbarrikádozott felkelőket hatékonyan leküzdjék.
A reaktív páncélzat működési elve, a mozgó páncéllemez a beérkező kumulatív sugár útjába áll, és ezáltal vastagabb anyagot kell annak átégetnie
Természetesen veszteségek így is előfordultak, egy Abrams oldalának alsó részét egy RPG-7 rakétagránát átütötte, több másikat pedig improvizált robbanóeszközök rongáltak meg, sokszor javíthatatlanul, ám a személyzet a legtöbb esetben túlélte ezeket. Egy kiemelkedő eset azért történt, 2007-ben egy angol Challenger 2 elejének az alsó részét átütötte egy orosz RPG-29-es páncéltörő rakétagránát. A harckocsik testének az alsó része hagyományosan viszonylag vékony, hogy ezt orvosolják, erre egy reaktív páncélzat-blokkot erősítettek.
A reaktív páncélzat működési elve dióhéjban annyi, hogy két fémlemez között egy réteg robbanóanyag található, és az egész "szendvicset" lehetőleg lapos szögben helyezik el a várható becsapódási irányra. Amikor egy páncéltörő rakéta eltalálja ezt, és átégeti az első fémlemezt, a robbanóanyag berobban, a lemezek emiatt mozogni kezdenek, és az előre haladó kumulatív sugár útjába ezért folyamatosan 'friss' anyag kerül. Ezáltal a páncéltörő rakéta robbanófejének ereje jelentősen gyengül, mire a valódi páncélzatot eléri. Az RPG-29-es viszont tandem robbanófejjel rendelkezik, vagyis egy kisebb első robbanófej aktiválja a reaktív páncélzatot, a fő töltet pedig csak akkor lép működésbe, amikor a reaktív páncél már működött, és így nem akadályozza számottevően.
Egy brit Challenger 2, az RPG-29-es a két lánctalp közötti orr-részt ütötte át - klikk a nagyobb képhez! -
A 2007-es esetben az RPG-29-es így sikeresen átütötte a Challenger 2-őt szemből, és a sofőr lábfejét amputálni kellett. A kard és pajzs örök versenyének megfelelően a válasz nem késett soká, az orr részen lévő reaktív blokkokat vastag kiegészítő passzív páncélblokkokra cserélték le.
M1A2 Abrams TUSK Mk.II. "csomagba öltöztetve", kiegészítő páncélzattal, plusz géppuskával a löveg felett, megerősített haspáncéllal a jobb túlélőképességért
Az ilyen esetek új lökést adtak a harckocsifejlesztéseknek. Szinte minden harckocsihoz elkezdtek aféle 'utcai harcos' csomagot készíteni, amely a városi, gerilla hadviselésre jellemző támadások ellen nyújt plusz védelmet. Mivel az épületek között a támadók könnyen kerülhetnek tüzelési pozicióba a legváratlanabb helyeken, ezért ezek a csomagok jellemzően a körkörös védelmet növelik meg kiegészítő páncélzatelemekkel, továbbá a gyalogosok elleni tűzerőt javítják fel további nehézgéppuskákkal, vagy a búvónyílásokon lévő géppuskákat bentről távirányíthatóra cserélik le, amelyek működtetéséhez nem szükséges felfedni magukat az ellenségnek.
De ha nem is távirányított géppuska kerül fel, a már fent lévő géppuskák egy kis pajzsot kapnak, hogy némi védelmet nyújtsanak. Ezeknek az átalakításoknak persze van egy apró mellékterméke - az amúgy sem könnyű harckocsik tovább súlyos tonnákkal lesznek nehezebbek.
Lapozz! A helyzet még faramucibb Afganisztánban, ahol elviekben a harckocsik használata sokáig feleslegesnek tűnt. Noha természetesen a hegyekbe nem képesek üldözni a talibán harcosokat, de a konvojok kíséreténél, illetve az utak mellett lévő területeken végrehajtott hadműveletekben olyan sikeresen képesek támogatni a harcot, hogy egyre több és több ország kezdte el használni őket.
Kanadai Leopard 1 C2 harckocsik Afganisztánban - klikk a nagyobb képhez! -
Noha az első időkben a parancsnokok és a katonai elemzők is a könnyű, kicsi, mozgékony harcjárműveket tartották az ilyen helyzetekre ideálisnak, hamarosan meg kellett változtatniuk a véleményüket a tapasztalatok alapján. Ennek egy ékes példája a német kontingens, amely az első időkben Wiesel és Wiesel 2 légideszant páncélosokat vetett be. Ezek az apró járművek azonban sérülékenyek az improvizált robbanóeszközökkel szemben, amelyek a legtöbb áldozatot szedték a szövetséges katonák közül, így hamarosan kivonták őket Afganisztánból, és átadták a helyüket a komolyabban páncélozott járműveknek. A harckocsik az afganisztáni erők jó részénél megtalálhatóak, és alkalmazásuk tapasztalatai egyértelműen pozitívak.
Dán Leopard 2A5DK jellegzetes álcahálóval
Az angol hadsereg elemzése szerint például bizonyos régiókban, ahol megjelentek a Challenger 2 harckocsik, az ellenséges tevékenység drasztikusan csökkent. Nemrég pedig az amerikai tengerészgyalogság is beadta a derekát, és M1A1 Abramsokat kezdett el alkalmazni azon régiókban, ahol ezt a terepadottságok lehetővé teszik. (Hozzá kell tenni, hogy ők 'kapták' többek között a legnehezebb hegyvidéki régiókat is, ahol sokszor nemhogy harckocsival, de még terepjárókkal se nagyon lehet közlekedni.)
A Ground Combat Vehicle (GCV) lövészpáncélos fantáziarajza
Ez tovább erősíti azt a nézetet, hogy a 'könnyű' és 'közepes' haderő nem képes kiváltani a 'nehéz' haderőt, igenis szükség van a nagy és nehéz, erős fegyverzetű és páncélzatú harckocsikra. Az amerikai hadsereg FCS programját - amelynek költségvetési igénye az elkövetkező évtizedben bőven 100 milliárd amerikai dollár fölé kezdett kúszni - ezeknek is köszönhetően ízekre szedték, a harcjármű komponensét pedig egyszerűen elkaszálták.
Az utódja a Szárazföldi Harcjármű (Ground Combat Vehicle), viszont ez csak az M2 Bradley lövészpáncélosokat váltja ki, illetve hosszú távon a Stryker páncélozott szállító járműveket. Az Abrams-ok maradnak még legalább egy évtizedig, ezért a felújításukra koncentrálnak - új járműveket nem nagyon kell gyártani, hiszen bő 5000 példány van a hadseregnél, és több, mint 400 a tengerészgyalogságnál.
A CV90-120T 'könnyű harckocsi'
Persze az első, könnyebb harcjárművekre szóló trendváltozást más országok és cégek is megpróbálták követni, hátha egy kellően gyorsan piacra dobott típussal a vevők igényei elé mehetnek. Svédországban a CV90 harcjárműcsalád részeként készítettek egy 35 tonnás könnyű harckocsit, amely tűzerőben hozzávetőleg egy szinten mozog a nagy testvéreivel, de (elvben) például belefér az új európai A400M teherszállító gépbe. No és persze a védelméről aktív és passzív védelmi rendszerek gondoskodnak - a páncélzata legfeljebb a 40 mm-es gépágyúk ellen nyújt védelmet, egy másik harckocsival szemben nem, így ezek ellen csak az ilyen rendszerekben bízhat.
A lengyelek Anders 'könnyű harckocsija' - klikk a nagyobb képhez!
Lengyelország az Anders harckocsival válaszolt, amely képességeit tekintve hasonló, mint a CV90-120, és ahhoz hasonlóan 35 tonnás. A páncélzata itt is a gépágyúk elleni védelemre elegendő, a páncéltörő rakéták és komolyabb lövedékek ellen az ukrán Zaslon aktív védelmi rendszert tervezik használni. Ugyanúgy, mint a CV90-120 esetén, itt is a fő kérdés, hogy ki rendel majd belőle - mivel jelenleg még csak komolyabb érdeklődőkről se nagyon hallani.
AMV Patria 8x8-as járműalvázra épített CT-CV lövegtorony 105mm-es ágyúval - klikk a nagyobb képhez!
A legzavarbaejtőek a hat és nyolc kerekű járműcsaládoknál egyre inkább terjedő 'páncélvadász' vagy 'tűztámogató' elképzelések, ahol 105 vagy 120 mm-es löveg kerül beépítésre. Ilyenből több is előkerül a különféle haditechnikai kiállításokon, ám ezekért sem kapkodnak a vásárlók.
A dél-koreai K2 harckocsi - klikk a nagyobb képhez!
A kérdés pedig egyre kevésbé az, hogy szükség van-e a 'nehéz' harckocsira, a válasz ugyanis az, hogy igen, mindenképpen. Ugyanakkor az elsődleges feladata, az ellenséges harckocsik leküzdése mintha másodlagos kezdene lenni. A jelenleg rendszerben álló harckocsik döntő többsége az 1970-es években kifejlesztett típusok, amiket folyamatosan fel és felújítanak, megkapják a modernebb optikai érzékelőket, kiegészítő páncélzatokat, ám ez nem képes elfedni a tényt, hogy sok téren elavultak már.
A német Leopard 2 1979-ben, az amerikai Abrams 1980-ban állt szolgálatba, a francia Leclerc és a brit Challenger 2 ugyan az 1990-es évektől, de az előbbit az 1980-as években tervezték, utóbbi pedig alapjaiban az 1980-as években rendszerbe állt Challenger 1-re épült. Noha vannak friss tervezésű, modern harckocsik is, mint a japán Type-10 vagy a dél-koreai K2, de elmondható, hogy ezek is az M1 Abrams / Leopard 2 által képviselt utat követik, és azokat a technikai újdonságokat építik csak bele, amelyek még fájdalommentesen és kockázatot nem vállalva megvalósíthatóak - ilyen például mindkét ázsiai harckocsiban az aktív felfüggesztés, illetve a japán harckocsiban a CVT (fokozatmentes) váltó.
A legutóbbi T-90 változat, a T-90M ábrája
Kicsit furcsa oldalág a szovjet / orosz T-90 esete, amely az 1970-es évek elejéről származó T-72-es modifikációja új toronnyal, modernizált löveggel, reaktív kiegészítő páncélzattal, és a T-90A esetében francia éjjellátó berendezéssel - ám ettől még az alapvető felépítése gyakorlatilag nem változott négy évtizede.
A brit COMRES75 torony nélküli kísérleti harcjármű 1968-ból, a löveg melletti / feletti szögletes doboz a lőszertároló
A szovjet T-74 makettje, az 1970-es évek közepéről
Az, hogy milyennek "kellene" kinéznie, illetve milyen újdonságokat kellene felmutatnia a harckocsik következő generációjának, azt már az 1960-as években felvázolták. A egyik fő cél az lenne, hogy a személyzet túlélését növeljék, ehhez pedig őket a harckocsitest mélyére száműzik, a torony pedig vagy teljesen automatizált, vagy nincs is torony. A löveg gyakorlatilag egy keretben van elhelyezve, így minimalizálva a célfelületet, amit az ellenség tűz alá vehet. Ilyen elképzelésekkel már jó ideje játszottak az angolok, majd a svédek és a szovjetek, utóbbiaknál csak a hatalmi harcok miatt nem került rendszeresítésre az ilyen elképzelést felvonultató T-74 (Objekt 740).
Svájci Pz87 (Leopard 2A4) 140mm-es löveggel
A másik fejlődési irány a fő fegyverzet fejlesztése. Az 1990-es években a németek tesztelték a 140 mm-es harckocsiágyút a Leopard 2 tornyába építve, de végül egy hosszabb csövű 120 mm-es löveg mellett döntöttek. A 140 mm-es kaliber feltűnt svájci és amerikai programokban is, ám rendszeresítésre nem kerültek, inkább a tökéletesebb lövedékek és új, elektromos működtetésű, jobban kontrolláltan elégő hajtótöltetek fejlesztése felé fordultak (ilyen lett volna az MCS programhoz készült 120mm-es XM360 löveg is).
A 'Molot' (feltételezett) metszetábrája - klikk a nagyobb képhez!
A szovjetek ill. az oroszok az 1980-as években 152 mm-es harckocsiágyún dolgoztak. 1991-ben az Objekt 292 egy, a T-80-as típuson alapuló harckocsiban tesztelték ezt a löveget. A harkovi harckocsigyár 'Molot' fantázianevű (Objekt 775) harckocsija mindössze két fős személyzettel, távirányított tornyában rendelkezett volna egy ilyen löveggel - ám a Szovjetunió széthullása után Harkov ugye Ukrajnába került, márpedig Ukrajna nem tudta biztosítani a fejlesztéshez szükséges összeget, a részelemek, mint a löveg pedig Oroszországban "maradt", így nehézkessé vált az együttműködés, a 'Molot' sorsa megpecsételődött.
A Csornij Orjol
Az orosz harckocsifejlesztés látszólag két irányba ment tovább. Az omszki gyárban a T-80-ason alapuló modellt terveztek, annak a 125mm-es lövegével fegyverezték fel a Csornij Orjol fantázianevű harckocsijukat, ám a lőszert nyugati mintára a torony hátsó nyúlványába száműzték. A szovjet/orosz harckocsikon a T-64-esben megjelent automata töltőberendezés óta kikerült típusokban (T-72, T-80, T-90) a lövedékek és a hajtótöltetek a torony padlóján elhelyezett lőszertárolóban foglalnak helyet. Ennek a megoldásnak vannak előnyei (kisebb lehet a torony befoglaló mérete, márpedig ez a harckocsi elsődleges célfelülete), de ha a küzdőtérben robbanás történik (például egy találat következtében), akkor a berobbanó hajtótöltetek szó szerint szétvethetik a harckocsit.
A nyugati szemlélet éppen ezért a lőszert a torony megnyújtott hátsó részébe helyezi el, és a kialakítása olyan, hogy lőszerrobbanásnál az előre meggyengített felső tetőpáncélon át távozhat az energia - a személyzet a harckocsi belsejében így biztonságban van tőle. A Csornij Orjol valójában a forrásszűkében lévő omszki gyár hattyúdala volt, abban bíztak, hogy valamelyik potenciális vásárló, mint India vagy Kína ráharap, és a megrendelés megmentheti őket, mivel az állam képtelen volt finanszírozni azt. Miután a megrendelések elmaradtak, a gyár harckocsirészlege bezárt.
Objekt 195, azaz a T-95. Sajnos a kikerült fotók jó része életlen és a harckocsi le van takarva, ez még a jobb képek közé tartozik
A titkos favorit így az Uralvagonzavod, az utolsó megmaradt harckocsigyár és tervezőiroda Objekt 195 (alias T-95) harckocsija maradt. Ez is 152 mm-es löveggel rendelkezett, és a 'Molot'-hoz hasonlóan a személyzet (feltehetően) a harckocsi testében foglal helyet, a torony távirányítású. Azonban ettől a programtól is megvonták a pénzt, a hadsereg pedig a T-90 további modernizálása mellett döntött. Persze az amerikai GCV programra Oroszország is "válaszolt", ezért hozták létre az Objekt 199 'Armata' programot, egy 35-60 tonna közötti közös alvázra épülő harcjármű családot. A protopéldányok néhány éven belül, a sorozatgyártás (ha sor kerül rá) az évtized végén várható.
A brit BAe elképzelése egy nyolkerekű harcjárműről, éppen azt prezentálva, hogy egy harckocsiakna még nem teszi se mozgás-, se harcképtelenné
< Ezzel együtt is kijelenthető, hogy jelenleg a harckocsik terén nincs komoly igény a látványos, drasztikus változtatásokra, hiába tűnnek azok bármilyen pozitívnak logisztikai vagy harcászati szempontokból. Természetesen ehhez köze van annak is, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a legtöbb országban a politikusok nem szívesen adnak komoly pénzeket az ilyen jellegű fejlesztésekre, kutatásokra, de érdekes módon még ahol erre a kérdésre igen is a válasz, mint Kína vagy Dél-Korea, ott sem úgy tűnik, hogy vevők lennének a bő negyven-ötven éve kidolgozott koncepciók megváltoztatására. Ez persze nem ok arra, hogy a tervezőmérnökök tovább ötleteljenek, hátha valamelyik végül megvalósul.
Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt trendváltozás történt a hadseregeknél. Az addigi, hidegháborús "nehéz" harcjárművekre épülő fegyvernem (úgy tűnt) nem felel meg a békefenntartásra, gyors beavatkozásra szolgáló hadműveleteknek. Az 1990/1991-es Öböl-háború új idők szelét fújta, ahol a világ másik felébe kell a haderőt elvinni, lehetőleg gyorsan. Az 50-60 tonnás harckocsik, mint az amerikai M1A1 Abrams, a brit Challenger 2 vagy a német Leopard 2; és a 30 tonnánál is nehezebb lövészpáncélosok, mint az amerikai M2 Bradley vagy a német Marder túl nehéznek bizonyult erre a feladatra. Az Öböl-háború esetén a hadműveletek megkezdése előtt a harcjárművek és a kiszolgáló apparátus odaszállítása olyan logisztikai terhet jelentett, amit nem lehetett nem észrevenni. Egyszerűen a hidegháborúra felkészült hadseregeknek ez profilidegen hadszíntér volt.
Természetesen ahogy lenni szokott, meg is indultak a drasztikus változásokat jövendölő szakmai elemzések és a tábornokok is egyre sűrűbben nyilatkoztak arról, hogy egy könnyen szállítható, a gyors beavatkozásokhoz ideálisabb haderőre lenne szükség. A kijelentés csak azért volt furcsa, mert minden magára valamit is adó hadseregben voltak légideszant egységek, illetve a gyors beavatkozásra szolgáló légi szállítású vagy partraszálló egységek. A francia idegenlégió, az angol tengerészgyalogság, az orosz légideszant csapatok vagy az amerikai tengerészgyalogság (USMC) kifejezetten erre volt kondicionálva, erre a célra megfelelő harcjárművekkel is rendelkezett.
M551 Sheridan a vietnámi-háború idejében - klikk a nagyobb képhez!
Ilyen eszköz volt az M551 Sheridan, mely 1969-ben állt rendszerbe, és 152mm-es rövid csövű ágyúval került hadrendbe. A Sheridan harcolt Vietnamban, majd az Öböl-háborúban is részt vett, végül 1996-ban kivonták, igazi utód nélkül. Noha utódjául több lehetséges könnyű, légi szállítható harcjármű is felmerült, legközelebb az M8 Ridgeway jutott a rendszeresítésig, ám végül a pénz miatt mégse rendelte meg az amerikai hadsereg.
M8 Buford / Ridgeway
A volt szovjet, és az utód orosz légideszant egységeknél a BMD járműcsaládot, illetve annak alvázán kialakított járműveket, mint a Szprut-SzD-t alkalmazták. Utóbbi egy 125 mm-es löveget kapott, ám a mintegy 18 tonnás Szprut-SzD is "könnyű" jármű. Az ilyen légideszant egységeknél a legfontosabb a könnyű szállíthatóság, és tömeghez illetve mérethez képest maximalizált tűzerő - ehhez pedig sokat kell áldozni a védelem oltárán.
Az orosz Szprut-SzD
A német hadsereg pedig a Wiesel és Wiesel 2 járműcsaládot rendszeresítette erre a célra. A Wieselek laikus szem számára már-már komikusaknak hathatnak, hiszen egy közepes méretű személyautó méretű harcjármű aligha tűnik említésre méltónak egy harckocsihoz képest, ám az ellenséges vonalak mögé leszállított járművek komoly károkat és zavart okozhatnak... De semmiképpen nem a frontvonalban szolgáló járművekről beszélünk, a Wieseleket nem is erre tervezték.
Wiesel Mk30 Afganisztánban - klikk a nagyobb képhez!
Az új 'közepes' hadsereggel szemben pedig alapelvárás, hogy teljes egészében légi szállítású legyen - és ne csak a legnagyobb, hanem a közepes teherszállító repülőgépekkel, mint a C-130 vagy az akkor még csak formálódó A400M. Ez pedig azt jelentette, hogy a harcjárművek tömege mintegy 25-30 tonna lehet maximálisan (a Sheridan 15,2 tonnás, a Ridgeway a páncélcsomagtól függően 18-25 tonnás). Az egyszerűbb logisztikai háttér miatt azonos alvázra lehet felépíteni a különböző feladatköröket ellátó járműveket, a katonákat szállító lövészpáncélostól vagy páncélozott szállító harcjárműtől a sebesültszállítón át a páncéltörő rakétákkal felfegyverzett páncélvadászokig.
Egy C-130-asból Stryker gurul ki - ezt várták el eredetileg az FCS-től is
Ebben az időszakban jelent meg Eric Shinseki nevével fémjelzett doktrína, amely a 'nehéz' haderőt a hidegháború felszámolandó maradványának tartotta. A besorolást ez esetben valahogy úgy lehetne felvázolni, hogy a légideszant egységek a 'könnyű' haderő, az M1 Abrams harckocsikra illetve M2 Bradley lövészpáncélosokra épülő nehéz dandárok a 'nehéz' haderő, a kettő közé kellene pedig belőni az új 'közepes' haderőt. Egy olyat, amely a levegőben könnyen szállítható, de nem elvárás, hogy a levegőből le is dobható legyen. A számok tekintetében ez annyit jelent, hogy egy C-17A nehéz szállító repülőgép egy M1 Abrams helyett három harcjárművet vihet a tervezett Jövőbeli Harci Rendszer programból ('Future Combat System', vagyis FCS).
Az FCS "40 tonnás harckocsi" elképzelés az 1990-es évek második feléből
Az FCS pontos céljai meghatározásakor azonban Shinseki szemben találta magát a hadsereg nehéz haderejének tábornokaival, akik hallani sem akartak egy "könnyű" harckocsikkal felszerelt haderőről. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy a korai FCS vázlatokon még 50 tonnás harckocsit képzeltek el az Abrams utódjának, amiből aztán lett 40 tonnás, ám ez még mindig túl nehéz volt a C-130H teherszállító gépeknek, amelyek a légierő első számú taktikai szállítóeszköze. Shinseki mintegy 17 tonnás harcjárműcsaládot szeretett volna - valami hasonlót, mint az M8 Ridgeway.
Stryker ATGM, a TOW rakétával felfegyverzett páncélvadász változat. A rácspáncélzat az RPG-7 rakétagránátok miatt általános felszerelés lett - klikk a nagyobb képhez!
Az FCS körüli bizonytalanság miatt Shinseki másik irányba fordult, mégpedig a Stryker járműcsalád felé. A Stryker a svájci MOWAG Piranha járműcsaládból származtatott nyolckerekes páncélozott szállító és harcjármű család, amelyet az amerikai tengerészgyalogság is használ. A Shinseki vezetésével kidolgozott vonalak mentén a Stryker bázisán egy egész sor járművet hoztak létre: 9 gyalogos katonát szállító páncélozott szállító járművet, TOW páncéltörő rakétával felszerelt páncélvadászt, 120 mm-es aknavetővel felszerelt tüzérségi járművet, parancsnoki járművet és többek között egy 105 mm-es ágyúval felszerelt önjáró tűztámogató löveget ('Mobile Gun System' - MGS).
Stryker MGS, a 105mm-es ágyúval felszerelt variáns - klikk a nagyobb képhez!
A Stryker sok katonai szakértőnél és tábornoknál kivágta a biztosítékot, mivel páncélzata csak a kézi lőfegyverek ellen nyújtott védelmet, illetve szemből a nehézgéppuskák lövedékeitől. A mintegy 16 tonnás tömege alapján ezt is lehetett elvárni tőle. Csakhogy az egész Stryker koncepció nem a harckocsikat és a lövészpáncélosok kiváltását célozta, hanem inkább a jö öreg HMMWV-k és M939-es teherautókat használó gyalogos egységekét. Az FCS program feladata lett volna a nehéz harcjárművek lecserlése.
Két M1A2 SEP, az amerikai hadsereg legmodernebb harckocsitípusa - klikk a nagyobb képhez! -
Az természetesen a programot igazgató szakemberek figyelmét sem kerülte el, hogy egy 20 tonnánál is könnyebb jármű nem fog tudni olyan védelmet biztosítani a személyzetnek, mint a 60 tonnánál is nehezebb M1A2 Abrams. Amíg egy M1A2 Abrams a torony frontrészét (a találatnak legjobban kitett, és ezáltal a legjobban páncélozott része a harckocsinak) a jelenleg hadrendben lévő páncéltörő eszközök (beleértve a 120 mm-es NATO és 125 mm-es orosz és kínai harckocsiágyúk páncéltörő lövedékeit) nem igazán képesek átütni, addig az FCS páncélzata szemből legfeljebb a 45mm-es gépágyúk lövedékeit képes megállítani.
Ilyen fegyverzettel a lövészpáncélosok rendelkeznek, egy harckocsi által kilőtt nyíllövedék, vagy egy páncéltörő rakéta számára az FCS páncélzata nem akadály. Abban bíznak, hogy a modern rétegelt páncélzat és az új, aktív védelmi rendszerek, amelyek a közeledő rakétákat és nagy űrméretű páncéltörő lövedékeket biztos távolságban megsemmisítik, majd megoldják ezt a problémát.
Az FCS MCS, vagyis a 'könnyű' harcjármű / harckocsi elképzelés
A harckocsi-utód FCS jármű a frappáns Lovassági Harc(jármű) Rendszer (Mounted Combat System - MCS) elnevezést kapta. Fő fegyverzete egy speciális, könnyű 120 mm-es löveg, amely nagyobb torkolati energiával rendelkezik, mint az Abrams 120 mm-es lövege. Emellé jöttek az egyre hosszabb igénylisták, különféle elektro-optikai felderítőeszközök, kommunikációs eszközök, távirányított, illetve önműködő géppuska / gépágyú (esetleg lézer, ha ne 'adj isten valaki letesz egy használható verziót belőle az asztalra).
Ennek az lett a vége, hogy az FCS egyfelől egyre bonyolultabb és drágább lett, másfelől hízni kezdett. 2007-ben az eredetileg 17 tonnásnak elképzelt jármű már közel volt a 30 tonnához - és még mindig csak egy "papírtankról" beszélünk, amelyik a tervezőasztalon formálódik, márpedig a gyakorlati megvalósítás az a fázis, ahol általában az előkerülő problémák miatt növekedni kezd a jármű tömege.
Egy improvizált robbanóeszköz által harcképtelenné tett Abrams - viszont a személyzet túlélte a támadást
A tömeg növekedésére még egy dolog volt kihatással: a 2003 utáni iraki tapasztalatok. A rendfenntartásra ottmaradt katonai egységek a gerilla harcmodort alkalmazó iraki ellenállók támadásaival szembesültek. A vállról indítható RPG-7 páncéltörő rakéták, illetve a kézifegyvertűz komoly problémákat okoztak a könnyen páncélozott járműveket használó egységeknél. Az Abrams, és a brit hadseregnél a Challenger 2 harckocsi, noha igazából nem erre a hadszíntérre készült, mégis népszerű eszköz lett hirtelen, mert vastag páncélzata kellő védelmet nyújtott, a lövege pedig elég komoly tűzerőt képviselt, hogy a házakba elbarrikádozott felkelőket hatékonyan leküzdjék.
A reaktív páncélzat működési elve, a mozgó páncéllemez a beérkező kumulatív sugár útjába áll, és ezáltal vastagabb anyagot kell annak átégetnie
Természetesen veszteségek így is előfordultak, egy Abrams oldalának alsó részét egy RPG-7 rakétagránát átütötte, több másikat pedig improvizált robbanóeszközök rongáltak meg, sokszor javíthatatlanul, ám a személyzet a legtöbb esetben túlélte ezeket. Egy kiemelkedő eset azért történt, 2007-ben egy angol Challenger 2 elejének az alsó részét átütötte egy orosz RPG-29-es páncéltörő rakétagránát. A harckocsik testének az alsó része hagyományosan viszonylag vékony, hogy ezt orvosolják, erre egy reaktív páncélzat-blokkot erősítettek.
A reaktív páncélzat működési elve dióhéjban annyi, hogy két fémlemez között egy réteg robbanóanyag található, és az egész "szendvicset" lehetőleg lapos szögben helyezik el a várható becsapódási irányra. Amikor egy páncéltörő rakéta eltalálja ezt, és átégeti az első fémlemezt, a robbanóanyag berobban, a lemezek emiatt mozogni kezdenek, és az előre haladó kumulatív sugár útjába ezért folyamatosan 'friss' anyag kerül. Ezáltal a páncéltörő rakéta robbanófejének ereje jelentősen gyengül, mire a valódi páncélzatot eléri. Az RPG-29-es viszont tandem robbanófejjel rendelkezik, vagyis egy kisebb első robbanófej aktiválja a reaktív páncélzatot, a fő töltet pedig csak akkor lép működésbe, amikor a reaktív páncél már működött, és így nem akadályozza számottevően.
Egy brit Challenger 2, az RPG-29-es a két lánctalp közötti orr-részt ütötte át - klikk a nagyobb képhez! -
A 2007-es esetben az RPG-29-es így sikeresen átütötte a Challenger 2-őt szemből, és a sofőr lábfejét amputálni kellett. A kard és pajzs örök versenyének megfelelően a válasz nem késett soká, az orr részen lévő reaktív blokkokat vastag kiegészítő passzív páncélblokkokra cserélték le.
M1A2 Abrams TUSK Mk.II. "csomagba öltöztetve", kiegészítő páncélzattal, plusz géppuskával a löveg felett, megerősített haspáncéllal a jobb túlélőképességért
Az ilyen esetek új lökést adtak a harckocsifejlesztéseknek. Szinte minden harckocsihoz elkezdtek aféle 'utcai harcos' csomagot készíteni, amely a városi, gerilla hadviselésre jellemző támadások ellen nyújt plusz védelmet. Mivel az épületek között a támadók könnyen kerülhetnek tüzelési pozicióba a legváratlanabb helyeken, ezért ezek a csomagok jellemzően a körkörös védelmet növelik meg kiegészítő páncélzatelemekkel, továbbá a gyalogosok elleni tűzerőt javítják fel további nehézgéppuskákkal, vagy a búvónyílásokon lévő géppuskákat bentről távirányíthatóra cserélik le, amelyek működtetéséhez nem szükséges felfedni magukat az ellenségnek.
De ha nem is távirányított géppuska kerül fel, a már fent lévő géppuskák egy kis pajzsot kapnak, hogy némi védelmet nyújtsanak. Ezeknek az átalakításoknak persze van egy apró mellékterméke - az amúgy sem könnyű harckocsik tovább súlyos tonnákkal lesznek nehezebbek.
Lapozz! A helyzet még faramucibb Afganisztánban, ahol elviekben a harckocsik használata sokáig feleslegesnek tűnt. Noha természetesen a hegyekbe nem képesek üldözni a talibán harcosokat, de a konvojok kíséreténél, illetve az utak mellett lévő területeken végrehajtott hadműveletekben olyan sikeresen képesek támogatni a harcot, hogy egyre több és több ország kezdte el használni őket.
Kanadai Leopard 1 C2 harckocsik Afganisztánban - klikk a nagyobb képhez! -
Noha az első időkben a parancsnokok és a katonai elemzők is a könnyű, kicsi, mozgékony harcjárműveket tartották az ilyen helyzetekre ideálisnak, hamarosan meg kellett változtatniuk a véleményüket a tapasztalatok alapján. Ennek egy ékes példája a német kontingens, amely az első időkben Wiesel és Wiesel 2 légideszant páncélosokat vetett be. Ezek az apró járművek azonban sérülékenyek az improvizált robbanóeszközökkel szemben, amelyek a legtöbb áldozatot szedték a szövetséges katonák közül, így hamarosan kivonták őket Afganisztánból, és átadták a helyüket a komolyabban páncélozott járműveknek. A harckocsik az afganisztáni erők jó részénél megtalálhatóak, és alkalmazásuk tapasztalatai egyértelműen pozitívak.
Dán Leopard 2A5DK jellegzetes álcahálóval
Az angol hadsereg elemzése szerint például bizonyos régiókban, ahol megjelentek a Challenger 2 harckocsik, az ellenséges tevékenység drasztikusan csökkent. Nemrég pedig az amerikai tengerészgyalogság is beadta a derekát, és M1A1 Abramsokat kezdett el alkalmazni azon régiókban, ahol ezt a terepadottságok lehetővé teszik. (Hozzá kell tenni, hogy ők 'kapták' többek között a legnehezebb hegyvidéki régiókat is, ahol sokszor nemhogy harckocsival, de még terepjárókkal se nagyon lehet közlekedni.)
A Ground Combat Vehicle (GCV) lövészpáncélos fantáziarajza
Ez tovább erősíti azt a nézetet, hogy a 'könnyű' és 'közepes' haderő nem képes kiváltani a 'nehéz' haderőt, igenis szükség van a nagy és nehéz, erős fegyverzetű és páncélzatú harckocsikra. Az amerikai hadsereg FCS programját - amelynek költségvetési igénye az elkövetkező évtizedben bőven 100 milliárd amerikai dollár fölé kezdett kúszni - ezeknek is köszönhetően ízekre szedték, a harcjármű komponensét pedig egyszerűen elkaszálták.
Az utódja a Szárazföldi Harcjármű (Ground Combat Vehicle), viszont ez csak az M2 Bradley lövészpáncélosokat váltja ki, illetve hosszú távon a Stryker páncélozott szállító járműveket. Az Abrams-ok maradnak még legalább egy évtizedig, ezért a felújításukra koncentrálnak - új járműveket nem nagyon kell gyártani, hiszen bő 5000 példány van a hadseregnél, és több, mint 400 a tengerészgyalogságnál.
A CV90-120T 'könnyű harckocsi'
Persze az első, könnyebb harcjárművekre szóló trendváltozást más országok és cégek is megpróbálták követni, hátha egy kellően gyorsan piacra dobott típussal a vevők igényei elé mehetnek. Svédországban a CV90 harcjárműcsalád részeként készítettek egy 35 tonnás könnyű harckocsit, amely tűzerőben hozzávetőleg egy szinten mozog a nagy testvéreivel, de (elvben) például belefér az új európai A400M teherszállító gépbe. No és persze a védelméről aktív és passzív védelmi rendszerek gondoskodnak - a páncélzata legfeljebb a 40 mm-es gépágyúk ellen nyújt védelmet, egy másik harckocsival szemben nem, így ezek ellen csak az ilyen rendszerekben bízhat.
A lengyelek Anders 'könnyű harckocsija' - klikk a nagyobb képhez!
Lengyelország az Anders harckocsival válaszolt, amely képességeit tekintve hasonló, mint a CV90-120, és ahhoz hasonlóan 35 tonnás. A páncélzata itt is a gépágyúk elleni védelemre elegendő, a páncéltörő rakéták és komolyabb lövedékek ellen az ukrán Zaslon aktív védelmi rendszert tervezik használni. Ugyanúgy, mint a CV90-120 esetén, itt is a fő kérdés, hogy ki rendel majd belőle - mivel jelenleg még csak komolyabb érdeklődőkről se nagyon hallani.
AMV Patria 8x8-as járműalvázra épített CT-CV lövegtorony 105mm-es ágyúval - klikk a nagyobb képhez!
A legzavarbaejtőek a hat és nyolc kerekű járműcsaládoknál egyre inkább terjedő 'páncélvadász' vagy 'tűztámogató' elképzelések, ahol 105 vagy 120 mm-es löveg kerül beépítésre. Ilyenből több is előkerül a különféle haditechnikai kiállításokon, ám ezekért sem kapkodnak a vásárlók.
A dél-koreai K2 harckocsi - klikk a nagyobb képhez!
A kérdés pedig egyre kevésbé az, hogy szükség van-e a 'nehéz' harckocsira, a válasz ugyanis az, hogy igen, mindenképpen. Ugyanakkor az elsődleges feladata, az ellenséges harckocsik leküzdése mintha másodlagos kezdene lenni. A jelenleg rendszerben álló harckocsik döntő többsége az 1970-es években kifejlesztett típusok, amiket folyamatosan fel és felújítanak, megkapják a modernebb optikai érzékelőket, kiegészítő páncélzatokat, ám ez nem képes elfedni a tényt, hogy sok téren elavultak már.
A német Leopard 2 1979-ben, az amerikai Abrams 1980-ban állt szolgálatba, a francia Leclerc és a brit Challenger 2 ugyan az 1990-es évektől, de az előbbit az 1980-as években tervezték, utóbbi pedig alapjaiban az 1980-as években rendszerbe állt Challenger 1-re épült. Noha vannak friss tervezésű, modern harckocsik is, mint a japán Type-10 vagy a dél-koreai K2, de elmondható, hogy ezek is az M1 Abrams / Leopard 2 által képviselt utat követik, és azokat a technikai újdonságokat építik csak bele, amelyek még fájdalommentesen és kockázatot nem vállalva megvalósíthatóak - ilyen például mindkét ázsiai harckocsiban az aktív felfüggesztés, illetve a japán harckocsiban a CVT (fokozatmentes) váltó.
A legutóbbi T-90 változat, a T-90M ábrája
Kicsit furcsa oldalág a szovjet / orosz T-90 esete, amely az 1970-es évek elejéről származó T-72-es modifikációja új toronnyal, modernizált löveggel, reaktív kiegészítő páncélzattal, és a T-90A esetében francia éjjellátó berendezéssel - ám ettől még az alapvető felépítése gyakorlatilag nem változott négy évtizede.
A brit COMRES75 torony nélküli kísérleti harcjármű 1968-ból, a löveg melletti / feletti szögletes doboz a lőszertároló
A szovjet T-74 makettje, az 1970-es évek közepéről
Az, hogy milyennek "kellene" kinéznie, illetve milyen újdonságokat kellene felmutatnia a harckocsik következő generációjának, azt már az 1960-as években felvázolták. A egyik fő cél az lenne, hogy a személyzet túlélését növeljék, ehhez pedig őket a harckocsitest mélyére száműzik, a torony pedig vagy teljesen automatizált, vagy nincs is torony. A löveg gyakorlatilag egy keretben van elhelyezve, így minimalizálva a célfelületet, amit az ellenség tűz alá vehet. Ilyen elképzelésekkel már jó ideje játszottak az angolok, majd a svédek és a szovjetek, utóbbiaknál csak a hatalmi harcok miatt nem került rendszeresítésre az ilyen elképzelést felvonultató T-74 (Objekt 740).
Svájci Pz87 (Leopard 2A4) 140mm-es löveggel
A másik fejlődési irány a fő fegyverzet fejlesztése. Az 1990-es években a németek tesztelték a 140 mm-es harckocsiágyút a Leopard 2 tornyába építve, de végül egy hosszabb csövű 120 mm-es löveg mellett döntöttek. A 140 mm-es kaliber feltűnt svájci és amerikai programokban is, ám rendszeresítésre nem kerültek, inkább a tökéletesebb lövedékek és új, elektromos működtetésű, jobban kontrolláltan elégő hajtótöltetek fejlesztése felé fordultak (ilyen lett volna az MCS programhoz készült 120mm-es XM360 löveg is).
A 'Molot' (feltételezett) metszetábrája - klikk a nagyobb képhez!
A szovjetek ill. az oroszok az 1980-as években 152 mm-es harckocsiágyún dolgoztak. 1991-ben az Objekt 292 egy, a T-80-as típuson alapuló harckocsiban tesztelték ezt a löveget. A harkovi harckocsigyár 'Molot' fantázianevű (Objekt 775) harckocsija mindössze két fős személyzettel, távirányított tornyában rendelkezett volna egy ilyen löveggel - ám a Szovjetunió széthullása után Harkov ugye Ukrajnába került, márpedig Ukrajna nem tudta biztosítani a fejlesztéshez szükséges összeget, a részelemek, mint a löveg pedig Oroszországban "maradt", így nehézkessé vált az együttműködés, a 'Molot' sorsa megpecsételődött.
A Csornij Orjol
Az orosz harckocsifejlesztés látszólag két irányba ment tovább. Az omszki gyárban a T-80-ason alapuló modellt terveztek, annak a 125mm-es lövegével fegyverezték fel a Csornij Orjol fantázianevű harckocsijukat, ám a lőszert nyugati mintára a torony hátsó nyúlványába száműzték. A szovjet/orosz harckocsikon a T-64-esben megjelent automata töltőberendezés óta kikerült típusokban (T-72, T-80, T-90) a lövedékek és a hajtótöltetek a torony padlóján elhelyezett lőszertárolóban foglalnak helyet. Ennek a megoldásnak vannak előnyei (kisebb lehet a torony befoglaló mérete, márpedig ez a harckocsi elsődleges célfelülete), de ha a küzdőtérben robbanás történik (például egy találat következtében), akkor a berobbanó hajtótöltetek szó szerint szétvethetik a harckocsit.
A nyugati szemlélet éppen ezért a lőszert a torony megnyújtott hátsó részébe helyezi el, és a kialakítása olyan, hogy lőszerrobbanásnál az előre meggyengített felső tetőpáncélon át távozhat az energia - a személyzet a harckocsi belsejében így biztonságban van tőle. A Csornij Orjol valójában a forrásszűkében lévő omszki gyár hattyúdala volt, abban bíztak, hogy valamelyik potenciális vásárló, mint India vagy Kína ráharap, és a megrendelés megmentheti őket, mivel az állam képtelen volt finanszírozni azt. Miután a megrendelések elmaradtak, a gyár harckocsirészlege bezárt.
Objekt 195, azaz a T-95. Sajnos a kikerült fotók jó része életlen és a harckocsi le van takarva, ez még a jobb képek közé tartozik
A titkos favorit így az Uralvagonzavod, az utolsó megmaradt harckocsigyár és tervezőiroda Objekt 195 (alias T-95) harckocsija maradt. Ez is 152 mm-es löveggel rendelkezett, és a 'Molot'-hoz hasonlóan a személyzet (feltehetően) a harckocsi testében foglal helyet, a torony távirányítású. Azonban ettől a programtól is megvonták a pénzt, a hadsereg pedig a T-90 további modernizálása mellett döntött. Persze az amerikai GCV programra Oroszország is "válaszolt", ezért hozták létre az Objekt 199 'Armata' programot, egy 35-60 tonna közötti közös alvázra épülő harcjármű családot. A protopéldányok néhány éven belül, a sorozatgyártás (ha sor kerül rá) az évtized végén várható.
A brit BAe elképzelése egy nyolkerekű harcjárműről, éppen azt prezentálva, hogy egy harckocsiakna még nem teszi se mozgás-, se harcképtelenné
< Ezzel együtt is kijelenthető, hogy jelenleg a harckocsik terén nincs komoly igény a látványos, drasztikus változtatásokra, hiába tűnnek azok bármilyen pozitívnak logisztikai vagy harcászati szempontokból. Természetesen ehhez köze van annak is, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a legtöbb országban a politikusok nem szívesen adnak komoly pénzeket az ilyen jellegű fejlesztésekre, kutatásokra, de érdekes módon még ahol erre a kérdésre igen is a válasz, mint Kína vagy Dél-Korea, ott sem úgy tűnik, hogy vevők lennének a bő negyven-ötven éve kidolgozott koncepciók megváltoztatására. Ez persze nem ok arra, hogy a tervezőmérnökök tovább ötleteljenek, hátha valamelyik végül megvalósul.
