Cifka Miklós
Líbia, a kellemetlen kérdés
Az ENSZ repüléstilalmi zónát jelölt ki az afrikai ország felett, ami után támadás indult Kadhafi polgári lakosságot támadó erői ellen. Mi lehet a konfliktus kimenetele?
2010. december 17.-én egy tunéziai fiatalember, Mohamed Bouazizi felgyújtotta magát Ben Arousa városháza előtt, hogy így tiltakozzon a város rendőreinek és vezetőségének korrupciója és hatalommal való visszaélése ellen. Tette felszította a felszín alatt megbúvó parazsat az észak-afrikai és a közel-keleti régióban, hatalomváltást hozott hazájában és Egyiptomban, továbbá különböző mértékű hatással volt még egy tucatnyi ország belpolitikájára. Még évekig fogják elemezni a történteket, és nem csak a régióban fogja éreztetni a hatását, hanem például alapjaiban befolyásolhatja az internet szabadságával kapcsolatos nézeteket, szabályozásokat sok országban. A líbiai konfliktus vált mind közül a legvéresebbé, és a kimenetele noha aligha kétséges, megéri egy kicsit mögé nézni az eseményeknek.
Kadhafi, a népvezér
Moammer Kadhadfi 1942-ben látta meg a napvilágot a líbiai - akkor éppen olasz gyarmat - Szirt városa közelében, egy berber törzsben. A fiatal Kadhafira nagy hatással volt Gamal Abden-Nasszer, aki katonatisztből lett a modern Egyiptom második miniszterelnöke, és aki megpróbálta egybefogni az arab nemzeteket, részben azzal a céllal, hogy legyőzzék Izraelt. Ahogy akkoriban a legtöbb arab országban, úgy a Líbiai Királyságban is csak a hadsereg nyújtott lehetőséget a szegényebb néprétegekből származó, politikai ambíciókat dédelgető emberek számára. Kadhafi így katonai akadémiára megy, amit 1966-ban végez el, továbbképzés céljából görög és angol katonai főiskolákon is megfordul.
Kadhafi fiatalkorában. A jobb oldali kép valamikor 1969-ben készülhetett
Céljai már ekkor nyilvánvalóak: meg akarja dönteni a nyugati hatalmak által támogatott monarchiát, alapvetően pedig egy egységes arab birodalom létrehozásán álmodozik. 1969-ben egy vértelen katonai puccsot hajt végre a mindössze 27 éves - akkor századosi rendfokozatú, ezredessé csak ez után léptette elő magát - katonatiszt, és hamarosan teljhatalmat épít ki maga körül.
Arra már államférfiként eszmél rá, hogy az arab országok korántsem osztják a Nasszer által felvázolt Arab-egység túlságos elmélyítését. Noha a zsidó állam ellen sikerült felsorakozniuk, a nézőpontok korántsem voltak egységesek, így bár Kadhafi megpróbált Nasszer halála után a pánarab birodalomi törekvések élére állni, mind a líbiai-egyiptomi-szíriai, mind később a líbiai-tunéziai államszövetségi elképzelések zátonyra futottak. Ezután egyfajta iszlám szocializmus felé fordult, amely (papíron) a nép kezébe adná a hatalmat, de természetesen a nép vezére ő maradt volna, a nép akaratából.
Kadhafi (balra) és Nasszer (jobbra), a pár-arab unió álmodozói
Ahogy a Kínai Népköztársaságban Mao a vörös könyvecskéjében, úgy Kadhafi egy zöld könyvecskében tudatta a népével politikai hitvallását, és 1977-től az ország hivatalos államformája is Líbiai Szocialista Népköztársaság lett. Még 1977-ben Líbia megtámadta a szomszédos Egyiptomot, mivel annak vezetése kiegyezett Izraellel, ám az Egyiptomi haderő mindössze négy nap alatt csúnyán helyben hagyta a líbiai hadsereget. Végül Algéria és Jasszer Arafat erőfeszítésével sikerült fegyverszünetet kötnie a nem is olyan rég még közös unióban gondolkodó országnak. Kadhafi azonban nem maradt tétlen, déli szomszédja, Csád felé fordította figyelmét, ahol polgárháborús állapotok uralkodtak és mintegy tíz éven keresztül tartó konfliktusba keveredett vele, amibe Franciaország is belépett Líbia ellenében.
A LaBelle diszkó romjai, Berlin, 1986
A nyugati média által Líbia leginkább a terrorizmus támogatásáért, két merénylet miatt került kereszttűzbe. Az egyik a jól ismert Lockerbie-katasztrófa, ahol az amerikai PanAm 103-as járatának Boeing 747-esét robbantották fel. A 270 áldozatból négy magyar állampolgár volt. A másik, kevésbé ismert pedig a francia UTA 772 járatának DC-10-ese elleni merénylet. Mindkettőt Kadhafi parancsára hajtották végre, mintegy bosszúként. Az 1992-ben elfogadott ENSZ szankciók miatt az ország jó 10 évig nemzetközi embargó alá került. 2003-ban egy másfél milliárd dolláros alapítványt hozott létre Líbia, amely a két utasszállító elleni merénylet áldozatainak, az 1986-os berlini La Belle diszkó elleni bombamerénylet áldozatainak, illetve ez utóbbi elleni megtorlásaként az Egyesült Államok általi Tripoli és Bengázi elleni bombatámadások líbiai civil áldozatainak hozzátartóit kárpótolja - cserébe az Egyesült Államok visszavonta az terrorizmus miatti szankciókat.
Az UTA 772-es járatának egy maradványa
Líbia tehát oldani kezdte a jeges hangulatot a Nyugattal, mivel a rezsim érezte, hogy a 2001-es Al-Kaida merényletek után alapvetően megváltozott a világpolitikai helyzet. Kadhafi ekkor szabályos Al-Kaida elleni kirohanással élt, és bejelentette az amúgy nem túl jelentős tömegpusztító fegyver programjának felszámolását, a nyugat pedig örömmel fogadta a líbiai olajat.
Kadhafi ekkoriban kezdte újra felmelegíteni az államok közötti unió ötletét, ez esetben az Egyesült Afrikai Államokét (angol rövidítése United States of Africa, rövidítve USA, vagyis azonos az Egyesült Amerikai Államok rövidítésével) képében. 2000 óta igyekszik politikai támogatást szerezni az afrikai országok közötti elképzelésének, amit a szegényebb, instabil országok, mint Eritrea vagy Szenegál támogat is, lévén egy erős hatalmi bázissal belső problémáik egy részét talán kezelni lehetne - viszont az erősebb országok, mint Dél-Afrika vagy Nigéria hallani sem akarnak róla. Hogy Kadhafinak nem kell a szomszédba mennie egy kis önajnározásért jól mutatja az a tény, hogy 2008-ban kikiáltatta magát a "Az Afrikai Királyok Királyának", 2009. február elsején meg is koronázták Etiópiában.
Líbiában a titkosrendőrség erejét meglehetősen nagyra tartják, a besúgók miatt senki sem érezheti biztonságban magát. A diktatórikus rendszerek kötelező pillére gyakorlatilag az 1970-es évek eleje óta létezik, és a méreteiről eltérő becslések vannak. (Egyesek szerint akár az ország lakosságának negyedét is kötelezhették arra, hogy írjon jelentéseket a munkahelyén dolgozókról, illetve a lakhelyén élőkről.) De nem vitás, hogy elég jól működik, hiszen az országban ellenzék gyakorlatilag nem működhetett, az ilyen nézeteket hangoztatókat nagyon gyorsan börtönbe zárhatták, és sokukat ki is végezték. A nyilvánosságra került legnagyobb ilyen akcióban mintegy ezer politikai foglyot öltek meg 1996-ban, az Abu Szalim-i börtönben. A rendszer a határon túl is jól működött, a külföldre menekült ellenzékiek közül legalább kéttucatnyit feltehetően a líbiai titkosszolgálat tett el láb alól.
Az Abu Szalimi mészárlás hozzátartozóinak tüntetése, 2009
2011. januárjában egy Youtube-videón látható volt, hogy az 1996-os Abu Szalimi mészárlás egyik áldozatának a családját kitelepítik, válaszul a Youtube elérését letiltották az ország internetszolgáltatójánál. Február elsején megkezdődtek az első óvatos szervezkedések az interneten a tunéziai és egyiptomi felkelés mintájára, ám az egyik szervezőt hamarosan letartóztatták. Elfogták Fathi Terbil emberi jogi aktivistát is, aki az Abu Szalimi mészárlás áldozatai hozzátartozóinak érdekeit próbálta védeni. 2011. február 15-én a bengázi rendőrkapitányság előtt több száz tüntető követelte Fathi szabadon engedését, ám a tüntetőket a rendőrség erővel feloszlatja, több tucatnyian megsérülnek.
2011. február 17., Kadhafi-ellenes tüntetés
Az elkövetkező napokban újabb tüntetések szerveződnek. A legnagyobb lökés a "Felkelés Napja": 2011. február 17-én a Líbiai Ellenzék Nemzeti Konferenciája (egy 2005-ben Londonban alakult, líbiai ellenzéki csoportosulásokat összefogó szövetség) felhívta az összes Kadhafi-ellenes Líbiait, hogy vonuljon az utcákra. A legnagyobb tüntetés az ország második legnagyobb városában, Bengáziban történt. A tüntetéseket több helyen is fegyverekkel oszlatták fel a rendőrök.
Érdemes megjegyezni, hogy egyes hírek szerint már ekkor fellazult a rendőrség és katonaság fegyelme, amit az elkövetkező napokban egyre nagyobb mértékű dezertálás követett. Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy még napokig nem lépett fel a hadsereg keményen, és hogy a felkelők kezében is elkezdtek megjelenni a kézifegyverek. A dezertálás leglátványosabb jele február 21-én volt, ekkor két civil helikopter és két Mirage F1 vadászgép is Máltára menekült. A vadászgépek pilótái parancsba kapták, hogy a felkelőket bombázzák; nyíltan megtagadni nem merték az utasítást, ezért csak felszállás után döntöttek úgy, hogy elhagyják az országot.
Feltehetően ennek köszönhető, hogy még ezen a napon parancsba adták, hogy az a katona, amelyik parancsmegtagadást követ el, helyben kivégezhető. No persze aggódni nem aggódott a Kadhafi-vezetés, rögtön zsoldosokat kezdtek el toborozni (ebben már némi gyakorlatot szereztek a csádi polgárháború idején). A zsoldosok főleg Fekete-Afrikából, elsősorban a szomszédos Csádból, de Nigerből, Szudánból érkeznek, sőt egyes források szerint még szerbiai zsoldosok is feltűntek. Az anyagi bázis a jelek szerint megvan a zsoldosok fizetésére, pletykák szerint illegális fegyverkereskedelem is biztosítja a szükséges muníciót és tűzerőt.
Egy feltételezett zsoldost kísérnek felkelők Bengázi közelében
Az ezt követő napokban a felkelők ellen vadászbombázókat és harci helikoptereket vetettek be a kormányhű erők, illetve a líbiai haditengerészet hajói is tüzelni kezdtek a felkelők által uralt keleti parti városokat. Ekkor merül fel először egy un. repülés-tilalmi zóna létrehozása Észak-Líbia felett. A haderő eszközei ugyanakkor egyre nagyobb számban kezdtek el a felkelők oldalán is feltűnni, igaz a képek és videók tanulsága szerint elavult, ám ettől még nem lebecsülendő légvédelmi géppuskák illetve T-55-ös harckocsikról volt szó. Noha tehát mindkét oldalon "nehéz vasak" is bevetésre kerültek, a harcok legnagyobb részét inkább a kézi- illetve könnyű fegyverek vívják meg, e téren pedig Líbiának és a csádiaknak vannak tapasztalataik.
1987-ben a csádi-líbiai háború végén a Csádi Nemzeti Fegyveres Erők az addigi szegényes fegyverzetét és a gépjárművek hiányát Toyota pick-upokkal pótolta. Az azokból kialakított fegyveres szükség-harcjárművekből - az angol "Technical" kifejezés gondolom sokaknak ismerősen cseng - olyan gyors mozgású és ütőképes haderőt varázsoltak (némi francia segédlettel, például Milan páncéltörő rakétákkal), amely rövid úton felmorzsolta a líbiai haderőt. A háború ezen szakaszát "Toyota Háborúnak" keresztelte el a média.
Toyota Wars, 2011
Térjünk vissza a nyugati beavatkozás lehetőségéhez. A repüléstilalmi zóna kvázi legalizálja a külföldi erők beavatkozását, de minimalizálja a civil lakosság ellenszenvének kialakulását. Régi probléma, hogy egy külső hatalom egy belviszály megoldásánál milyen eljárást alkalmazzon. A legegyszerűbb, hogy katonákat küld oda a számára kedves oldalnak, azt támogatva fegyveres erővel. Ezzel azonban van egy olyan probléma, hogy a másik oldal ezt propaganda céllal felhasználhatja ellenük, hiszen könnyű rásütni ezután az ilyen módszerrel élő oldalra, hogy valójában csak külső erők bábja. Az sem elhanyagolható, hogy a civil lakosság számára visszatetsző lehet idegen nemzet katonáit a saját országának földjén látni.
A légtérzárnál ilyesmire nincs szükség. A repülőgépek jellemzően viszonylag magasabban repülnek, így közvetlen jelenlétük nem olyan feltűnő, ráadásul könnyen gyúrható a harceljárási szabály. Ha csak az a cél, hogy fegyvercsörtét tartsanak, akkor csak ott repkednek a gépek, és ha egy ellenséges repülőgép felszáll, akkor az ellen harcba lehet szállni - viszont a szárazföldi harcokba nem avatkoznak be, így nem kell az esetleges civil áldozatok miatti rossz sajtóvisszhang miatt aggódni. Ez politikai szempontból hasznos dolog a légtér ellenőrzését végző országnak. A másik véglet, hogy közvetlen légi csapásokat is mérnek a beavatkozó fél számára nem annyira kedves oldal katonái ellen.
A repüléstilalmi zóna előnye, hogy viszonylag könnyen felállítható. Idézőjelbe téve csak megfelelő mennyiségű harci gépre van szükség, amely a kijelölt légtérben tevékenykedhet. Egy szárazföldi beavatkozásnál az erők odaszállítása idő és logisztika igényes, ráadásul biztosítani kell a folyamatos utánpótlást is. Noha a nagyobb hadseregek mindegyike rendelkezik ilyen partraszálló és/vagy légideszant erővel, ezek alkalmazásával körültekintően kell eljárni. A közvélemény pedig nehezen (és egyre nehezebben) fogadja el, hogy az ország katonái egy idegen földön adják adott esetben az életüket az országuk érdekeiért.
Egy vegyesen sikerült "csak légierő" hadművelet, Szerbia elleni légi háború, 1999
A repüléstilalmi zónának ugyanakkor vannak hátulütői is. Ahogy a délszláv konfliktusban alkalmazott NATO beavatkozás is bizonyította, a légtér uralma hasznos dolog, de nem lehet vele megvédeni senkit. Nem lehet a levegőből megakadályozni az etnikai tisztogatásokat, vagy egy polgárháborúban végrehajtott tömeges kivégzést. Ehhez már bizony szárazföldi jelenlét kell.
A második részben a felvonult haderő ismertetésével, és némi jövőlatolgatással folytatjuk.
2010. december 17.-én egy tunéziai fiatalember, Mohamed Bouazizi felgyújtotta magát Ben Arousa városháza előtt, hogy így tiltakozzon a város rendőreinek és vezetőségének korrupciója és hatalommal való visszaélése ellen. Tette felszította a felszín alatt megbúvó parazsat az észak-afrikai és a közel-keleti régióban, hatalomváltást hozott hazájában és Egyiptomban, továbbá különböző mértékű hatással volt még egy tucatnyi ország belpolitikájára. Még évekig fogják elemezni a történteket, és nem csak a régióban fogja éreztetni a hatását, hanem például alapjaiban befolyásolhatja az internet szabadságával kapcsolatos nézeteket, szabályozásokat sok országban. A líbiai konfliktus vált mind közül a legvéresebbé, és a kimenetele noha aligha kétséges, megéri egy kicsit mögé nézni az eseményeknek.
Kadhafi, a népvezér
Moammer Kadhadfi 1942-ben látta meg a napvilágot a líbiai - akkor éppen olasz gyarmat - Szirt városa közelében, egy berber törzsben. A fiatal Kadhafira nagy hatással volt Gamal Abden-Nasszer, aki katonatisztből lett a modern Egyiptom második miniszterelnöke, és aki megpróbálta egybefogni az arab nemzeteket, részben azzal a céllal, hogy legyőzzék Izraelt. Ahogy akkoriban a legtöbb arab országban, úgy a Líbiai Királyságban is csak a hadsereg nyújtott lehetőséget a szegényebb néprétegekből származó, politikai ambíciókat dédelgető emberek számára. Kadhafi így katonai akadémiára megy, amit 1966-ban végez el, továbbképzés céljából görög és angol katonai főiskolákon is megfordul.
Kadhafi fiatalkorában. A jobb oldali kép valamikor 1969-ben készülhetett
Céljai már ekkor nyilvánvalóak: meg akarja dönteni a nyugati hatalmak által támogatott monarchiát, alapvetően pedig egy egységes arab birodalom létrehozásán álmodozik. 1969-ben egy vértelen katonai puccsot hajt végre a mindössze 27 éves - akkor századosi rendfokozatú, ezredessé csak ez után léptette elő magát - katonatiszt, és hamarosan teljhatalmat épít ki maga körül.
Arra már államférfiként eszmél rá, hogy az arab országok korántsem osztják a Nasszer által felvázolt Arab-egység túlságos elmélyítését. Noha a zsidó állam ellen sikerült felsorakozniuk, a nézőpontok korántsem voltak egységesek, így bár Kadhafi megpróbált Nasszer halála után a pánarab birodalomi törekvések élére állni, mind a líbiai-egyiptomi-szíriai, mind később a líbiai-tunéziai államszövetségi elképzelések zátonyra futottak. Ezután egyfajta iszlám szocializmus felé fordult, amely (papíron) a nép kezébe adná a hatalmat, de természetesen a nép vezére ő maradt volna, a nép akaratából.
Kadhafi (balra) és Nasszer (jobbra), a pár-arab unió álmodozói
Ahogy a Kínai Népköztársaságban Mao a vörös könyvecskéjében, úgy Kadhafi egy zöld könyvecskében tudatta a népével politikai hitvallását, és 1977-től az ország hivatalos államformája is Líbiai Szocialista Népköztársaság lett. Még 1977-ben Líbia megtámadta a szomszédos Egyiptomot, mivel annak vezetése kiegyezett Izraellel, ám az Egyiptomi haderő mindössze négy nap alatt csúnyán helyben hagyta a líbiai hadsereget. Végül Algéria és Jasszer Arafat erőfeszítésével sikerült fegyverszünetet kötnie a nem is olyan rég még közös unióban gondolkodó országnak. Kadhafi azonban nem maradt tétlen, déli szomszédja, Csád felé fordította figyelmét, ahol polgárháborús állapotok uralkodtak és mintegy tíz éven keresztül tartó konfliktusba keveredett vele, amibe Franciaország is belépett Líbia ellenében.
A LaBelle diszkó romjai, Berlin, 1986
A nyugati média által Líbia leginkább a terrorizmus támogatásáért, két merénylet miatt került kereszttűzbe. Az egyik a jól ismert Lockerbie-katasztrófa, ahol az amerikai PanAm 103-as járatának Boeing 747-esét robbantották fel. A 270 áldozatból négy magyar állampolgár volt. A másik, kevésbé ismert pedig a francia UTA 772 járatának DC-10-ese elleni merénylet. Mindkettőt Kadhafi parancsára hajtották végre, mintegy bosszúként. Az 1992-ben elfogadott ENSZ szankciók miatt az ország jó 10 évig nemzetközi embargó alá került. 2003-ban egy másfél milliárd dolláros alapítványt hozott létre Líbia, amely a két utasszállító elleni merénylet áldozatainak, az 1986-os berlini La Belle diszkó elleni bombamerénylet áldozatainak, illetve ez utóbbi elleni megtorlásaként az Egyesült Államok általi Tripoli és Bengázi elleni bombatámadások líbiai civil áldozatainak hozzátartóit kárpótolja - cserébe az Egyesült Államok visszavonta az terrorizmus miatti szankciókat.
Az UTA 772-es járatának egy maradványa
Líbia tehát oldani kezdte a jeges hangulatot a Nyugattal, mivel a rezsim érezte, hogy a 2001-es Al-Kaida merényletek után alapvetően megváltozott a világpolitikai helyzet. Kadhafi ekkor szabályos Al-Kaida elleni kirohanással élt, és bejelentette az amúgy nem túl jelentős tömegpusztító fegyver programjának felszámolását, a nyugat pedig örömmel fogadta a líbiai olajat.
Kadhafi ekkoriban kezdte újra felmelegíteni az államok közötti unió ötletét, ez esetben az Egyesült Afrikai Államokét (angol rövidítése United States of Africa, rövidítve USA, vagyis azonos az Egyesült Amerikai Államok rövidítésével) képében. 2000 óta igyekszik politikai támogatást szerezni az afrikai országok közötti elképzelésének, amit a szegényebb, instabil országok, mint Eritrea vagy Szenegál támogat is, lévén egy erős hatalmi bázissal belső problémáik egy részét talán kezelni lehetne - viszont az erősebb országok, mint Dél-Afrika vagy Nigéria hallani sem akarnak róla. Hogy Kadhafinak nem kell a szomszédba mennie egy kis önajnározásért jól mutatja az a tény, hogy 2008-ban kikiáltatta magát a "Az Afrikai Királyok Királyának", 2009. február elsején meg is koronázták Etiópiában.
Líbiában a titkosrendőrség erejét meglehetősen nagyra tartják, a besúgók miatt senki sem érezheti biztonságban magát. A diktatórikus rendszerek kötelező pillére gyakorlatilag az 1970-es évek eleje óta létezik, és a méreteiről eltérő becslések vannak. (Egyesek szerint akár az ország lakosságának negyedét is kötelezhették arra, hogy írjon jelentéseket a munkahelyén dolgozókról, illetve a lakhelyén élőkről.) De nem vitás, hogy elég jól működik, hiszen az országban ellenzék gyakorlatilag nem működhetett, az ilyen nézeteket hangoztatókat nagyon gyorsan börtönbe zárhatták, és sokukat ki is végezték. A nyilvánosságra került legnagyobb ilyen akcióban mintegy ezer politikai foglyot öltek meg 1996-ban, az Abu Szalim-i börtönben. A rendszer a határon túl is jól működött, a külföldre menekült ellenzékiek közül legalább kéttucatnyit feltehetően a líbiai titkosszolgálat tett el láb alól.
Az Abu Szalimi mészárlás hozzátartozóinak tüntetése, 2009
2011. januárjában egy Youtube-videón látható volt, hogy az 1996-os Abu Szalimi mészárlás egyik áldozatának a családját kitelepítik, válaszul a Youtube elérését letiltották az ország internetszolgáltatójánál. Február elsején megkezdődtek az első óvatos szervezkedések az interneten a tunéziai és egyiptomi felkelés mintájára, ám az egyik szervezőt hamarosan letartóztatták. Elfogták Fathi Terbil emberi jogi aktivistát is, aki az Abu Szalimi mészárlás áldozatai hozzátartozóinak érdekeit próbálta védeni. 2011. február 15-én a bengázi rendőrkapitányság előtt több száz tüntető követelte Fathi szabadon engedését, ám a tüntetőket a rendőrség erővel feloszlatja, több tucatnyian megsérülnek.
2011. február 17., Kadhafi-ellenes tüntetés
Az elkövetkező napokban újabb tüntetések szerveződnek. A legnagyobb lökés a "Felkelés Napja": 2011. február 17-én a Líbiai Ellenzék Nemzeti Konferenciája (egy 2005-ben Londonban alakult, líbiai ellenzéki csoportosulásokat összefogó szövetség) felhívta az összes Kadhafi-ellenes Líbiait, hogy vonuljon az utcákra. A legnagyobb tüntetés az ország második legnagyobb városában, Bengáziban történt. A tüntetéseket több helyen is fegyverekkel oszlatták fel a rendőrök.
Érdemes megjegyezni, hogy egyes hírek szerint már ekkor fellazult a rendőrség és katonaság fegyelme, amit az elkövetkező napokban egyre nagyobb mértékű dezertálás követett. Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy még napokig nem lépett fel a hadsereg keményen, és hogy a felkelők kezében is elkezdtek megjelenni a kézifegyverek. A dezertálás leglátványosabb jele február 21-én volt, ekkor két civil helikopter és két Mirage F1 vadászgép is Máltára menekült. A vadászgépek pilótái parancsba kapták, hogy a felkelőket bombázzák; nyíltan megtagadni nem merték az utasítást, ezért csak felszállás után döntöttek úgy, hogy elhagyják az országot.
Feltehetően ennek köszönhető, hogy még ezen a napon parancsba adták, hogy az a katona, amelyik parancsmegtagadást követ el, helyben kivégezhető. No persze aggódni nem aggódott a Kadhafi-vezetés, rögtön zsoldosokat kezdtek el toborozni (ebben már némi gyakorlatot szereztek a csádi polgárháború idején). A zsoldosok főleg Fekete-Afrikából, elsősorban a szomszédos Csádból, de Nigerből, Szudánból érkeznek, sőt egyes források szerint még szerbiai zsoldosok is feltűntek. Az anyagi bázis a jelek szerint megvan a zsoldosok fizetésére, pletykák szerint illegális fegyverkereskedelem is biztosítja a szükséges muníciót és tűzerőt.
Egy feltételezett zsoldost kísérnek felkelők Bengázi közelében
Az ezt követő napokban a felkelők ellen vadászbombázókat és harci helikoptereket vetettek be a kormányhű erők, illetve a líbiai haditengerészet hajói is tüzelni kezdtek a felkelők által uralt keleti parti városokat. Ekkor merül fel először egy un. repülés-tilalmi zóna létrehozása Észak-Líbia felett. A haderő eszközei ugyanakkor egyre nagyobb számban kezdtek el a felkelők oldalán is feltűnni, igaz a képek és videók tanulsága szerint elavult, ám ettől még nem lebecsülendő légvédelmi géppuskák illetve T-55-ös harckocsikról volt szó. Noha tehát mindkét oldalon "nehéz vasak" is bevetésre kerültek, a harcok legnagyobb részét inkább a kézi- illetve könnyű fegyverek vívják meg, e téren pedig Líbiának és a csádiaknak vannak tapasztalataik.
1987-ben a csádi-líbiai háború végén a Csádi Nemzeti Fegyveres Erők az addigi szegényes fegyverzetét és a gépjárművek hiányát Toyota pick-upokkal pótolta. Az azokból kialakított fegyveres szükség-harcjárművekből - az angol "Technical" kifejezés gondolom sokaknak ismerősen cseng - olyan gyors mozgású és ütőképes haderőt varázsoltak (némi francia segédlettel, például Milan páncéltörő rakétákkal), amely rövid úton felmorzsolta a líbiai haderőt. A háború ezen szakaszát "Toyota Háborúnak" keresztelte el a média.
Toyota Wars, 2011
Térjünk vissza a nyugati beavatkozás lehetőségéhez. A repüléstilalmi zóna kvázi legalizálja a külföldi erők beavatkozását, de minimalizálja a civil lakosság ellenszenvének kialakulását. Régi probléma, hogy egy külső hatalom egy belviszály megoldásánál milyen eljárást alkalmazzon. A legegyszerűbb, hogy katonákat küld oda a számára kedves oldalnak, azt támogatva fegyveres erővel. Ezzel azonban van egy olyan probléma, hogy a másik oldal ezt propaganda céllal felhasználhatja ellenük, hiszen könnyű rásütni ezután az ilyen módszerrel élő oldalra, hogy valójában csak külső erők bábja. Az sem elhanyagolható, hogy a civil lakosság számára visszatetsző lehet idegen nemzet katonáit a saját országának földjén látni.
A légtérzárnál ilyesmire nincs szükség. A repülőgépek jellemzően viszonylag magasabban repülnek, így közvetlen jelenlétük nem olyan feltűnő, ráadásul könnyen gyúrható a harceljárási szabály. Ha csak az a cél, hogy fegyvercsörtét tartsanak, akkor csak ott repkednek a gépek, és ha egy ellenséges repülőgép felszáll, akkor az ellen harcba lehet szállni - viszont a szárazföldi harcokba nem avatkoznak be, így nem kell az esetleges civil áldozatok miatti rossz sajtóvisszhang miatt aggódni. Ez politikai szempontból hasznos dolog a légtér ellenőrzését végző országnak. A másik véglet, hogy közvetlen légi csapásokat is mérnek a beavatkozó fél számára nem annyira kedves oldal katonái ellen.
A repüléstilalmi zóna előnye, hogy viszonylag könnyen felállítható. Idézőjelbe téve csak megfelelő mennyiségű harci gépre van szükség, amely a kijelölt légtérben tevékenykedhet. Egy szárazföldi beavatkozásnál az erők odaszállítása idő és logisztika igényes, ráadásul biztosítani kell a folyamatos utánpótlást is. Noha a nagyobb hadseregek mindegyike rendelkezik ilyen partraszálló és/vagy légideszant erővel, ezek alkalmazásával körültekintően kell eljárni. A közvélemény pedig nehezen (és egyre nehezebben) fogadja el, hogy az ország katonái egy idegen földön adják adott esetben az életüket az országuk érdekeiért.
Egy vegyesen sikerült "csak légierő" hadművelet, Szerbia elleni légi háború, 1999
A repüléstilalmi zónának ugyanakkor vannak hátulütői is. Ahogy a délszláv konfliktusban alkalmazott NATO beavatkozás is bizonyította, a légtér uralma hasznos dolog, de nem lehet vele megvédeni senkit. Nem lehet a levegőből megakadályozni az etnikai tisztogatásokat, vagy egy polgárháborúban végrehajtott tömeges kivégzést. Ehhez már bizony szárazföldi jelenlét kell.
A második részben a felvonult haderő ismertetésével, és némi jövőlatolgatással folytatjuk.
Igy van.
