Hunter
Űrugrás, a legextrémebb sport
Vessük le magunkat 91 kilométeres magasságból egy rakétából. Az egész a halál kísértésének tűnik, azonban jóval több áll mögötte, mint első pillantásra kitűnhet.
Amikor Joe Kittinger, az Egyesült Államok Légierejének századosa 31 kilométeres magasságban a gondola peremén állt, több gondolat is átsuhant az agyán. Az egyik az volt, hogy éppen egy végzetes hiba elkövetése előtt áll. Felfelé menet túlnyomásos öltözetének kesztyűje nekicsapódott az egyik tartórúdnak, eltörve a légmentes szigetelést, ami nélkül elvileg nem lehetett volna túlélni a lefelé vezető utat.
A sokat tapasztalt Kittinger - két ejtőernyős csúcsdöntéssel a háta mögött - senkinek sem szólt a malőrről. Tudta, ha a lent várakozó szakemberek megsejtenék a sérülést, azonnal leállítanák a rekordkísérletet, ezt pedig mindenáron el akarta kerülni. Klasszikus tesztpilóta mentalitásával összeszorította a fogát és jöjjön aminek jönnie kell, a mélybe vetette magát.
A sztratoszféra vákuumközeli állapotának kitéve keze elmondhatatlan fájdalommal lüktetett, normális méretének duplájára duzzadt. Pontosan ez mentette meg az utasszállító gépek utazási magasságának háromszorosáról leugró Kittinger életét: a feldagadt kéz ugyanis kitöltötte a túlnyomásos öltözet ujját, és egyfajta szigetelésként szolgálva megvédve a test többi részét a végzetes dekompressziótól. Miután ellökte magát a gondolától, a ritka levegőben nem sok idő kellett, hogy óránkénti közel 1000 kilométeres sebességgel süvítsen a felszín felé. Körülbelül 5 kilométeres magasságban nyitotta ki főejtőernyőjét és a gondola elhagyása után 13 perccel és 45 másodperccel biztonságos földet érést mutatott be. Kezének duzzanata 4 óra alatt lohadt le.
Ekkor 1960-at írtak, a projekt Excelsior névre hallgatott, Kittinger kockázatos mutatványa pedig a mai napig büszkén virít a rekordok könyvében. Viszont nem feltétlenül sokáig, ha az űrvállalkozók és az extrém sportok kedvelői egymásra találnak. A két csapat a világűr pereméről szeretne ugrásokat végrehajtani, ami szó szerint magasan felülmúlja majd Kittinger rekordját. A hélium ballonok gondoláját persze el lehet feledni, a jövő űrugrói az űrturistákat pár perc alatt a súlytalanságba repítő rakéták orrkúpjaiból végezhetik majd el a mutatványt.
A többség a fentebb leírtakat nagy valószínűséggel most merőben marhaságnak, a halál kísértésének nevezi, az egész mögött azonban jóval több áll, mint első pillantásra kitűnhet. Az űrugrók és a biztonsági szakértők, valamint a háttérben meghúzódó mérnökök túlnyomásos ruhákat, ejtőernyőket és életfenntartó eszközöket fognak tesztelni és finomra hangolni, melyek a kereskedelmi űrutazások rutinszerűvé válásával elengedhetetlenné válnak. Ezek a felszerelések egy nap az űrutazók életét menthetik meg, ha olyan vészhelyzettel kell szembesülniük, ami meggátolja a hagyományos visszatérést a Földre. Röviden összefoglalva: készül az űrkorszak mentőfelszerelése, amire érdemes odafigyelni, vélik az űrrepülés szakértői, köztük Laurence Young, az MIT munkatársa.
Az űrutazás, igaz hogy lassan fél évszázadra tekint vissza, igen kockázatos vállalkozás. Bár közel 460 ember hagyta el eddig a Földet, 22-en életüket vesztették a repülések vagy a tesztek során. Ez majdnem 5%-os halálozási arány. A fentiek egyike Laurel Clark, aki a Columbia 2003-mas katasztrófájában vesztette életét. Férje Jonathan Clark, a NASA egykori sebésze, nagy magasságú katonai ejtőernyős azóta fáradozik a jövő űrutazóit hasonló végzettől megóvó felszerelések és technikák kifejlesztésén. Az odáig vezető út első mérföldköve az űrugrás, mint sport kifejlesztése a kalandvágyók számára. Az extrém sportok amúgy is jeleskednek a biztonság felé vezető út kikövezésében, egyes eredményeik már-már mindennaposnak számítanak. Hogy egy egészen egyszerű példát vegyünk, az autók biztonsági övei, melyek az autóversenyzésből kerültek át a mindennapok gépjárműveibe, miközben az autóverseny legtöbb válfaját ma már nem is igazán nevezhetjük extrémnek.
Jelenleg legalább fél tucat cég költ dollármilliókat új típusú rakétákra, amikkel fizető utasokat vinne az űrbe. Többük bevételi forrásként tekint az űrugrásra, különösen annak fényében, hogy az emberek valószínűleg egyszeri élménynek tekintenek egy ilyen, a cégek által kínált utazást - mutatott rá Rick Tumlinson, aki főként a piackutatással foglalkozik a lassan alakulgató iparág számára. Ezzel szemben az extrém sport megszállottjai többször is megkísérlik majd az ugrásokat, azaz visszatérő vendégnek tekinthetők.
Idén Clarkkal és néhány vállalkozóval közösen Tumlinson megalapította a Space Diver céget a sport kifejlesztése és népszerűsítése érdekében. Nem sokkal korábban indult Tumlinson másik vállalkozása, az Orbital Outfitters Los Angelesben. Ez a cég űrruhákat tervez, készít és ad bérbe a jövő űrmegszállottjainak. Lassan eljutnak odáig, hogy már csak a feljutáshoz szükséges alkalmatosságok hiányoznak. Ebben elsősorban az Armadillio Aerospace-re számítanak, akik egy függőleges fel- és leszállású űrjárművön dolgoznak. A Space Diver csapat szerint ez a repülési elv lenne a legmegfelelőbb az űrugrók számára.
Függőleges repülési pályája csúcsán a kúp alakú rakéta egy kis időre megáll, mielőtt elkezdene visszaesni a Föld felé. A tervek szerint a rakéta tetejére építenek egy platformot, amin egy űrruhába öltözött utas eljuthatna a világűr pereméig. A repülés csúcspontján az utas egyszerűen ellökné magát a géptől. Hogy milyen módszerrel, erre még nem született konkrét megállapodás, talán egy katapultülés tűnik a legalkalmasabb megoldásnak. Fontos, hogy az utas a lehető leggyorsabban távolodjon el a rakétától a balesetek elkerülése érdekében.
Innentől kezdve már az űrruhán, az életfenntartó rendszereken és az ejtőernyőn múlik a biztonságos földetérés. Clark szerint az ereszkedés első fázisában az ugró elérheti - sőt, célszerű is ha eléri - a lehető legnagyobb zuhanási sebességet, ezzel is minimalizálva a jeges, vákuum közeli közegben eltöltött időt. Miután búcsút intett a rakétának, az ugró először hátborzongató mozdulatlanságot fog tapasztalni, akárcsak Kittinger. 30 kilométer felett a levegő annyira ritka, hogy szinte alig lehet észlelni a mozgást, nem süvít a levegő, nem érezni a nyomást, a felszín pedig olyan távol van, hogy észlelhetetlen a zuhanás. A levegő fokozatosan válik sűrűbbé, akárcsak a testre nehezedő nyomás, ami erőteljes lassuláshoz vezet.
Az egyik probléma, amit még meg kell oldani, hogyan akadályozzák meg az ugrók forgását, ami eszméletvesztéshez vezethet, ahogy az az első nagy magasságú ballon ugrások során már előfordult. Az egyik lehetőség, hogy az űrruhát stabilizáló lapokkal, esetleg az ugrót egy stabilizáló ernyővel látják el. A problémát megoldhatja egy egyszerű igazítás az ugró testtartásán, ahogy az a hagyományos ejtőernyősöknél is működik. Azon is folyik a vita, hogy az ugró fejjel vagy lábbal lefelé ugorjon. A főejtőernyő a felszíntől 1-2 kilométerre nyílik ki automatikusan.
Tumlinson az 1960-as Kittinger-ugrás tiszteletére Excelsior 2-nek szeretné az első űrugrásokhoz használandó rakétát elnevezni. Akkor még nem utazott ember az űrbe, ezért az űrugrók gyakorlatilag ott folytathatják, ahol Kittinger abbahagyta. Az első, kis magasságú próbaugrások már jövőre kezdetüket veszik. Először csak próbabábukat dobnak ki a rakétából, a "kidobó" rendszer tesztelése céljából. Ezután már emberekkel zajlanak a kísérletek, akik először 3 kilométeres magassággal próbálkoznak majd. Itt hasonló a cél, mint a bábuk esetében: az ugrók ismerjék meg, milyen egy rakétából kiugrani. "Be kell bizonyítanunk, hogy a jármű elhagyása biztonságos. A többit a '60-as években már végigcsinálták" - magyarázta Tumlinson.
Ez az álltás csak részben igaz, az elmúlt bő 40 évben rengeteget változtak az űrruhák és az ejtőernyők is. A Space Diver munkatársai a NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának (JPL) mérnökeivel közösen dolgoznak, kihasználva a labor ejtőernyők terén szerzett tapasztalatát. A JPL tervezte meg a Marsra szállt egységek ejtőernyő-rendszereit, ezek állnak talán a legközelebb az ugrók által majdan megtapasztalandó ritka légkörben alkalmazható ernyőkhöz. Ha a sport népszerű lesz, jókora tapasztalati bázist nyújthat a jövő Mars-küldetéseinek tervezői számára.
Az alacsony magasságú turista űrrepülésekhez tervezett űrruhák már fejlesztés alatt állnak. Ezek ugyanazt a célt szolgálják, mint az űrsikló narancsszínű túlnyomásos ruhái, amit az 1986-os Challenger katasztrófa óta viselnek az űrsiklók utasai. Ezek az öltözetek védelmet nyújtanak arra az esetre, ha a kabin elvesztené a nyomást, vagy a legénységnek katapultálnia kellene. Az űrugrásokhoz tervezett változat már inkább az űrsétáknál alkalmazott öltözethez fog hasonlítani, miközben nagyobb szabadságot ad a mozgásban, illetve életben tartja az ugrót a zuhanás során.
Az űr vákuumában, vagy a nagy magasságok vákuum közeli állapotában az ember vére szó szerint felforr, ezért létfontosságú a nyomás fenntartása, azonban ugyanilyen súllyal bír a hőmérséklet kontroll. A levegő súrlódásának hatására a ruha külső felülete jelentősen felforrósodhat. Az ugró lassulásával a felső légrétegek jeges levegője viszont -40 Celsius környékére hűti vissza az öltözetet. Ahhoz, hogy az ugró viszonylag kényelmesen érezze magát mindkét közegben egy folyadék keringető rendszerre van szükség, tehát nem akármilyen technikai kihívásokkal kell megküzdeniük a mérnököknek. A végeredmény viszont egy olyan űrruha lesz, ami gyakorlatilag az összes űrbeli veszélytől megvédené viselőjét egy Földre történő visszatérés esetén.
Ha minden a tervek szerint zajlik, az űrugrások akár már 2009-ben elkezdődhetnek, állítja Tumlinson. Ekkor már reményei szerint egy 37 kilométeres próbaugrással maguk mögött fogják tudni Kittinger rekordját, a végcél ugyanis a 91 kilométeres magasságból való zuhanás, ez lesz az első igazi űrugrás. Összességében egy olyan rendszer fog az ugrások rutinszerűvé válásával testet ölteni, ami lehetővé teszi az asztronautáknak, hogy egy pályára állt űrhajót elhagyva visszatérhessenek a Földre.
A Nemzetközi Űrállomás például 320 és 350 kilométer közötti magasságban kering, ez azonban nem számít. Egy rendszernek, ami már az űr pereméről biztosítja a visszatérést, a nagyobb magasságok sem okoznak majd gondot. A végső kihívást a légkörbe való belépéskor keletkező energia elvezetése jelenti majd, ami az orbitális sebességgel belépő ugró drasztikus sebességcsökkenéséből adódik.
"Érdekes feladat lesz" - utalt Tumlinson a kihívásokkal teli projektre. A kísérleti ugrásokban résztvevők személyéről még nem esett szó, a Space Diver szerint azonban az elsők mindenképpen a rendszereket kifejlesztő csapatok tagjai közül kerülnek ki. Clark személy szerint szívesen részt venne a legmagasabb pontról való leugrásban is, abban azonban biztos, hogy az első kisebb magasságú kísérleti ugrásokból ki fogja venni a részét. Ez legtöbbünk számára így is nyaktörő mutatványnak ígérkezik, a Kittinger-féle mentalitásúak azonban valószínűleg egy percig sem haboznának.
Amikor Joe Kittinger, az Egyesült Államok Légierejének századosa 31 kilométeres magasságban a gondola peremén állt, több gondolat is átsuhant az agyán. Az egyik az volt, hogy éppen egy végzetes hiba elkövetése előtt áll. Felfelé menet túlnyomásos öltözetének kesztyűje nekicsapódott az egyik tartórúdnak, eltörve a légmentes szigetelést, ami nélkül elvileg nem lehetett volna túlélni a lefelé vezető utat.
A sokat tapasztalt Kittinger - két ejtőernyős csúcsdöntéssel a háta mögött - senkinek sem szólt a malőrről. Tudta, ha a lent várakozó szakemberek megsejtenék a sérülést, azonnal leállítanák a rekordkísérletet, ezt pedig mindenáron el akarta kerülni. Klasszikus tesztpilóta mentalitásával összeszorította a fogát és jöjjön aminek jönnie kell, a mélybe vetette magát.
A sztratoszféra vákuumközeli állapotának kitéve keze elmondhatatlan fájdalommal lüktetett, normális méretének duplájára duzzadt. Pontosan ez mentette meg az utasszállító gépek utazási magasságának háromszorosáról leugró Kittinger életét: a feldagadt kéz ugyanis kitöltötte a túlnyomásos öltözet ujját, és egyfajta szigetelésként szolgálva megvédve a test többi részét a végzetes dekompressziótól. Miután ellökte magát a gondolától, a ritka levegőben nem sok idő kellett, hogy óránkénti közel 1000 kilométeres sebességgel süvítsen a felszín felé. Körülbelül 5 kilométeres magasságban nyitotta ki főejtőernyőjét és a gondola elhagyása után 13 perccel és 45 másodperccel biztonságos földet érést mutatott be. Kezének duzzanata 4 óra alatt lohadt le.
Ekkor 1960-at írtak, a projekt Excelsior névre hallgatott, Kittinger kockázatos mutatványa pedig a mai napig büszkén virít a rekordok könyvében. Viszont nem feltétlenül sokáig, ha az űrvállalkozók és az extrém sportok kedvelői egymásra találnak. A két csapat a világűr pereméről szeretne ugrásokat végrehajtani, ami szó szerint magasan felülmúlja majd Kittinger rekordját. A hélium ballonok gondoláját persze el lehet feledni, a jövő űrugrói az űrturistákat pár perc alatt a súlytalanságba repítő rakéták orrkúpjaiból végezhetik majd el a mutatványt.
A többség a fentebb leírtakat nagy valószínűséggel most merőben marhaságnak, a halál kísértésének nevezi, az egész mögött azonban jóval több áll, mint első pillantásra kitűnhet. Az űrugrók és a biztonsági szakértők, valamint a háttérben meghúzódó mérnökök túlnyomásos ruhákat, ejtőernyőket és életfenntartó eszközöket fognak tesztelni és finomra hangolni, melyek a kereskedelmi űrutazások rutinszerűvé válásával elengedhetetlenné válnak. Ezek a felszerelések egy nap az űrutazók életét menthetik meg, ha olyan vészhelyzettel kell szembesülniük, ami meggátolja a hagyományos visszatérést a Földre. Röviden összefoglalva: készül az űrkorszak mentőfelszerelése, amire érdemes odafigyelni, vélik az űrrepülés szakértői, köztük Laurence Young, az MIT munkatársa.
Az űrutazás, igaz hogy lassan fél évszázadra tekint vissza, igen kockázatos vállalkozás. Bár közel 460 ember hagyta el eddig a Földet, 22-en életüket vesztették a repülések vagy a tesztek során. Ez majdnem 5%-os halálozási arány. A fentiek egyike Laurel Clark, aki a Columbia 2003-mas katasztrófájában vesztette életét. Férje Jonathan Clark, a NASA egykori sebésze, nagy magasságú katonai ejtőernyős azóta fáradozik a jövő űrutazóit hasonló végzettől megóvó felszerelések és technikák kifejlesztésén. Az odáig vezető út első mérföldköve az űrugrás, mint sport kifejlesztése a kalandvágyók számára. Az extrém sportok amúgy is jeleskednek a biztonság felé vezető út kikövezésében, egyes eredményeik már-már mindennaposnak számítanak. Hogy egy egészen egyszerű példát vegyünk, az autók biztonsági övei, melyek az autóversenyzésből kerültek át a mindennapok gépjárműveibe, miközben az autóverseny legtöbb válfaját ma már nem is igazán nevezhetjük extrémnek.
Jelenleg legalább fél tucat cég költ dollármilliókat új típusú rakétákra, amikkel fizető utasokat vinne az űrbe. Többük bevételi forrásként tekint az űrugrásra, különösen annak fényében, hogy az emberek valószínűleg egyszeri élménynek tekintenek egy ilyen, a cégek által kínált utazást - mutatott rá Rick Tumlinson, aki főként a piackutatással foglalkozik a lassan alakulgató iparág számára. Ezzel szemben az extrém sport megszállottjai többször is megkísérlik majd az ugrásokat, azaz visszatérő vendégnek tekinthetők.
Idén Clarkkal és néhány vállalkozóval közösen Tumlinson megalapította a Space Diver céget a sport kifejlesztése és népszerűsítése érdekében. Nem sokkal korábban indult Tumlinson másik vállalkozása, az Orbital Outfitters Los Angelesben. Ez a cég űrruhákat tervez, készít és ad bérbe a jövő űrmegszállottjainak. Lassan eljutnak odáig, hogy már csak a feljutáshoz szükséges alkalmatosságok hiányoznak. Ebben elsősorban az Armadillio Aerospace-re számítanak, akik egy függőleges fel- és leszállású űrjárművön dolgoznak. A Space Diver csapat szerint ez a repülési elv lenne a legmegfelelőbb az űrugrók számára.
Függőleges repülési pályája csúcsán a kúp alakú rakéta egy kis időre megáll, mielőtt elkezdene visszaesni a Föld felé. A tervek szerint a rakéta tetejére építenek egy platformot, amin egy űrruhába öltözött utas eljuthatna a világűr pereméig. A repülés csúcspontján az utas egyszerűen ellökné magát a géptől. Hogy milyen módszerrel, erre még nem született konkrét megállapodás, talán egy katapultülés tűnik a legalkalmasabb megoldásnak. Fontos, hogy az utas a lehető leggyorsabban távolodjon el a rakétától a balesetek elkerülése érdekében.
Innentől kezdve már az űrruhán, az életfenntartó rendszereken és az ejtőernyőn múlik a biztonságos földetérés. Clark szerint az ereszkedés első fázisában az ugró elérheti - sőt, célszerű is ha eléri - a lehető legnagyobb zuhanási sebességet, ezzel is minimalizálva a jeges, vákuum közeli közegben eltöltött időt. Miután búcsút intett a rakétának, az ugró először hátborzongató mozdulatlanságot fog tapasztalni, akárcsak Kittinger. 30 kilométer felett a levegő annyira ritka, hogy szinte alig lehet észlelni a mozgást, nem süvít a levegő, nem érezni a nyomást, a felszín pedig olyan távol van, hogy észlelhetetlen a zuhanás. A levegő fokozatosan válik sűrűbbé, akárcsak a testre nehezedő nyomás, ami erőteljes lassuláshoz vezet.
Az egyik probléma, amit még meg kell oldani, hogyan akadályozzák meg az ugrók forgását, ami eszméletvesztéshez vezethet, ahogy az az első nagy magasságú ballon ugrások során már előfordult. Az egyik lehetőség, hogy az űrruhát stabilizáló lapokkal, esetleg az ugrót egy stabilizáló ernyővel látják el. A problémát megoldhatja egy egyszerű igazítás az ugró testtartásán, ahogy az a hagyományos ejtőernyősöknél is működik. Azon is folyik a vita, hogy az ugró fejjel vagy lábbal lefelé ugorjon. A főejtőernyő a felszíntől 1-2 kilométerre nyílik ki automatikusan.
Tumlinson az 1960-as Kittinger-ugrás tiszteletére Excelsior 2-nek szeretné az első űrugrásokhoz használandó rakétát elnevezni. Akkor még nem utazott ember az űrbe, ezért az űrugrók gyakorlatilag ott folytathatják, ahol Kittinger abbahagyta. Az első, kis magasságú próbaugrások már jövőre kezdetüket veszik. Először csak próbabábukat dobnak ki a rakétából, a "kidobó" rendszer tesztelése céljából. Ezután már emberekkel zajlanak a kísérletek, akik először 3 kilométeres magassággal próbálkoznak majd. Itt hasonló a cél, mint a bábuk esetében: az ugrók ismerjék meg, milyen egy rakétából kiugrani. "Be kell bizonyítanunk, hogy a jármű elhagyása biztonságos. A többit a '60-as években már végigcsinálták" - magyarázta Tumlinson.
Ez az álltás csak részben igaz, az elmúlt bő 40 évben rengeteget változtak az űrruhák és az ejtőernyők is. A Space Diver munkatársai a NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának (JPL) mérnökeivel közösen dolgoznak, kihasználva a labor ejtőernyők terén szerzett tapasztalatát. A JPL tervezte meg a Marsra szállt egységek ejtőernyő-rendszereit, ezek állnak talán a legközelebb az ugrók által majdan megtapasztalandó ritka légkörben alkalmazható ernyőkhöz. Ha a sport népszerű lesz, jókora tapasztalati bázist nyújthat a jövő Mars-küldetéseinek tervezői számára.
Az alacsony magasságú turista űrrepülésekhez tervezett űrruhák már fejlesztés alatt állnak. Ezek ugyanazt a célt szolgálják, mint az űrsikló narancsszínű túlnyomásos ruhái, amit az 1986-os Challenger katasztrófa óta viselnek az űrsiklók utasai. Ezek az öltözetek védelmet nyújtanak arra az esetre, ha a kabin elvesztené a nyomást, vagy a legénységnek katapultálnia kellene. Az űrugrásokhoz tervezett változat már inkább az űrsétáknál alkalmazott öltözethez fog hasonlítani, miközben nagyobb szabadságot ad a mozgásban, illetve életben tartja az ugrót a zuhanás során.
Az űr vákuumában, vagy a nagy magasságok vákuum közeli állapotában az ember vére szó szerint felforr, ezért létfontosságú a nyomás fenntartása, azonban ugyanilyen súllyal bír a hőmérséklet kontroll. A levegő súrlódásának hatására a ruha külső felülete jelentősen felforrósodhat. Az ugró lassulásával a felső légrétegek jeges levegője viszont -40 Celsius környékére hűti vissza az öltözetet. Ahhoz, hogy az ugró viszonylag kényelmesen érezze magát mindkét közegben egy folyadék keringető rendszerre van szükség, tehát nem akármilyen technikai kihívásokkal kell megküzdeniük a mérnököknek. A végeredmény viszont egy olyan űrruha lesz, ami gyakorlatilag az összes űrbeli veszélytől megvédené viselőjét egy Földre történő visszatérés esetén.
Ha minden a tervek szerint zajlik, az űrugrások akár már 2009-ben elkezdődhetnek, állítja Tumlinson. Ekkor már reményei szerint egy 37 kilométeres próbaugrással maguk mögött fogják tudni Kittinger rekordját, a végcél ugyanis a 91 kilométeres magasságból való zuhanás, ez lesz az első igazi űrugrás. Összességében egy olyan rendszer fog az ugrások rutinszerűvé válásával testet ölteni, ami lehetővé teszi az asztronautáknak, hogy egy pályára állt űrhajót elhagyva visszatérhessenek a Földre.
A Nemzetközi Űrállomás például 320 és 350 kilométer közötti magasságban kering, ez azonban nem számít. Egy rendszernek, ami már az űr pereméről biztosítja a visszatérést, a nagyobb magasságok sem okoznak majd gondot. A végső kihívást a légkörbe való belépéskor keletkező energia elvezetése jelenti majd, ami az orbitális sebességgel belépő ugró drasztikus sebességcsökkenéséből adódik.
"Érdekes feladat lesz" - utalt Tumlinson a kihívásokkal teli projektre. A kísérleti ugrásokban résztvevők személyéről még nem esett szó, a Space Diver szerint azonban az elsők mindenképpen a rendszereket kifejlesztő csapatok tagjai közül kerülnek ki. Clark személy szerint szívesen részt venne a legmagasabb pontról való leugrásban is, abban azonban biztos, hogy az első kisebb magasságú kísérleti ugrásokból ki fogja venni a részét. Ez legtöbbünk számára így is nyaktörő mutatványnak ígérkezik, a Kittinger-féle mentalitásúak azonban valószínűleg egy percig sem haboznának.