Hunter

Űrugrás, a legextrémebb sport

Vessük le magunkat 91 kilométeres magasságból egy rakétából. Az egész a halál kísértésének tűnik, azonban jóval több áll mögötte, mint első pillantásra kitűnhet.

Amikor Joe Kittinger, az Egyesült Államok Légierejének századosa 31 kilométeres magasságban a gondola peremén állt, több gondolat is átsuhant az agyán. Az egyik az volt, hogy éppen egy végzetes hiba elkövetése előtt áll. Felfelé menet túlnyomásos öltözetének kesztyűje nekicsapódott az egyik tartórúdnak, eltörve a légmentes szigetelést, ami nélkül elvileg nem lehetett volna túlélni a lefelé vezető utat.

A sokat tapasztalt Kittinger - két ejtőernyős csúcsdöntéssel a háta mögött - senkinek sem szólt a malőrről. Tudta, ha a lent várakozó szakemberek megsejtenék a sérülést, azonnal leállítanák a rekordkísérletet, ezt pedig mindenáron el akarta kerülni. Klasszikus tesztpilóta mentalitásával összeszorította a fogát és jöjjön aminek jönnie kell, a mélybe vetette magát.

A sztratoszféra vákuumközeli állapotának kitéve keze elmondhatatlan fájdalommal lüktetett, normális méretének duplájára duzzadt. Pontosan ez mentette meg az utasszállító gépek utazási magasságának háromszorosáról leugró Kittinger életét: a feldagadt kéz ugyanis kitöltötte a túlnyomásos öltözet ujját, és egyfajta szigetelésként szolgálva megvédve a test többi részét a végzetes dekompressziótól. Miután ellökte magát a gondolától, a ritka levegőben nem sok idő kellett, hogy óránkénti közel 1000 kilométeres sebességgel süvítsen a felszín felé. Körülbelül 5 kilométeres magasságban nyitotta ki főejtőernyőjét és a gondola elhagyása után 13 perccel és 45 másodperccel biztonságos földet érést mutatott be. Kezének duzzanata 4 óra alatt lohadt le.

Ekkor 1960-at írtak, a projekt Excelsior névre hallgatott, Kittinger kockázatos mutatványa pedig a mai napig büszkén virít a rekordok könyvében. Viszont nem feltétlenül sokáig, ha az űrvállalkozók és az extrém sportok kedvelői egymásra találnak. A két csapat a világűr pereméről szeretne ugrásokat végrehajtani, ami szó szerint magasan felülmúlja majd Kittinger rekordját. A hélium ballonok gondoláját persze el lehet feledni, a jövő űrugrói az űrturistákat pár perc alatt a súlytalanságba repítő rakéták orrkúpjaiból végezhetik majd el a mutatványt.

A többség a fentebb leírtakat nagy valószínűséggel most merőben marhaságnak, a halál kísértésének nevezi, az egész mögött azonban jóval több áll, mint első pillantásra kitűnhet. Az űrugrók és a biztonsági szakértők, valamint a háttérben meghúzódó mérnökök túlnyomásos ruhákat, ejtőernyőket és életfenntartó eszközöket fognak tesztelni és finomra hangolni, melyek a kereskedelmi űrutazások rutinszerűvé válásával elengedhetetlenné válnak. Ezek a felszerelések egy nap az űrutazók életét menthetik meg, ha olyan vészhelyzettel kell szembesülniük, ami meggátolja a hagyományos visszatérést a Földre. Röviden összefoglalva: készül az űrkorszak mentőfelszerelése, amire érdemes odafigyelni, vélik az űrrepülés szakértői, köztük Laurence Young, az MIT munkatársa.

Az űrutazás, igaz hogy lassan fél évszázadra tekint vissza, igen kockázatos vállalkozás. Bár közel 460 ember hagyta el eddig a Földet, 22-en életüket vesztették a repülések vagy a tesztek során. Ez majdnem 5%-os halálozási arány. A fentiek egyike Laurel Clark, aki a Columbia 2003-mas katasztrófájában vesztette életét. Férje Jonathan Clark, a NASA egykori sebésze, nagy magasságú katonai ejtőernyős azóta fáradozik a jövő űrutazóit hasonló végzettől megóvó felszerelések és technikák kifejlesztésén. Az odáig vezető út első mérföldköve az űrugrás, mint sport kifejlesztése a kalandvágyók számára. Az extrém sportok amúgy is jeleskednek a biztonság felé vezető út kikövezésében, egyes eredményeik már-már mindennaposnak számítanak. Hogy egy egészen egyszerű példát vegyünk, az autók biztonsági övei, melyek az autóversenyzésből kerültek át a mindennapok gépjárműveibe, miközben az autóverseny legtöbb válfaját ma már nem is igazán nevezhetjük extrémnek.

Jelenleg legalább fél tucat cég költ dollármilliókat új típusú rakétákra, amikkel fizető utasokat vinne az űrbe. Többük bevételi forrásként tekint az űrugrásra, különösen annak fényében, hogy az emberek valószínűleg egyszeri élménynek tekintenek egy ilyen, a cégek által kínált utazást - mutatott rá Rick Tumlinson, aki főként a piackutatással foglalkozik a lassan alakulgató iparág számára. Ezzel szemben az extrém sport megszállottjai többször is megkísérlik majd az ugrásokat, azaz visszatérő vendégnek tekinthetők.

Idén Clarkkal és néhány vállalkozóval közösen Tumlinson megalapította a Space Diver céget a sport kifejlesztése és népszerűsítése érdekében. Nem sokkal korábban indult Tumlinson másik vállalkozása, az Orbital Outfitters Los Angelesben. Ez a cég űrruhákat tervez, készít és ad bérbe a jövő űrmegszállottjainak. Lassan eljutnak odáig, hogy már csak a feljutáshoz szükséges alkalmatosságok hiányoznak. Ebben elsősorban az Armadillio Aerospace-re számítanak, akik egy függőleges fel- és leszállású űrjárművön dolgoznak. A Space Diver csapat szerint ez a repülési elv lenne a legmegfelelőbb az űrugrók számára.

Függőleges repülési pályája csúcsán a kúp alakú rakéta egy kis időre megáll, mielőtt elkezdene visszaesni a Föld felé. A tervek szerint a rakéta tetejére építenek egy platformot, amin egy űrruhába öltözött utas eljuthatna a világűr pereméig. A repülés csúcspontján az utas egyszerűen ellökné magát a géptől. Hogy milyen módszerrel, erre még nem született konkrét megállapodás, talán egy katapultülés tűnik a legalkalmasabb megoldásnak. Fontos, hogy az utas a lehető leggyorsabban távolodjon el a rakétától a balesetek elkerülése érdekében.


Innentől kezdve már az űrruhán, az életfenntartó rendszereken és az ejtőernyőn múlik a biztonságos földetérés. Clark szerint az ereszkedés első fázisában az ugró elérheti - sőt, célszerű is ha eléri - a lehető legnagyobb zuhanási sebességet, ezzel is minimalizálva a jeges, vákuum közeli közegben eltöltött időt. Miután búcsút intett a rakétának, az ugró először hátborzongató mozdulatlanságot fog tapasztalni, akárcsak Kittinger. 30 kilométer felett a levegő annyira ritka, hogy szinte alig lehet észlelni a mozgást, nem süvít a levegő, nem érezni a nyomást, a felszín pedig olyan távol van, hogy észlelhetetlen a zuhanás. A levegő fokozatosan válik sűrűbbé, akárcsak a testre nehezedő nyomás, ami erőteljes lassuláshoz vezet.

Az egyik probléma, amit még meg kell oldani, hogyan akadályozzák meg az ugrók forgását, ami eszméletvesztéshez vezethet, ahogy az az első nagy magasságú ballon ugrások során már előfordult. Az egyik lehetőség, hogy az űrruhát stabilizáló lapokkal, esetleg az ugrót egy stabilizáló ernyővel látják el. A problémát megoldhatja egy egyszerű igazítás az ugró testtartásán, ahogy az a hagyományos ejtőernyősöknél is működik. Azon is folyik a vita, hogy az ugró fejjel vagy lábbal lefelé ugorjon. A főejtőernyő a felszíntől 1-2 kilométerre nyílik ki automatikusan.

Tumlinson az 1960-as Kittinger-ugrás tiszteletére Excelsior 2-nek szeretné az első űrugrásokhoz használandó rakétát elnevezni. Akkor még nem utazott ember az űrbe, ezért az űrugrók gyakorlatilag ott folytathatják, ahol Kittinger abbahagyta. Az első, kis magasságú próbaugrások már jövőre kezdetüket veszik. Először csak próbabábukat dobnak ki a rakétából, a "kidobó" rendszer tesztelése céljából. Ezután már emberekkel zajlanak a kísérletek, akik először 3 kilométeres magassággal próbálkoznak majd. Itt hasonló a cél, mint a bábuk esetében: az ugrók ismerjék meg, milyen egy rakétából kiugrani. "Be kell bizonyítanunk, hogy a jármű elhagyása biztonságos. A többit a '60-as években már végigcsinálták" - magyarázta Tumlinson.

Ez az álltás csak részben igaz, az elmúlt bő 40 évben rengeteget változtak az űrruhák és az ejtőernyők is. A Space Diver munkatársai a NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának (JPL) mérnökeivel közösen dolgoznak, kihasználva a labor ejtőernyők terén szerzett tapasztalatát. A JPL tervezte meg a Marsra szállt egységek ejtőernyő-rendszereit, ezek állnak talán a legközelebb az ugrók által majdan megtapasztalandó ritka légkörben alkalmazható ernyőkhöz. Ha a sport népszerű lesz, jókora tapasztalati bázist nyújthat a jövő Mars-küldetéseinek tervezői számára.

Az alacsony magasságú turista űrrepülésekhez tervezett űrruhák már fejlesztés alatt állnak. Ezek ugyanazt a célt szolgálják, mint az űrsikló narancsszínű túlnyomásos ruhái, amit az 1986-os Challenger katasztrófa óta viselnek az űrsiklók utasai. Ezek az öltözetek védelmet nyújtanak arra az esetre, ha a kabin elvesztené a nyomást, vagy a legénységnek katapultálnia kellene. Az űrugrásokhoz tervezett változat már inkább az űrsétáknál alkalmazott öltözethez fog hasonlítani, miközben nagyobb szabadságot ad a mozgásban, illetve életben tartja az ugrót a zuhanás során.

Az űr vákuumában, vagy a nagy magasságok vákuum közeli állapotában az ember vére szó szerint felforr, ezért létfontosságú a nyomás fenntartása, azonban ugyanilyen súllyal bír a hőmérséklet kontroll. A levegő súrlódásának hatására a ruha külső felülete jelentősen felforrósodhat. Az ugró lassulásával a felső légrétegek jeges levegője viszont -40 Celsius környékére hűti vissza az öltözetet. Ahhoz, hogy az ugró viszonylag kényelmesen érezze magát mindkét közegben egy folyadék keringető rendszerre van szükség, tehát nem akármilyen technikai kihívásokkal kell megküzdeniük a mérnököknek. A végeredmény viszont egy olyan űrruha lesz, ami gyakorlatilag az összes űrbeli veszélytől megvédené viselőjét egy Földre történő visszatérés esetén.

Ha minden a tervek szerint zajlik, az űrugrások akár már 2009-ben elkezdődhetnek, állítja Tumlinson. Ekkor már reményei szerint egy 37 kilométeres próbaugrással maguk mögött fogják tudni Kittinger rekordját, a végcél ugyanis a 91 kilométeres magasságból való zuhanás, ez lesz az első igazi űrugrás. Összességében egy olyan rendszer fog az ugrások rutinszerűvé válásával testet ölteni, ami lehetővé teszi az asztronautáknak, hogy egy pályára állt űrhajót elhagyva visszatérhessenek a Földre.

A Nemzetközi Űrállomás például 320 és 350 kilométer közötti magasságban kering, ez azonban nem számít. Egy rendszernek, ami már az űr pereméről biztosítja a visszatérést, a nagyobb magasságok sem okoznak majd gondot. A végső kihívást a légkörbe való belépéskor keletkező energia elvezetése jelenti majd, ami az orbitális sebességgel belépő ugró drasztikus sebességcsökkenéséből adódik.

"Érdekes feladat lesz" - utalt Tumlinson a kihívásokkal teli projektre. A kísérleti ugrásokban résztvevők személyéről még nem esett szó, a Space Diver szerint azonban az elsők mindenképpen a rendszereket kifejlesztő csapatok tagjai közül kerülnek ki. Clark személy szerint szívesen részt venne a legmagasabb pontról való leugrásban is, abban azonban biztos, hogy az első kisebb magasságú kísérleti ugrásokból ki fogja venni a részét. Ez legtöbbünk számára így is nyaktörő mutatványnak ígérkezik, a Kittinger-féle mentalitásúak azonban valószínűleg egy percig sem haboznának.

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • Drinkman #60
    "összetalálkozunk igaziból, és akkor kínos tíz másodpercnek fogsz elébe nézni."
    Max ha bkv ellenőr vagy és neki nincs jegye amúgy nem sok esélye van sajnos
  • stremix #59
    Mi van ha zuhanás közben találkoznak egy repülővel?????
  • Deus Ex #58
    Nem mondtam olyat az úrhajósokra, hogy bénák volnának, ha benned nem alakult ki olyan felelősségtudat, amely alapján a rád bízott technikát akár az életed kockáztatásával is próbálnád menteni, akkor javalsom, olvasd el Tom Wolfe: Az igazak c. könyvét, berepülőpilótákról szól, köztük sok olyanról, aki még akkor is mentette volna a helyzetet, amikor már nem volt továb, vagy olvasd el akár a magyar katonai repülés történetének egyes baleseteit, ahol a katapultálás helyett próbálták a gépet menteni. Ajánlom figyelmedbe a Cserporán Mihály féle katapultálást, aki álló hajtóművű géppel ment felhőalap alá, és úgy kerülte el Ajkát, hogy az utolsó pillanatban katapultáljon, vagy a Mizsei-Katovics, vagy a Soproni Károly, vagy a Reinhard-Bakó katasztrófák történetét. Éppen arról beszéltem, hogy ki mer megszakítani egy sokszázmillió dolláros felszállást..? Ez olyan, mint a tornádó-előrejelzés. Ha téved, lenyakazzák.

    A flegma, sértegető szándékú hozzászólásod érint egy nagyon fontos igazságot: itt a kanapén rengeteg időm van meditálni a történéseken, és a végkifejlet ismeretében kiválasztani a helyes ténykedést. Ott azoknak az embereknek erre csak másodperceik vagy töredékmásodperceik vannak, és ha rosszul döntenek, nincs mód a javításra. Ezért nagyon könnyű parlamenti képviselőnek lenni, és ezért nagyon nehéz pilótának. Pont. De. A repesemény kimenetétől függetlenül meg kell állapítani, hogy az eseményekre ráhatással bírók ténykedése a lehető legjobb volt-e, vagy sem, a tanulságokat le kell vonni, mert ezek később életet mentenek. Ugye ismerős az a mondat, hogy a repülés törvényeit vérrel írták?
    Másrészről az, hogy lett volna idő az SRB-k vészoldására, nem az én agyszüleményem, hanem a vizsgálóbizottság megállapítása.

    A Columbia esetében 62 km magasan, tehát a közvetlen vészhelyzet kialakulásakor a lehetőségek már valóban erősen fogytán voltak, legjobb esély az ütköző habdarab felfedezését követően még a keringési fázisban történő mentés lett volna, ha kihúzzák addik a Columbia készletei, amíg a felgyorsított startelőkészítésű másik űrsikló odaér, ha találtak volna módot az átszállásra - nem volt elegendő űrruha a Columbián -, stb. Nem, az űrállomásra nem juthattak volna el, mert a pályájuk hajlásszöge olyan nagy mértékben tért el, hogy a fedélzeti üzemanyagkészletek nem tettek lehetővé akkora pályamódosítást, és egyébként sem vitték a dokkoló modult.

    Kevéssé közismert, de az eddigi egyetlen megszakított felszállást a Challenger hajtotta végre, mégpedig az időben az RTLS és TAL után következő eljárással az Abort to Orbittal. Az egyik SSME hibásodott meg, de a felszállás kései fázisában, így a kieső tolóerőt a manőverező hajtóművekkel pótolták, így képesek voltak pályára állni.

    A kizárólag full manuális és full automata üzemmódokban annyira nem vagyok biztos, a robotok szoktak tudni egy vagy több kijelölt paramétert tartani, bár ez is puszta találgatás.

    Ha van egy jól kidolgozott üzemeltetési eljárás, akkor nem is kell tudni, miért csökken a tolóerő. Csökkent x%-ot, rendben, akkor ezt és ezt kell tenni. A többi a vizsgálóbozottság dolga.

    Végül pedig ugyanazt tanácsolom neked is, mint itt már néhány embernek, köztük adminisztrátoroknak is: igaz, hogy nem lehet tudni, ki áll egy-egy nick mögött, de ez inkább intsen óvatosságra, mint szabadosságra, mert ha itt nem bírsz magaddal, összetalálkozunk igaziból, és akkor kínos tíz másodpercnek fogsz elébe nézni.
  • Sanyix #57
    "A szenzorok jele alapjan megszakithattak volna a leszallast, aminek ket kovetkezmenye lehetett volna: lapos szogben szallnak le, tehat vizre szallnak valahol az atlanti oceanon, vagy elelkezdnek es alacsony palyara allnak ahonnan masik jarmuvel kellett volna visszahozni oket. Mindket megoldas mukodhetett volna"

    Bedöntést visszavehették volna kicsit, így szépen elkezdett volna csökkenni az esési sebesség, majd növekedni(tehát emelkedni a sikló). De erre nem volt felkészítve a számítógép, és akármilyen tégla repülési tulajdonságai vannak az űrsiklónak, és tökmindegy hogy magasan van még, de olyan nagy sebességgel repül, hogy ha túlságosan visszaveszik a dőlést, az óriási felhajtóerő simán visszalendíthette volna akár 150 km magasra 60 ról, csak azzal az apró pici különbséggel, hogy szép kis horizontális sebességet vesztett addig -> így amikor elérte volna a pálya csúcspontját meredek emelkedéssel, ugyanolyan meredeken esett volna vissza, és ezt a zuhanási sebességet nem tudták volna lecsökkenteni, hirtelen ért volna a sűrű légkörbe, és ugyanúgy elégett volna.
    Teljes kézi irányítással, pedig képtelenség egy siklót légkörbe lépés közben irányítani(főleg nem precízen). Ha legalább az állásszöget tartja a számítógép, úgy még elképzelhető, de gondolom csak full manuális, és full automata között lehet választani.

    Az újra pályára állást 60km körülről(mert ott jelentkeztek a problémák) meg felejtsd el, mert odáig a sikló már kb 1000 m/s-t lassult, amit még fullos üzemanyagkészlettel sem tudna visszahozni a sikló orbitális hajtóműve.

    Challengernél meg használhatták volna a visszatérési terveket (mert voltak), RTLS (Return To Launch Site), bár ehhez kellhet(attól függ mennyi idő telt el az indulástól) az üzemanyagtartály maradék üzemanyaga, és az SRB-k tervezett (mert ha gond van enélkül is ledobhatják) ledobása után pár másodperccel van az utolsó esély hogy így térjenek vissza. Ezen kívül, még létezett a TAL (transatlantic landing)-ra terv, de ezt pl kisebb hibák, pl 3ból 1 főhajtómű leállása esetén használhatták volna (mert hogy az atlanti óceánt átrepüléséhez közel orbitális sebességre kell gyorsulnia), ha az RTLS már nem lehetséges.

    Szóval challenger esetén talán gyors reakcióval, csinálhattak volna egy rtls-t, columbiánál meg felkészített számítógéppel skip reentryt (de ott sem tudták igazából hogy nagy a baj, amíg szét nem esett).
  • L3zl13 #56
    Na mondjuk az a 100 km is kb ugyanolyan hasraütős meghatározás a FAI részéről, mint az 50 mérföld az USAF-nál.
    A 91 km meg gondolom valami 300000 láb vagy 100000 yard vagy valami hasonló gyökérség angolszász mértékegységben. :D
  • trogi #55
    Nos, már megint az amerikaiak nagyotmondási hóbortjával állunk szemben.
    Az űr határa nemzetközi szerződés alapján 100 km. Ezek a szerencsétlenek 91 km-ről ugrándoznának le, ami még messze nem űr. Ilyen alapon tekintsük Anettkát a 2. magyar állampolgárságú űrhajósnak (Simonyi Károly ugye amerikai) !

    Az X-15-ösök pilótái közül is csak 2 kapta meg az űrhajós minősítést, mert csak ők lépték át a 100 km-es határt.

    Egyébként pedig nem tudom, hogy hogy jött ki nekik a 91 km? A Kármán-vonal 83,3 km, az űr 100 km, tehát eléggé idióták ezek az amerikaiak.

    Az meg egyenesen bohókás, hogy egyesek úgy képzelik, hogy különösebb védelem híján csak úgy leugrálva menekülnek az űrállomásról, ha gáz van. Ilyen alapon el kell gondolkozni azon is, hogy felesleges nagyrakétákba beleölni a pénzt, elég csak a seggünkre kötözni két rakétamotort, aztán usgyi fe'fele. A lejövetellel ugye már nincs gond, mindenki ismeri a gatyaféket ugye?!
  • L3zl13 #54
    Alapvetően egyet értek a mondandóddal, de ez a "HŐSI HALOTT" dolog akiket nem lehet kritizálni egy kicsit sok nekem.

    Mellesleg a hősi halottnak nem kellene valami hősiest csinálnia, hogy kiérdemelje a nevet? Nem mondom, ha valaki tudatosan az életét kockáztatja valami nagyobb és nemesebb cél érdekében akkor azt nevezhetjük hősnek, de főleg a Challenger esetében nem vagyok biztos abban, hogy ez áll az áldozatokra.
    Akkorra már annyira biztosak voltak magukban a NASA-nál, hogy egy egyszerű rutinműveletnek gondolták a dolgot. Az elbizakodottság és a bátorság nem ugyanaz.
    Mit keresett ott egy tanárnő? Órát tartani az űrben kisiskolásoknak? Egyértelmű propaganda munka. Azért mert szerencsétlenségére pont akkor került sorra mikor megtörtént a baj, nem azt jelenti, hogy hős.
    A többiekre ez talán kevésbé igaz, némelyiküknek talán tényleg volt valami értelmes feladata odafent, de azért nem éppen a Mars meghódítása közben vesztek oda.
  • llax #53
    Kritizálta valaki az űrhajósokat???

    Szerintem senki. Itt az űrrepülő rendszert kritizáljuk. Ugyanis nem rendelkezik egyetlen bizonyítottan használható mentési lehetőséggel sem. Még személyzet nélküli tesztrepülést sem végeztek vele. Ennyit számít a NASA-nak az emberélet.
  • Su0my #52
    bírom azt, amikor évekig képzett, csúcs kondiban (testi-szellemi) lévő, igen jó stressz tűrésű embereket kritizálnak magukat qrva okosnak hívő kockák a kanapéből, monitor előtt.. bárcsak rajtatok múlna a világ sorsa, minnyá szép lenne itt az élet!


    szerintem is sík hülye agyhalott zoknikat küldenek fel oda a nagy feketeségbe. halűluk előtt 10 mp-vel, ááh, mi a fax, hogy nem tudtak dönteni? lóxart sem értek! áhh megyek is lövőődözök is egyet, azt sem értem, miért nem én vagyok a katonaság legnagyobb bácsija! mert én mindenkit ki is tudok nyírni! meg okos is vagyok! miért azt a sok bugyuta tudóst kűűték fel? ki az a hülye, aki kismillió csipogó villogó fityegő vészjelzésből nem tud dönteni 10 mp alatt? némmá, elindítom ezt a jó kis szimulátort és megmutatom hogy kellett volna? áá, várjál megmutatom megint minnyá, csak load game... na oops, mosse sikerült: load... na látod, most király voltam, így kellett volna!..


    azért légyszíves gondolkodjatok el, kiket és hogy kritizáltok, milyen hangnemben.. főleg, ha HŐSI HALOTTAK-ról van szó. mert akármit is mondtok, azok.
  • kvp #51
    "10 másodperc mindenre kevés... De akkor még azt sem tudták, miért csökken a tolóerő... Sőt, AKKOR semmit nem tudtak. Ugyanúgy, mint a Columbia esetében sem. Volt jónéhány hibajelzés, de AKKOR nem ismerték az okát."

    Idealis esetben erre lennie kellene egy szabalynak. A szabalyokat ismernie kellene a szamitogepnek. Innentol mar nem emberi dontes lenne es a gepek reakcioideje sem olyan rossz.

    "Az űrrepülő leoldása sem egyszerű eset... Nem véletlenül van az, hogy egyetlen jelenlegi mentési tervükben sem szerepel olyan megoldás, ahol az űrrepülőt működő SRB-k esetén leoldják. Sőt, csak akkor tudják biztonságosan leoldani, ha az ET-ből is elfogyott a nafta."

    Elmeletileg lerobbanthato az egesz felszallas kozben is, egy bizonyos magassag felett. Ezt a challanger mar elerte, tehat siman megtehettek volna. Az egyetlen szabaly, hogy eloszor a raketak, majd utanna a fotartaly.

    "A Columbia esetén a sebesség (és magasság) teljesen kizáráta volna az ugrás lehetőségét. De ha lehetett volna, akkor sem lett volna idejük. Mire észlelték a problémákat, ott is késő volt..."

    Ennek ellenere a challenger legenysegenek a jo resze meg elt a vizbecsapodaskor, ok meg akkor is ki tudtak volna ugrani, ha csak egy sima ernyojuk van. Ezert is kaptak a kesobbi legenysegek egy-egy sima ernyot.

    A columbia eseten nem volt sok lehetoseguk, bar talaltak egy lezart sisakot is, tehat legalabb a legenyseg egy tagjanak volt ideje arra, hogy tegyen valamit amikor elkezdett szetesni a gep. A szenzorok jele alapjan megszakithattak volna a leszallast, aminek ket kovetkezmenye lehetett volna: lapos szogben szallnak le, tehat vizre szallnak valahol az atlanti oceanon, vagy elelkezdnek es alacsony palyara allnak ahonnan masik jarmuvel kellett volna visszahozni oket. Mindket megoldas mukodhetett volna.