Berta Sándor
Megtanulhatják a gyalogosok magatartását az autonóm autók
Ezáltal jobban kiszámíthatják a járókelők mozgását és kevesebb lehet a baleset.
A Leedsi Egyetem munkatársai egy olyan döntési modellt alkottak meg, amely biztonságosabbá teheti az utcákat. A szakemberek azt szeretnék elérni, hogy az önállóan közlekedő gépkocsik gyalogosbarátabbak legyenek, ezért úgy döntöttek, hogy megtanítják az autonóm járműveknek azt, hogy a járókelők miként hoznak döntéseket például arról, hogy átmenjenek egy közeledő autó előtt vagy sem. A kutatók egyike, Gustav Markkula ehhez neurológiai elméleteket alkalmazott annak megállapítására, hogy miként hoz döntéseket az emberi agy.
Markkula és a csapata egy olyan úgynevezett sodródás-diffúziós modellt alkotott meg és használt, amelynek köszönhetően a gépkocsi felismeri, ha egy gyalogos át akar kelni az úton. Ezáltal a külső jelek, például a járművek lámpái az eddiginél hatékonyabban alkalmazhatók a járókelőkkel való kommunikációra és a forgalom optimalizálására. A sodródás-diffúziós modellek abból indulnak ki, hogy az emberek úgy hoznak döntéseket, hogy számos tényezőt megvizsgálnak, többek között a járműtől való távolságot, annak sebességét és hogy az adott sofőr erőszakosan vezet-e. E tényezők felmérésére egy átlagos embernek csupán néhány másodpercre van szüksége.
Markkula rámutatott, hogy ha egy autó elsőbbséget akar adni egy gyalogosnak, akkor az utóbbiak többsége többnyire bizonytalan a helyzet megítélésében és megvárja, amíg a gépkocsi szinte megáll, mielőtt átkelnének az úttesten. Mindez szimulálható a sodródás-diffúziós modellekben és az önállóan közlekedő járművek egyértelműbbé tehetik az elsőbbségadást. Ez javít a forgalmi viszonyokon és a biztonságon.
A megvalósított modell tesztelésére a csapat a virtuális valóságot használta. A közlekedőknek az egyetem HIKER nevű szimulátorában kellett különböző helyzetekkel megbirkózniuk. A résztvevők mozdulatait részletesen követték, miközben szabadon mozogtak egy olyan virtuális 3D-környezetben, amelyben az úton számos autó jött velük szembe. A feladat egyszerű volt: át kellett kelniük az úttesten, amint biztonságosnak ítélték meg a szituációt. Az egyes helyzetekben a gépkocsik módosították a sebességüket, fékeztek, akár a lámpáikkal is jeleztek. Az emberek valódi viselkedése többnyire megegyezett a modell által alkalmazott viselkedéssel.
Jami Pekkanen, a csoport egyik tagja kifejtette: a járókelők döntéseinek és bizonytalan reakcióinak az előrejelzése felhasználható annak optimalizálásra, hogy az autonóm járművek vezetői hogyan és mikor lassítsanak le vagy jelezzék az elsőbbségadási szándékukat azért, hogy így biztosítsák a gyalogosokat a biztonságos áthaladási lehetőségekről.
A Leedsi Egyetem munkatársai egy olyan döntési modellt alkottak meg, amely biztonságosabbá teheti az utcákat. A szakemberek azt szeretnék elérni, hogy az önállóan közlekedő gépkocsik gyalogosbarátabbak legyenek, ezért úgy döntöttek, hogy megtanítják az autonóm járműveknek azt, hogy a járókelők miként hoznak döntéseket például arról, hogy átmenjenek egy közeledő autó előtt vagy sem. A kutatók egyike, Gustav Markkula ehhez neurológiai elméleteket alkalmazott annak megállapítására, hogy miként hoz döntéseket az emberi agy.
Markkula és a csapata egy olyan úgynevezett sodródás-diffúziós modellt alkotott meg és használt, amelynek köszönhetően a gépkocsi felismeri, ha egy gyalogos át akar kelni az úton. Ezáltal a külső jelek, például a járművek lámpái az eddiginél hatékonyabban alkalmazhatók a járókelőkkel való kommunikációra és a forgalom optimalizálására. A sodródás-diffúziós modellek abból indulnak ki, hogy az emberek úgy hoznak döntéseket, hogy számos tényezőt megvizsgálnak, többek között a járműtől való távolságot, annak sebességét és hogy az adott sofőr erőszakosan vezet-e. E tényezők felmérésére egy átlagos embernek csupán néhány másodpercre van szüksége.
Markkula rámutatott, hogy ha egy autó elsőbbséget akar adni egy gyalogosnak, akkor az utóbbiak többsége többnyire bizonytalan a helyzet megítélésében és megvárja, amíg a gépkocsi szinte megáll, mielőtt átkelnének az úttesten. Mindez szimulálható a sodródás-diffúziós modellekben és az önállóan közlekedő járművek egyértelműbbé tehetik az elsőbbségadást. Ez javít a forgalmi viszonyokon és a biztonságon.
A megvalósított modell tesztelésére a csapat a virtuális valóságot használta. A közlekedőknek az egyetem HIKER nevű szimulátorában kellett különböző helyzetekkel megbirkózniuk. A résztvevők mozdulatait részletesen követték, miközben szabadon mozogtak egy olyan virtuális 3D-környezetben, amelyben az úton számos autó jött velük szembe. A feladat egyszerű volt: át kellett kelniük az úttesten, amint biztonságosnak ítélték meg a szituációt. Az egyes helyzetekben a gépkocsik módosították a sebességüket, fékeztek, akár a lámpáikkal is jeleztek. Az emberek valódi viselkedése többnyire megegyezett a modell által alkalmazott viselkedéssel.
Jami Pekkanen, a csoport egyik tagja kifejtette: a járókelők döntéseinek és bizonytalan reakcióinak az előrejelzése felhasználható annak optimalizálásra, hogy az autonóm járművek vezetői hogyan és mikor lassítsanak le vagy jelezzék az elsőbbségadási szándékukat azért, hogy így biztosítsák a gyalogosokat a biztonságos áthaladási lehetőségekről.