Balázs Richárd
Megállíthatatlan az Antarktisz olvadása
Elindult és valószínűleg visszafordíthatatlan a nyugat-antarktiszi jégtakaró egyes részeinek olvadása. Két független tanulmány is úgy véli, a gleccserek már túljutottak azon a ponton, amin a folyamat megállítható lett volna, így elkerülhetetlen, hogy az óceánba zuhanva több méteres tengerszint emelkedést okozzanak. Mindazonáltal az összeomlás több évszádot is igénybe vehet.
A Seattle-i Washington Egyetem kutatója, Ian Joughin által vezetett tanulmány a nyugat-antarktiszi jégtakaró főelemére, a Thwaites-gleccserre összpontosít. Becslései szerint a gleccser 200-1000 év alatt omlik össze teljes egészében, 60 centiméterrel emelve a globális tengerszintet, azonban mivel ez a gleccser fogja össze szinte a teljes jégtakarót, eltűnése instabillá teheti az egész rendszert, melynek jege további 3-4 méteres tengerszint emelkedést eredményezhet.
Joughin és munkatársai légi radarfelvételeket használtak a Thwaites-gleccser alatti sziklák pontos feltérképezéséhez, amiből megállapíthatják, milyen mértékben nyugszik a gleccser szilárd kőzeteken és milyen mértékben a nyílt vízen. Minél több jeget tart meg kizárólag a víz, annál nagyobb az összeomlás és az olvadás valószínűsége. Ennek az információnak a birtokában modellezték a gleccser valószínűsíthető sorsát az elkövetkező évszázadokra, ami egy gyors összeomlást vetített előre. Ez valahol 200 és 900 év múlva következhet be, évszázadonként legalább 10 centiméterrel emelve a tengerszinteket. "A rossz hír, hogy ez az összeomlás elkerülhetetlen" - mondta Joughin, hozzátéve, hogy az egyetlen bizonytalan tényező az összeomlás sebessége.
A másik tanulmány, amit Eric Rignot, az irvine-i Kalifornia Egyetem tudósa jegyez, a Thwaites-gleccser, a Pine Island-gleccser és a Smith-Kohler gleccser-rendszer 1992 és 2011 közötti zsugorodását követte nyomon radar interferometriával. Középpontjuktól számítva a Thwaites 14 kilométert, a Pine Island 31 kilométert, míg a Smith-Kohler gleccser-rendszer 35 kilométert húzódott vissza, ami rekordsebességűnek számít. Rignot szerint a déli sarkvidék jegének olvadása a hatodik kontinens körüli széljárás megváltozásának és felerősödésének következménye, ami melegebb tengervízáramlatokat vonz annak partvidékéhez. A szakértő szerint ennek okozói az emberi tevékenység nyomán kibocsátott üvegház-gázok lehetnek. (Más tudósok lehetséges tényezők között megemlítették még az éghajlat természetes változékonyságát és az Antarktisz felett kialakult ózonlyukat is.)
Mindkét tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy az óceán mélyéről feláramló melegebb víztömegek instabillá tették az antarktiszi jégtakarót. Mindkettő leszögezte, hogy az Antarktiszon nincsenek olyan akadályok, stabilizáló mechanizmusok, például sziklás kiszögellések, amik megállíthatnák a visszahúzódást, éppen ezért a Thwaites sorsa nagy valószínűséggel megpecsételődött. Rignot szerint ez a terület többi gleccserére is igaz, kivéve a viszonylag kisméretű Haynes-gleccsert. "Ha az óceán nem is melegedne, ez most már egy olyan láncreakció, ami megállíthatatlan" - mondta. "Az egyetlen dolog, ami megállíthatná, az egy hegy, ahol a gleccserek felfelé mozognának, azonban elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy nincs ilyen hegy, vagy domb."
Az ENSZ következő klímacsúcsát jövőre Párizsban rendezik meg, és a várakozások szerint csaknem kétszáz ország köt majd megállapodást a globális felmelegedés elleni küzdelemről. AZ ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) tavalyi előrejelzése gyakoribb áradásokra, aszályokra, hőhullámokra és a tengerszint emelkedésére figyelmeztetett. A hétfőn ismertetett tanulmányok szerint túlságosan derűlátó az IPCC-nek az a jóslata, amely szerint a világtengerek szintje, amely 1900 óta 19 centiméterrel emelkedett, a 21. században "csak" 26-82 centiméterrel növekszik majd meg.
Alátámasztják viszont John H. Mercernek, az Ohiói Állami Egyetem szakértőjének egy sokat támadott, még 1978-ban tett megállapítását, miszerint az emberi tevékenységgel létrejövő üvegházhatású gázok katasztrófával fenyegetik a nyugat-antarktiszi jégtakarót. Az 1987-ben elhunyt Mercer rámutatott, hogy a nyugat-antarktiszi jég a tengerszint alatt egy tálalakú földbemélyedésen nyugszik, és ahogy az olvadás a perem felől befelé halad, a jég egyre mélyebb vizekbe húzódik vissza, ennek következtében instabillá és a további olvadással szemben sebezhetővé válik.
A Seattle-i Washington Egyetem kutatója, Ian Joughin által vezetett tanulmány a nyugat-antarktiszi jégtakaró főelemére, a Thwaites-gleccserre összpontosít. Becslései szerint a gleccser 200-1000 év alatt omlik össze teljes egészében, 60 centiméterrel emelve a globális tengerszintet, azonban mivel ez a gleccser fogja össze szinte a teljes jégtakarót, eltűnése instabillá teheti az egész rendszert, melynek jege további 3-4 méteres tengerszint emelkedést eredményezhet.
Joughin és munkatársai légi radarfelvételeket használtak a Thwaites-gleccser alatti sziklák pontos feltérképezéséhez, amiből megállapíthatják, milyen mértékben nyugszik a gleccser szilárd kőzeteken és milyen mértékben a nyílt vízen. Minél több jeget tart meg kizárólag a víz, annál nagyobb az összeomlás és az olvadás valószínűsége. Ennek az információnak a birtokában modellezték a gleccser valószínűsíthető sorsát az elkövetkező évszázadokra, ami egy gyors összeomlást vetített előre. Ez valahol 200 és 900 év múlva következhet be, évszázadonként legalább 10 centiméterrel emelve a tengerszinteket. "A rossz hír, hogy ez az összeomlás elkerülhetetlen" - mondta Joughin, hozzátéve, hogy az egyetlen bizonytalan tényező az összeomlás sebessége.
A másik tanulmány, amit Eric Rignot, az irvine-i Kalifornia Egyetem tudósa jegyez, a Thwaites-gleccser, a Pine Island-gleccser és a Smith-Kohler gleccser-rendszer 1992 és 2011 közötti zsugorodását követte nyomon radar interferometriával. Középpontjuktól számítva a Thwaites 14 kilométert, a Pine Island 31 kilométert, míg a Smith-Kohler gleccser-rendszer 35 kilométert húzódott vissza, ami rekordsebességűnek számít. Rignot szerint a déli sarkvidék jegének olvadása a hatodik kontinens körüli széljárás megváltozásának és felerősödésének következménye, ami melegebb tengervízáramlatokat vonz annak partvidékéhez. A szakértő szerint ennek okozói az emberi tevékenység nyomán kibocsátott üvegház-gázok lehetnek. (Más tudósok lehetséges tényezők között megemlítették még az éghajlat természetes változékonyságát és az Antarktisz felett kialakult ózonlyukat is.)
Mindkét tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy az óceán mélyéről feláramló melegebb víztömegek instabillá tették az antarktiszi jégtakarót. Mindkettő leszögezte, hogy az Antarktiszon nincsenek olyan akadályok, stabilizáló mechanizmusok, például sziklás kiszögellések, amik megállíthatnák a visszahúzódást, éppen ezért a Thwaites sorsa nagy valószínűséggel megpecsételődött. Rignot szerint ez a terület többi gleccserére is igaz, kivéve a viszonylag kisméretű Haynes-gleccsert. "Ha az óceán nem is melegedne, ez most már egy olyan láncreakció, ami megállíthatatlan" - mondta. "Az egyetlen dolog, ami megállíthatná, az egy hegy, ahol a gleccserek felfelé mozognának, azonban elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy nincs ilyen hegy, vagy domb."
Az ENSZ következő klímacsúcsát jövőre Párizsban rendezik meg, és a várakozások szerint csaknem kétszáz ország köt majd megállapodást a globális felmelegedés elleni küzdelemről. AZ ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) tavalyi előrejelzése gyakoribb áradásokra, aszályokra, hőhullámokra és a tengerszint emelkedésére figyelmeztetett. A hétfőn ismertetett tanulmányok szerint túlságosan derűlátó az IPCC-nek az a jóslata, amely szerint a világtengerek szintje, amely 1900 óta 19 centiméterrel emelkedett, a 21. században "csak" 26-82 centiméterrel növekszik majd meg.
Alátámasztják viszont John H. Mercernek, az Ohiói Állami Egyetem szakértőjének egy sokat támadott, még 1978-ban tett megállapítását, miszerint az emberi tevékenységgel létrejövő üvegházhatású gázok katasztrófával fenyegetik a nyugat-antarktiszi jégtakarót. Az 1987-ben elhunyt Mercer rámutatott, hogy a nyugat-antarktiszi jég a tengerszint alatt egy tálalakú földbemélyedésen nyugszik, és ahogy az olvadás a perem felől befelé halad, a jég egyre mélyebb vizekbe húzódik vissza, ennek következtében instabillá és a további olvadással szemben sebezhetővé válik.