a bálon belefér még a csók Trissnek, vagy már az sem? A másugok kimentése gondolom az mehet, csak a végén ne kérjem, hogy maradjon vagy valljnak neki szerelmet.

Ahol a fény nincs jelen,

ott a sötétség uralkodik mindenen.

– Gyászdalok gyűjteménye 8:21

Alig egy évvel korábban Duncan csak egy börtönőr kardjának hegyével a hátában pillanthatta volna meg a palota belső részét, vagy talán még úgy sem. Orlais-ben a nyomorult tolvajok nem részesültek abban a kegyben, hogy a helybeli uraság személyesen ítélkezzen fölöttük, ott az ember legfeljebb csak abban reménykedhetett, hogy egy unott magiszter elé kerül valami kopott tárgyalóteremben, ami távolabb már nem is lehetne a nemesek csillogó otthonaitól.

Ez a hely azonban nem Orlais volt, Duncan pedig már nem tartozott a tolvajok közé. Ferelden fővárosában, Denerimben tartózkodott, a királyi palotában… És igazság szerint nem gyakorolt rá valami nagy hatást újdonsült helyzete.

A város valósággal beszorult a déli irányból érkező téli szelek csapdájába; Duncan még soha életében nem fázott ennyire. Fereldenben mindenki vastag bőrökbe és prémekbe bugyolálta magát, az emberek így próbáltak végigbotorkálni a behavazott utcákon. Ám nem számított, hogy mennyi ruhát vett magára, Duncan úgy érezte, a hideg a csontjáig hatol.

A palotában valamivel jobb volt a helyzet. Duncan azt remélte, legalább itt melegebb lesz egy kicsit; abban bízott, hogy a hatalmas kandallókban lobogó tűz kellemesebb időt teremt majd a falak között, ám hiába álmodozott erről: végezetül egyedül üldögélhetett egy padon a feje fölé magasodó, boltíves, zúzmarás mennyezet alatt. Ráadásul a padlón látható mocsokfoltok arra utaltak, hogy a tetőgerendák között galambok fészkelnek.

Duncan hiába nézelődött, nem sok díszítést fedezett fel a teremben. A fereldeniek kedvelték a jókora, tömör tölgyfából készült ajtókat, a kutyákat ábrázoló faszobrokat, szerették a szagló sört, és úgy tűnt, még a havat sem gyűlölik – Duncan legalábbis ezt tapasztalta, mióta valamivel több mint egy napja megérkezett.

Abban is biztos volt, hogy a fereldeniek nem igazán rajonganak az orlesiaiak iránt. Miközben várakozott, csupán néhány palotaszolga és kamarás vonult keresztül a csarnokon, ám egyikük szemében sem csillant jóindulat: egyesek gyanakvóan pillantottak rá, de olyan is akadt közöttük, aki nyílt ellenségességgel méregette. Még a lesütött szemmel, feszült arccal elsiető két elf cselédlány is úgy bámult rá, mintha attól tartanának, hogy felkapja az ezüst étkészletet, meg ami értéket talál, és elszelel.

Persze az is elképzelhető volt, hogy ezeknek a pillantásoknak semmi közük sem volt ahhoz, hogy Orlais-ből származott – valójában nem is úgy festett, mint egy vérbeli orlesiai: sötét bőre és fekete haja miatt bárki rivaininek tartotta volna. A fekete bőrpáncélt, amit viselt, szinte teljesen beborították a hevederek és a csatok; a bőrlemezek befedték a karjait és a lábait is. Ilyen öltözéket leginkább a helybeliek viseltek. Ráadásként az övébe két tőrt tűzött, amelyeket nem is próbált elrejteni mások elől. Ezen részletek egyike sem utalt arra, hogy köztiszteletnek örvendő úriember – legalábbis nem a fereldeniek felfogása szerint.

Ha valaki alaposabban szemügyre veszi, bizonyára felfedezi szürke tunikáját, amelyet egy támadni készülő griffmadár szimbóluma díszített. Thedas bármely más nemzetének fiai felvont szemöldökkel, ideges pillantásokkal méregették volna ezt a jelet, Fereldenben azonban nem keltett feltűnést: itt nagyon kevesen ismerték fel a címert.

Duncan kedvtelenül felsóhajtott. Vajon mennyi ideig kell még várnia?

A terem végében lévő hatalmas ajtó végre kitárult; egy elf nő lépett be rajta. Rövid, barna haja volt, hatalmas, kifejező tekintetű szeme, és olyan karcsú alakja, hogy még az övéi körében is különösen törékenynek számíthatott. Bosszúsnak tűnt – Duncan ezen egyáltalán nem lepődött meg. A varázslónő minden bizonnyal többek tekintetét vonzotta magára, pedig nem öltözködött úgy, ahogy a mágusok: nem terítette magára a hagyományos köpenyt, hanem finom szemekből álló páncélmellényt és hosszú, kék vászoninget viselt. Kezében azonban a varázslók legfontosabb eszközét tartotta. A bot fehér volt, a végén karmok tartottak egy ezüstös gömböt, amelyből folyamatosan áradt a mágikus energia.

Az elf végigsietett a csarnokon, és egyenesen Duncan felé tartott. Csizmája sarka hangosan, visszhangot keltve kopogott a kőpadlón. Amikor odaért a bőrpáncélos férfi elé, arcán a bosszúság jeleit felváltotta a csodálkozás.

– Látom, még mindig itt vagy – jegyezte meg vidáman.

– Geneviève levágná a lábam, ha bárhová elmennék.

– Ó, szegény, szegény Duncan!

– Hallgass, Fiona! – horkant fel a férfi, de hangjából hiányzott az indulat. Tisztában volt azzal, hogy az elf minden bizonnyal együttérez vele… legalábbis egy kicsit. Egy nagyon kicsit. Persze semmi olyat nem tehetett, amivel segíthetett volna rajta…

Duncan felsóhajtott, és felnézett a nőre.

– Találkoztál a parancsnokkal?

Fiona a háta mögött lévő ajtó irányába biccentett.

– Hála neked, még mindig a városi őrség kapitányával egyezkedik.

– Egyezkedik? Tényleg ezt teszi?

– Nos… a kapitány próbál egyezkedni. A parancsnok természetesen nem hajlandó változtatni az álláspontján. – Fiona felvont szemöldökkel nézett a férfira. – Mindent figyelembe véve szerencsésnek vallhatod magad.

– Igen… szerencsésnek – sóhajtotta Duncan, és megsemmisülten visszarogyott a padra.

Vártak néhány percet. A varázslónő Duncan mellett, fehér botjára támaszkodva állt. Végre közeledő hangok hallatszottak az ajtón túlról. Kitárult a két vaskos ajtószárny, és két ember lépett be a terembe. Egyikük egy fehér hajú, harcos asszony volt, aki fehér köpenyt és egész testét befedő, rugalmasnak tűnő lemezpáncélt viselt. Pengeszerű arcáról lerítt, hogy hozzászokott a parancsoláshoz. Egy olyan ember erőt sugárzó magabiztosságával haladt, akinek ritkán mondanak ellent.

A másik egy fekete hajú férfi volt. Fénylő, sárga köntöse arra utalt, hogy ő a Mágusok Körének fővarázslója, a fereldeni varázstudók vezetője. Furcsának tűnt, hogy hegyes szakálla és viaszkolt bajusza messziről jelezte gazdája orlesiai származását. Duncan gyanította, az alacsony férfi úgy gondolta, sokkal jobban boldogul majd az életben, ha távol marad a Birodalomtól – még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy csak egy olyan távoli országban szerezhet magának fontos posztot, amely még csupán tizenegy évvel korábban szabadította meg magát Orlais uralmától. A jelek szerint a mágus nem döntött rosszul, amikor új hazát választott magának.


* * *

Ahogy magukra maradtak, Maric hátradőlt a trónuson, és várta, hogy Loghain belekezdjen az elkerülhetetlen litániába. Loghain újabban állandóan abban a nehéz, szürke páncélban járt, amit a Dane folyó mellett vívott csatában a lovagok vezetőjétől zsákmányolt. A páncél hadi zsákmány volt; évekkel korábban ezt viselte a denerimi győzelmi felvonuláson. Az emberek szerették őt emiatt, és Maricnak is tetszett a dolog.

Az évek múltával ez az érzés semmit sem változott. Eleinte Loghain, Maric és Rowan fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a háborút követően újjáépítsék Fereldent. Rengeteg tennivalójuk akadt, nagyon sok dolgot kellett tisztázni, miután az orlesiaiak kivonultak – sokszor úgy érezték, nem jut elegendő idő mindenre.

Fáradságos időszak volt, de lelkesítő is. Komoly döntéseket kellett meghozni, és Maric sosem riadt vissza ezektől. Mindegyik súlyos döntés kitépett egy kis darabkát a lelkéből, de ennek ellenére határozottan kormányozta országát. Ferelden ismét erős lett, pontosan olyanná vált, amilyennek látni szerették volna. Loghain hős volt, Rowan és Maric legendává vált. Amikor Rowan végül fiút ajándékozott neki, Maric úgy gondolta, végre elérkezett az a pillanat az életében, amikor már a boldogságra is gondolhat.

Azután Rowan meghalt, és minden megváltozott…

Loghain úgy meresztette rá a szemét, mintha fogalma sem lenne arról, hogy kicsoda, mintha nem is ismerné. Aztán hirtelen kivonta a kardját, és Maric mellkasához tartotta a penge hegyét.

– Tessék – mondta röviden.

– Köszönöm, van saját kardom.

– Nem azt akarom, hogy vedd el. Azért tartom ide, hogy dőlj bele. Ha már ennyire halni akarsz, akkor tedd meg most!

Maric két ujja közé fogta az orrát, és felsóhajtott. Úgy tudta, Loghain nem szereti a színpadiasságot, de a jelek szerint az évek során megkedvelte az ilyen hatásvadász jeleneteket.

– Mi lenne, ha inkább te dőlnél bele?

– Én nem akarom megölni magam! – Loghain arckifejezése sötét volt, már-már fájdalmas. – Így gyorsabb lenne. Így legalább lenne egy holttest, amit máglyára fektethetünk. Így nem kellene elmagyaráznom a fiadnak, az apja miért vállalkozott arra az eszelős küldetésre, amelyről nem tért vissza.

– A mélyszörnyek valódban léteznek, Loghain. Mi van akkor, ha a Szürke Őrzők az igazat mondják?

– És mi van akkor, ha nem? – Loghain a trónhoz lépett, a karfájára tette a kezét, és közel hajolt Maric arcához. – Még ha azt gondolod is, hogy csak próba–szerencse alapon jöttek ide Orlais-ből, tudnod kell: a Szürke Őrzőknek mindig megvannak a saját terveik. Ők nem állnak egy nemzet, egy király szolgálatába. Azt teszik, amiről azt tartják, hogy a legjobb módszer a veszély megszüntetésére, és nem törődnek se veled, se Fereldennel, sem mással!


* * *

A Szürke Őrzők és a főmágus bizonytalanul tért vissza a csarnokba. Ahogy körbenéztek, látszott rajtuk, zavarja őket a tény, hogy Loghain ezúttal nincs jelen. Maric legalább tíz évvel idősebbnek látszott, mint korábban; olyan görnyedten gubbasztott a trónusán, hogy úgy tűnt, képtelen lenne bárkit, bárhová elvezetni.

Geneviève előrelépett – ahogy ott állt, meg lehetett volna mintázni róla az érett és tapasztalt, de végtelenül magabiztos harcos szobrát. Maricnak, ahogy ránézett, az jutott eszébe, hogy talán ilyen lenne Rowan, ha megéri ezt a kort. Persze Rowan sosem lett volna képes arra, hogy ilyen merev és rideg, ennyire közömbös maradjon; ő csupaszív nő volt, mindig törődött az országával, és amikor alkalma nyílt rá, mindig kifejezte a fiúk iránti szeretetét. Rowan szeretett királynő lenni, szeretett anya lenni – ezeket a szerepköröket sokkal jobban kedvelte, mint a harcosét.

Maric, ahogy tűnődve a fehér hajú Őrzőre nézett, megállapította, hogy nem is Rowanre, inkább Longhainre hasonlít.

– Meggondoltad magad, Maric király? – kérdezte Geneviève olyan hangon, mintha úgy gondolná, csakis ez lehet az egyetlen magyarázata, hogy visszahívták őket.

– Nem – felelt Maric zord mosollyal, de a szigorú tekintetű nőn látszott, nem fogadja el a választ. – Ha sikerül úgy intézni, hogy senki sem szerez tudomást a dologról, ha titokban tudjuk tartani, akkor veletek megyek. Loghain itt marad. Vagy esetleg meggondoltátok magatokat?

Geneviève habozás nélkül megrázta a fejét.

– Nem. Gyorsan kell cselekednünk, és biztosra veszem, semmi olyasmit nem mondhatok, amivel világosabbá tehetem előtted, milyen nagy kockázatot vállalsz.

– Jól van. – Maric felállt, és elindult a nő felé. Geneviève-en látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Nos, akkor kezdjük azzal, hogy mostantól mellőzöd a „király” megszólítást. Elhiheted, nekem is éppúgy elegem van belőle, mint neked.

– Ahogy kívánod… Maric. – A nő halványan elmosolyodott, és udvariasan meghajtotta a fejét.

Talán mégse hasonlít annyira Loghainre, mint gondoltam – futott át Maric agyán.

– Kérlek – folytatta Geneviève –, engedd meg, hogy az egyik emberemet melléd rendeljem. Vigyázni fog rád, ügyel a biztonságodra, és gondoskodik rólad.

– Ha feltétlenül szükségesnek tartod, legyen így.

Geneviève a fiatalemberre nézett, akit korábban már bemutatott a királynak, aki elkövette azt a bizonyos bűncselekményt. A férfi bőre sötétebb volt, mint a társaié. Lehet, hogy rivaini vérből származik?

A fiatalember elhúzta a száját, és kelletlenül lépett előrébb, de Geneviève figyelmeztető pillantására összekapta magát. Amikor a parancsnok mellé ért, úgy sóhajtott fel, mintha valamilyen óriási, teljesíthetetlen feladatot bíztak volna rá.

Ez aztán nem színlel – gondolta Maric. – Bárhol is találtak rá a Szürke Őrzők, azon a helyen hozzászokott, hogy minden gondolatát, minden érzését kifejezésre juttassa. Maric a királyi udvarban töltött hosszú évek után üdítőnek találta, hogy éppen ilyen kísérőt kap.

– Duncan, a te feladatod lesz gondoskodni a király szükségleteiről – mondta Geneviève ellentmondást nem tűrő hangon.

– Úgy érted, nekem kell ürítenem az ágytálát, és nekem kell elkészítenem az ételét?

– Ha ezt kívánja tőled, ezt kell tenned. – Geneviève elégedetten mosolygott az elkedvetlenedő fiatalemberre. – Tekintsd úgy, hogy ez a büntetésed. Ha nem bizonyulsz hasznosnak a király szolgálatában, még mindig dönthet úgy, hogy börtönbe hajít, miután visszatértünk.

Duncan kétségbeesetten nézett Maricra; tekintete könyörgő volt, mintha ezt gondolta volna: „Kérlek, ne kívánd, hogy én tisztogassam az éjjeliedényedet!” Maric kis híján felnevetett, de sikerült megőriznie komolyságát. Egyébként nem értette, hogy a fiú mitől retteg – az Alsó Utakon nincs túl sok éjjeliedény. Nem üdülni megyünk…

– Engedd meg, hogy bemutassam a többieket – folytatta Geneviève. – Ez itt Kell, a hadnagyom. Különleges képességgel rendelkezik: kiválóan érzékeli a mélyszörnyek jelenlétét. Az Alsó Utakon ő lesz a nyomkeresőnk.

Az előrelépő csuklyás férfi szeme hihetetlenül világos volt; Maric még nem látott ehhez a szempárhoz hasonlót. Az arca komor volt, mozgása elárulta, pontosan tudja, mit és miért tesz. Bőrruhája és a hátára vetett hosszúíj láttán Maric megállapította, hogy amolyan vadászféle lehet.

Kell udvariasan meghajtotta a fejét, de nem szólalt meg.

– Ez itt Utha. Ő a Néma Nővérek közül került hozzánk. Nem tud beszélni veled, de a legtöbben megértjük a jelzéseit.

Ezúttal a törpe asszony lépett ki a sorból. Egyszerű, barna ruhát viselt, erre húzta fel a Szürke Őrzők jellegzetes tunikáját. Rézszínű haját hosszú, büszke copfba fonta, ami majdnem a háta közepéig leért. Maric nem látott nála fegyvert.

Maricnak eszébe jutott, valahol azt hallotta, hogy a Néma Nővérek a puszta kezükkel harcolnak. Vajon tényleg így van? Utha alacsony volt ugyan, de elég izmosnak és erősnek látszott ahhoz, hogy Maricnak – fegyverek ide, fegyverek oda – ne legyen kedve összeakaszkodni vele.

– Ez a két úriember Julien és Nicolas. Ők már majdnem olyan régen a Rendünk tagjai, mint én magam.

Két magas férfi lépett előre. Mindketten ugyanolyan vértet viseltek, mint Geneviève. Mindkettejüknek vastag, az orlesiai divat szerint nyírt bajusza volt, de hasonlóságuk ezzel véget is ért. Julien egészen rövidre nyíratta sötétbarna haját, dús bajszához rövid szakáll tartozott. Visszafogottan, kimérten viselkedett, de a tekintete kifejező volt. Kurta biccentéssel üdvözölte Maricot. Társa, Nicolas haja szőke volt, és majdnem a válláig ért. Ő nem viselt említésre méltó szakállt. Szívélyesen megragadta Maric kezét, lelkesen megrázta, és közben jókedvűen vigyorgott.

Julien egy pallost szíjazott a hátára, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. Nicolas fémtövises buzogányt akasztott az övére, a hátára erősített, hatalmas pajzsot egy griff-szimbólum díszítette. Mindketten az olyan harcosok csendes magabiztosságával mozogtak, akik már számtalanszor használták fegyverüket.

– Ez pedig itt Fiona, akit alig több mint egy éve a monsimmardi Máguskör tagjai közül választottunk be magunk közé.

Az elf nő láncinget és kék szoknyát viselt, kezében egy fehér botot tartott. Ha nincs nála a jellegzetes bot, Maric nem is vette volna észre rajta, hogy a mágiatudók közé tartozik. Azon mágusok, akikkel találkozott, inkább Remille főmágushoz hasonlítottak: férfiak voltak, és nagyjából azonos külsővel rendelkeztek. Fiona elf volt, nő, és ráadásul csinos is – Maric annak ellenére szépnek találta, hogy a nő meglehetősen hűvös pillantásokat vetett rá alig észrevehető, vékony szemöldöke alól.

Váratlanul megjelent Remille főmágus. A jelek szerint zavarban volt: miközben néhányszor meghajolt Maric előtt, idegesen markolászta sárga köpenyét.

– Bocsánatodat kérem, felség, de elérkezett az idő. A lehető leghamarabb el kell indulnunk a Kinloch erődbe.

Geneviève bólintott.

– A Kör felajánlotta, hogy mielőtt elindulunk az Alsó Utakon, mágikus segítséget kapunk. Nagyon kevés időnk van, ezért úgy gondolom, ez most hasznos lehet.

– Miért van kevés időnk? – kérdezte Maric.

– Még sosem hallottunk olyan esetről, hogy a mélyszörnyek életben hagyták a karmaik közé került Szürke Őrzőket. – A nő elgondolkodott, tekintete egy pillanatra a távolba révedt, de hirtelen megrázta magát, és elindult a terem végében lévő ajtó felé. Maric követte, a többiek sorba Rendeződve mentek utána. – Az a tény, hogy a fogságba esett Őrző még életben van, már önmagában figyelemre méltó, és arra utal, hogy valami szokatlan dolog történik. Utol kell érnünk a foglyot, mielőtt leveszik az Alsó Utak mélyére, mielőtt széles körben ismertté válik a tudás, amit kicsikarnak belőle.

– És ha ez mégis megtörténik? Akkor mi lesz?

– Akkor mindenkit meg kell ölnünk, aki tudomást szerzett a titkokról – mondta Geneviève zordan. Maric érezte, a nő komolyan gondolja a szavait, de meglehetősen furcsának találta, hogy egy ilyen kis csapat bármiféle veszélyt jelenthet a mélyszörnyekre. Persze még ez is elképzelhető volt, hiszen a Szürke Őrzők a legjobbak legjobbjait választották be maguk közé. Annak ellenére, hogy már évszázadok óta nem tört elő a föld alól a Métely, az Őrzőkkel kapcsolatos legendák tovább éltek. Az emberek nagyra tartották a Szürkéket, a róluk szóló történetek Fereldenen kívül minden nép előtt ismertek voltak.

Persze ez a tény bizonyos körökben feszültséget eredményezett. Voltak olyan országok, ahol úgy tartották, a Szürke Őrzők rendje már idejétmúlt szervezet, semmi szükség sincs rá. Ezeken a helyeken csak ímmel-ámmal adták meg a hagyomány szerinti tiszteletet az Őrzőknek, sőt, voltak olyan városok is, ahol nyíltan megvetették a Szürkéket. A Rendnek az utóbbi időben már alig maradt néhány tagja, de abban senki sem kételkedett, hogy ez a maréknyi harcos bámulatos képességekkel rendelkezik.

– Lenne egy kérdésem – mondta Maric.

– Ha tudok, válaszolok rá.

– Egészen pontosan kit keresünk?

Geneviève megtorpant az ajtó előtt, és Maric felé fordult. Látszott rajta a tétovaság – valószínűleg azon tanakodott, mit és mennyit árulhat el a férfinak. Maric arra gondolt, ha már vállalta, hogy elmegy az Őrzőkkel Thedas legveszélyesebb részére, a Szürkék talán megbíznak benne annyira, hogy felfedik előtte néhány titkukat. Biztosra vette, hogy Loghainnek legalább egy valamiben igaza volt: abban, hogy a Rendnek megvannak a saját tervei.

– A neve Bregan – mondta Geneviève kurtán. – A fivérem.

Ciri túlélte és Witcher lett. Egy ideig befostam, hogy akkor most mi van, mikor beszéltem a császárral. Mikor utolsó mondatát intézte hozzám kibukott belőlem az, hogy "bazdmeg, az érzés kölcsönös..."

Utána a találkozó a nilfgardi helyőrségen is meglepett. Minek mennék oda? Mikor üres volt már az gyanús volt. Aztán jött a kard egy ember által és mikor feltette a kérdést. Huh, azt a megkönnyebbülést...

Különösen szép, hogy a W3 úgy kezdődik, hogy Yennt keresve fogadó ---> helyőrség, és a végén fordított sorrendben záródik le a történet. Lehet, hogy közhely, de nekem akkor is tetszett. Nagyon.

A Fehér Fagy előtti flashbackek is nagyob bejöttek, kis híja volt, hogy sírva nem fakadtam itt meg a végén is... Erre eddig egy játék volt képes, amivel nem is játszottam, csak longplay-t láttam, a The Last of Us.

Kaer Mohren