Cifka Miklós
Jön a nukleáris meghajtású hadihajók reneszánsza?
A kőolaj árának emelkedésével logikus lenne, hogy a haditengerészetek is áttérjenek a nukleáris energiára, ám mégsem teszik ezt - még.
Miközben a fukusimai reaktorbaleset hatása söpör végig az energiatermelő-szektoron, az orosz haditengerészet egyik tisztségviselője azt jelentette be a Szentpéterváron zajló IMDS-2011 haditengerészeti bemutatón és vásáron, hogy országa 2016-ra egy új rombolóosztályt bocsájt vízre, amely 90%-os eséllyel nukleáris meghajtású lesz. Azt is hozzátette, hogy a tervezési fázis mintegy két évet vesz majd igénybe.
A Sztereguscsij-osztály névadó egysége az IMDS-2011-en
A hír hallatán persze a katonai szakértők szkeptikusan reagáltak. Egyfelől az orosz tábornokok és admirálisok bejelentései meglehetősen sok esetben bizonyultak túlzónak vagy szimplán falsnak, másfelől a nukleáris meghatásnak noha vannak előnyei, a költségek a mai napig nem tartoznak ezek közé egy romboló méretű hadihajónál.
Projekt 21956, egy kifejezetten exportra szánt romboló-osztály, ehhez hasonló kinézetre lehet számítani a bejelentett romboló esetén is
Hogy erre rávilágítsunk, nézzük milyen nukleáris meghajtású hadihajók vannak hadrendben ma a világ haditengerészeteinél:
Repülőgép-hordozók: Egyesült Államok: 11 darab, Franciaország: 1 darab
Cirkálók: Oroszország: 1 darab
Tengeralattjárók: Egyesült Államok: 71 darab, Oroszország: 31 darab, Anglia: 12 darab, Franciaország: 10 darab, Kína: 10 darab
A tengeralattjárók esetén a nukleáris meghajtás előnye az, hogy gyakorlatilag fel sem kell emelkedniük a felszínre a kihajózás és a kikötőbe való visszatérés között. További fontos szempont, hogy nagy sebességgel képesek huzamos ideig haladni (ám eközben viszont meglehetősen zajosak is), és a hatótávolságukat, illetve az őrjárat időtartamát csak a fedélzeten tárolt készletek korlátozzák le. Ezek a tényezők elvitathatatlanok, nem is csoda, hogy a nagyhatalmak mind komoly erőfeszítéseket tesznek a nukleáris meghajtású tengeralattjáróflotta kiépítésére és hadrendben tartására.
A Nerpa, alias INS Chakra, egy orosz Akula-II. osztályú nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró, amelyet 10 évig lízingel India idén ősztől
Még a feltörekvő hatalmak, mint India vagy Brazilia is törekszik a nukleáris meghajtású tengeralattjárók rendszerben tartására, pedig esetükben tán nem annyira egyértelműen kihasználhatóak eme meghajtás előnyei. Hiszen a nagy hatótávolság és sebesség inkább akkor hasznos, ha valaki a világ másik felén akarja bevetni a tengeralattjáróit. Például a Líbia elleni hadműveletek kezdetén az Amerikai Haditengerészet (US NAVY) és az Angol Haditengerészet (Royal Navy) mintegy 150 Tomahawk robotrepülőgépet indított Kadhafi légvédelmi állásai és bázisai ellen - a legnagyobb részüket pedig tengeralattjárókról lőtték ki, csak az USS Florida nem kevesebb, mint kilencvenet.
Az USS Florida hazatér 2011 április 29-én a bevetésből - klikk a nagyobb képhez!
A felszíni hadihajók terén ezekből az előnyökből már csak a (relatíve) korlátlan hatótávolság és a tartósan fenntartható nagy sebesség az, ami megmarad. Itt érthetővé is válik, hogy miért olyan egységek lettek ellátva ilyen meghajtással, amilyenek. A repülőgép-hordozó esetén a fel- és leszállásoknál a hajó teljes sebességre gyorsít, és a széllel szembe fordul, mivel a hajó sebessége gyakorlatilag hozzáadódik a felszálló repülőgép indulósebességéhez, illetve csökken ezáltal a leszálló gép és a hajó fedélzete közötti sebességkülönbség.
Zajlik az élet az USS Theodore Roosevelt fedélzetén - klikk a nagyobb képhez!
A nagy sebességű rohanás viszont sok üzemanyagba kerül, ezt is számba kell venni, ahogy azt is, hogy a hordozókat általában a bázis-kikötőjüktől nagy távolságra szokták bevetni. Ez pedig megint üzemanyagot jelent. Elviekben tehát úgy tűnik, hogy jó döntés a nukleáris meghajtás, hiszen nem kell annyiszor üzemanyagot vételeznie.
Menet közbeni utánpótlás-vételezés az USS Dwight D. Eisenhower hordozón
- klikk a nagyobb képhez!
Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hajó fedélzetén korlátozott mennyiségű utánpótlás fér csak el, így egy-egy bevetés alkalmával akár kétheti rendszereséggel is kénytelen üzemanyag-tankerertől repülőgép-üzemanyagot (kerozint) vételezni, illetve teherhajókról pótolni az elhasznált fegyverzetet, és persze az élelmiszert, illetve egyéb fogyó eszközöket. Azt is hozzá kell tenni, hogy kísérőflottája a nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjárókat leszámítva mind fosszilis üzemanyagot égetnek el. Éppen emiatt a repülőgép-hordozók kísérő flottájában általános szereplők a flotta gyorsjáratú olajtankerei és teherszállító-hajói.
Ezzel együtt is nem vitás, hogy a hordozók esetén van ráció a nukleáris meghajtásban. Vagy mégse? A francia haditengerészet az egyetlen, amely az Amerikai Egyesült Államokon kívűl nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóval rendelkezik. A Charles de Gaulle igazi állatorvosi ló lett, amely több nagy átépítést is igényelt menet közben. A következő francia repülőgép-hordozó, a jelenleg csak Porte-Avions 2 jelöléssel emlegetett program azért lett eredetileg hagyományos meghajtású, mert azonos platformra került volna, mint a britek két Queen Elizabeth-osztályú hordozója - ha pedig azok hagyományos meghajtásúak, akkor olcsóbb és egyszerűbb átvenni azt.
Fantáziarajz a Porte-Avions 2-ről - klikk a nagyobb képhez!
Végül a francia döntéshozás a költségek miatt nehezen szánja el magát arra, hogy valóban meg is rendelje a második hordozót (talán jövőre születhet döntés az ügyben), ám ezzel együtt is felmerült, hogy mégiscsak nukleáris meghajtásúnak kellene megépíteni majd, de ennek a tisztázása még a jövő zenéje.
Fantáziarajz a brit HMS Queen Elizabeth és a HMS Prince of Wales hordozókról. Azóta a tervek változtak, és síugrósánc helyett katapulttal indítják majd a vadászgépeiket - klikk a nagyobb képhez!
Az angolok amúgy tisztán a magasabb költségek miatt álltak el a nukleáris meghajtásról, számításaik szerint még hosszú távon sem éri meg, rövid távon pedig kifejezetten drágább. Drágább, mert egyfelől maga a reaktor költségesebb, bár vannak már olyan reaktorok, amelyek 30-35 évig üzemelnek üzemanyagcsere nélkül, vagyis a rendszerbe állítástól a hajó tervezett kivonásáig nincs szükség arra, hogy megbontsák a reaktor burkolatát,. Ezzel együtt is költséges játékszerről van szó, amely egy hordozó esetén akár egymilliárd font sterlinget is adhat a vételárhoz, arról nem is szólva, hogy magasan kvalifikált mérnökökre van szükség az üzemeltetésnél, tehát speciális igények vannak a személyzeti oldalon is.
De itt ugye felszíni hadihajókról lenne szó. Az egyetlen ilyen egység, amelyik rendszerben van az orosz Nagy Péter nukleáris meghajtású nehéz rakétás cirkáló, amelynek a vízkiszorítása (mintegy 26 000 tonna) nagyobb, mint a legtöbb első világháborús csatahajóé és csatacirkálóé volt. Az eredetileg négy egységből álló Kirov-osztály tagjaként még a szovjet időkben építették őket, kifejezetten az NATO flottacsoportok elleni harcra.
A Nagy Péter nukleáris meghajtású nehéz rakétás cirkáló - klikk a nagyobb képhez!
A feladatuk az lett volna, hogy egyedül nekivágnak az Északi-tengernek, felkutatják és nagy hatótávolságú, akár nukleáris robbanófejjel is felszerelhető P-700 Granit robotrepülőgépeikkel csapást mérnek rájuk. Ennek megfelelően a Kirov-osztálynak magának kell a saját védelméről is gondoskodnia, így komoly hajó elleni fegyverzete mellé erős légvédelmi- és tengeralattjáró-elhárító fegyverzettel is rendelkezik. No meg persze azzal a képességgel, hogy a nukleáris meghajtása miatt akár tartósan képes tartani a 32 csomós (59 km/h) csúcssebességét, és nem kell amiatt aggódnia, hogy kifogy az üzemanyagból.
A Nagy Péter testvérhajója, a Lazarev Admirális 2010-ben - klikk a nagyobb képhez!
Ezzel együtt is a Kirov-osztály egy különc jelenség maradt, de tény, hogy az orosz flotta erejét hivatott jelképzezni. Tán ezért is folyik az osztály egy másik egységének nagyjavítása, és tervezik (igaz már jó ideje) a maradék kettő nagyjavítását és újbóli rendszerbe állítását 2020-ig.
A USS Long Beach rakétás cirkáló - klikk a nagyobb képhez!
Hajdan persze az Egyesült Államok is rendelkezett nukleáris meghajtású nagyméretű felszíni hadihajókkal. A USS Long Beach egy kísérleti egység volt, az USS Bainbridge és az USS Truxtun egységek átkonvertált hajók voltak, egy hagyományos meghajtású osztály egy-egy nukleáris meghajtású példánya. A California-osztály két, majd Virginia-osztály négy egysége azonban már eleve ilyen meghajtásra épített rakétás cirkálóknak készültek, amelyek képesek lennének megfelelő kíséretet adni az USS Enterprise illetve az USS Nimitz-osztályú nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóknak úgy, hogy végig tartani tudják azok sebességét, illetve nem kell út közben üzemanyagvételezés céljából lassítani, illetve olajtankereket a flottacsoporthoz beosztani ebből a célból.
Az USS Bainbridge, az USS Long Beach és az USS Enterprise 1964-ben. Efféle hajókból állt volna a csak nukleáris meghajtású egységekből álló hordozó-csoport - klikk a nagyobb képhez!
A végeredmény azonban az lett, hogy a Virginia-osztály utódja, a Ticonderoga-osztály hagyományos, gázturbinás meghajtást kapott - ugyanis sokkal olcsóbban gyártható és üzemeltethető így. Az 1990-es években az összes amerikai nukleáris meghajtású felszíni hadihajót kivonták a szolgálatból, leginkább anyagi okokból. Míg a Virginia-osztály egy egységének éves üzemeltetési költsége 40 millió dollárt kóstált 1996-ban, addig egy Ticoderoga-osztályú egységé 28 milliót, képességek terén pedig szintén ide sorolható Arleigh Burke-osztályú rombolóé mindössze 20 millió dollárt.
Három Arleigh Burke-osztályú romboló (USS Shoup, USS Lassen és a USS McCampbell) - klikk a nagyobb képhez!
Pár éve felmerült azonban az amerikai kongresszus tengeri katonai erőkért felelős al-bizottságának vezetőjében, Gene Taylor képviselőben, hogy a jelenlegi Arleigh Burke-osztályú rombolókból lehetne nukleáris-meghajtású változatot készíteni, amely árban is olcsóbb lehet, mint a hányatatott sorsú (és hagyományos meghajtású) Zumwalt-osztályú rombolók, de egyben a modern reaktortípusokkal az üzemeltetésük is egyszerűbb és kevésbé költséges lehet.
Fantáziarajz az USS Zumwalt-ról
Az amerikai haditengerészet admirálisai azonban meglehetősen hűvösen fogadták az ötletet, egyfelől egy nukleáris meghajtású Burke-osztályú romboló drága lehet, másfelől így "elvesztenék" a Zumwalt-osztályú rombolót és az arra épülő, CG(X) hajóosztályt. Időközben ez megtörtént, a CG(X) lehet sose valósul meg, a Zumwalt-osztályból pedig mindössze három példány fog megépülni, darabja pedig legalább 3 milliárd dollárba fog kerülni. Hogy a Zumwalt és a CG(X) hiányában az elavult és kívonásra kerülő hajók pótlása mégis megoldott legyen, kényszerűségből az Arleigh Burke-osztályból rendelnek meg további példányokat - hagyományos meghajtással.
Az NS Savannah ma, mint múzeumhajó - klikk a nagyobb képhez!
Ezek után nem meglepő, hogy a kőkemény kapitalizmusban a civil teherszállító hajók terén a nukleáris meghajtás életképtelennek bizonyult. Az NS Savannah 1961 decemberében amerikai kormányzati pénzből valósult meg, de nem sikerült üzletileg nyereségesen üzemeltetni, így 1972-ben ki is vonták a szolgálatból. Ugyanígy járt a nyugatnémet NS Otto Hahn (1979-ben dízel meghajtásúvá alakították át), a japán NS Mutsu (amelyik a tiltakozások miatt végül egyetlen kereskedelmi utat se tett meg).
Az egyetlen üdítő kivétel a szovjet/orosz NS Szevmorput, amely úgy lett megtervezve, hogy az északi vizeken jégtörőként is működhet, és a mai napig üzemel nukleáris meghajtással. Ez persze érthető is valahol, a szovjetek, majd az oroszok számára kritikus az északi kikötők és hajózási útvonalaik biztosítása, erre a célra pedig a nukleáris meghajtású jégtörők nagyszerűen megfelelnek - jelenleg is hat példányuk áll szolgálatban. Esetükben a nukleáris meghajtás előnye - az, hogy nem kell az üzemanyaggal foglalkozni - kétségkívül igen jelentős.
Az SCF Baltica tanker és a Russzia nukleáris-meghajtású jégtörő útban Kína felé át a Jeges-tengeren - klikk a nagyobb képhez!
Persze egy ilyen döntésnél hosszú távon kell gondolkozni, hiszen egy ma megépített hadihajó 20-40 évig szolgálhat majd, tehát nem csak a mostani költségekkel kell számolni, hanem a hajó élettartama alatti összes költséggel. Ez alapján pedig ha mai árakon számolva az olaj ára a jelenlegiről 2040-ig folyamatosan 221 dollárig emelkedik, akkor már megéri egy rombolót nukleáris meghajtással elláttni. Egy nagyobb egységet, mint az LSD(X) helikopter-hordozó/partraszálló hajónál viszont már 140 dolláros ár is elég ehhez. Ennek ellenére az amerikai haditengerészet ellenáll annak a kísértésnek, hogy áttérjen a felszíni hajóknál - a repülőgép-hordozókat leszámítva - a nukleáris meghajtásra.
Ha viszont az oroszoknál megvan a technikai háttér a nukleáris meghajtású hajók építéséhez - márpedig vitán felül áll, hogy ezen képességgük megvan -, akkor mégis miért szkeptikusak az elemzők? Nos egyfelől azért, mert egy vadonatúj nukleáris egység legyártása gazdasági okokból nem ésszerű, márpedig ugyan az orosz haditengerészet öles lépésekkel igyekszik az egykori szovjet haditengerészet fényét visszaadni (nemrég éppen Franciaországgal kötöttek megállapodást 2+2 Mistral-osztályú helikopter-hordozó/partraszálló hajó megvételéről és licencének megvásárlásáról), de ezzel együtt is valószínűtlen, hogy ilyen drága megoldáshoz folyamodnának.
Csak csendben tesszük hozzá, hogy lehet, figyelmen kívül hagyják, azt a tényt, hogy Oroszország egyre agresszívabban jelzi, hogy igényt tart a Jeges-tenger ásványkincseire. Ezen a hadszíntéren pedig a nukleáris meghajtású romboló üdvös megoldás, azon se nagyon csodálkozhatnánk, ha a hajó orra esetleg jégtörő-szerű kialakítással bír majd. Persze ez sem több, mint egy lehetséges spekuláció...
Miközben a fukusimai reaktorbaleset hatása söpör végig az energiatermelő-szektoron, az orosz haditengerészet egyik tisztségviselője azt jelentette be a Szentpéterváron zajló IMDS-2011 haditengerészeti bemutatón és vásáron, hogy országa 2016-ra egy új rombolóosztályt bocsájt vízre, amely 90%-os eséllyel nukleáris meghajtású lesz. Azt is hozzátette, hogy a tervezési fázis mintegy két évet vesz majd igénybe.
A Sztereguscsij-osztály névadó egysége az IMDS-2011-en
A hír hallatán persze a katonai szakértők szkeptikusan reagáltak. Egyfelől az orosz tábornokok és admirálisok bejelentései meglehetősen sok esetben bizonyultak túlzónak vagy szimplán falsnak, másfelől a nukleáris meghatásnak noha vannak előnyei, a költségek a mai napig nem tartoznak ezek közé egy romboló méretű hadihajónál.
Projekt 21956, egy kifejezetten exportra szánt romboló-osztály, ehhez hasonló kinézetre lehet számítani a bejelentett romboló esetén is
Hogy erre rávilágítsunk, nézzük milyen nukleáris meghajtású hadihajók vannak hadrendben ma a világ haditengerészeteinél:
A tengeralattjárók esetén a nukleáris meghajtás előnye az, hogy gyakorlatilag fel sem kell emelkedniük a felszínre a kihajózás és a kikötőbe való visszatérés között. További fontos szempont, hogy nagy sebességgel képesek huzamos ideig haladni (ám eközben viszont meglehetősen zajosak is), és a hatótávolságukat, illetve az őrjárat időtartamát csak a fedélzeten tárolt készletek korlátozzák le. Ezek a tényezők elvitathatatlanok, nem is csoda, hogy a nagyhatalmak mind komoly erőfeszítéseket tesznek a nukleáris meghajtású tengeralattjáróflotta kiépítésére és hadrendben tartására.
A Nerpa, alias INS Chakra, egy orosz Akula-II. osztályú nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró, amelyet 10 évig lízingel India idén ősztől
Még a feltörekvő hatalmak, mint India vagy Brazilia is törekszik a nukleáris meghajtású tengeralattjárók rendszerben tartására, pedig esetükben tán nem annyira egyértelműen kihasználhatóak eme meghajtás előnyei. Hiszen a nagy hatótávolság és sebesség inkább akkor hasznos, ha valaki a világ másik felén akarja bevetni a tengeralattjáróit. Például a Líbia elleni hadműveletek kezdetén az Amerikai Haditengerészet (US NAVY) és az Angol Haditengerészet (Royal Navy) mintegy 150 Tomahawk robotrepülőgépet indított Kadhafi légvédelmi állásai és bázisai ellen - a legnagyobb részüket pedig tengeralattjárókról lőtték ki, csak az USS Florida nem kevesebb, mint kilencvenet.
Az USS Florida hazatér 2011 április 29-én a bevetésből - klikk a nagyobb képhez!
A felszíni hadihajók terén ezekből az előnyökből már csak a (relatíve) korlátlan hatótávolság és a tartósan fenntartható nagy sebesség az, ami megmarad. Itt érthetővé is válik, hogy miért olyan egységek lettek ellátva ilyen meghajtással, amilyenek. A repülőgép-hordozó esetén a fel- és leszállásoknál a hajó teljes sebességre gyorsít, és a széllel szembe fordul, mivel a hajó sebessége gyakorlatilag hozzáadódik a felszálló repülőgép indulósebességéhez, illetve csökken ezáltal a leszálló gép és a hajó fedélzete közötti sebességkülönbség.
Zajlik az élet az USS Theodore Roosevelt fedélzetén - klikk a nagyobb képhez!
A nagy sebességű rohanás viszont sok üzemanyagba kerül, ezt is számba kell venni, ahogy azt is, hogy a hordozókat általában a bázis-kikötőjüktől nagy távolságra szokták bevetni. Ez pedig megint üzemanyagot jelent. Elviekben tehát úgy tűnik, hogy jó döntés a nukleáris meghajtás, hiszen nem kell annyiszor üzemanyagot vételeznie.
Menet közbeni utánpótlás-vételezés az USS Dwight D. Eisenhower hordozón
- klikk a nagyobb képhez!
Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hajó fedélzetén korlátozott mennyiségű utánpótlás fér csak el, így egy-egy bevetés alkalmával akár kétheti rendszereséggel is kénytelen üzemanyag-tankerertől repülőgép-üzemanyagot (kerozint) vételezni, illetve teherhajókról pótolni az elhasznált fegyverzetet, és persze az élelmiszert, illetve egyéb fogyó eszközöket. Azt is hozzá kell tenni, hogy kísérőflottája a nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjárókat leszámítva mind fosszilis üzemanyagot égetnek el. Éppen emiatt a repülőgép-hordozók kísérő flottájában általános szereplők a flotta gyorsjáratú olajtankerei és teherszállító-hajói.
Ezzel együtt is nem vitás, hogy a hordozók esetén van ráció a nukleáris meghajtásban. Vagy mégse? A francia haditengerészet az egyetlen, amely az Amerikai Egyesült Államokon kívűl nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóval rendelkezik. A Charles de Gaulle igazi állatorvosi ló lett, amely több nagy átépítést is igényelt menet közben. A következő francia repülőgép-hordozó, a jelenleg csak Porte-Avions 2 jelöléssel emlegetett program azért lett eredetileg hagyományos meghajtású, mert azonos platformra került volna, mint a britek két Queen Elizabeth-osztályú hordozója - ha pedig azok hagyományos meghajtásúak, akkor olcsóbb és egyszerűbb átvenni azt.
Fantáziarajz a Porte-Avions 2-ről - klikk a nagyobb képhez!
Végül a francia döntéshozás a költségek miatt nehezen szánja el magát arra, hogy valóban meg is rendelje a második hordozót (talán jövőre születhet döntés az ügyben), ám ezzel együtt is felmerült, hogy mégiscsak nukleáris meghajtásúnak kellene megépíteni majd, de ennek a tisztázása még a jövő zenéje.
Fantáziarajz a brit HMS Queen Elizabeth és a HMS Prince of Wales hordozókról. Azóta a tervek változtak, és síugrósánc helyett katapulttal indítják majd a vadászgépeiket - klikk a nagyobb képhez!
Az angolok amúgy tisztán a magasabb költségek miatt álltak el a nukleáris meghajtásról, számításaik szerint még hosszú távon sem éri meg, rövid távon pedig kifejezetten drágább. Drágább, mert egyfelől maga a reaktor költségesebb, bár vannak már olyan reaktorok, amelyek 30-35 évig üzemelnek üzemanyagcsere nélkül, vagyis a rendszerbe állítástól a hajó tervezett kivonásáig nincs szükség arra, hogy megbontsák a reaktor burkolatát,. Ezzel együtt is költséges játékszerről van szó, amely egy hordozó esetén akár egymilliárd font sterlinget is adhat a vételárhoz, arról nem is szólva, hogy magasan kvalifikált mérnökökre van szükség az üzemeltetésnél, tehát speciális igények vannak a személyzeti oldalon is.
De itt ugye felszíni hadihajókról lenne szó. Az egyetlen ilyen egység, amelyik rendszerben van az orosz Nagy Péter nukleáris meghajtású nehéz rakétás cirkáló, amelynek a vízkiszorítása (mintegy 26 000 tonna) nagyobb, mint a legtöbb első világháborús csatahajóé és csatacirkálóé volt. Az eredetileg négy egységből álló Kirov-osztály tagjaként még a szovjet időkben építették őket, kifejezetten az NATO flottacsoportok elleni harcra.
A Nagy Péter nukleáris meghajtású nehéz rakétás cirkáló - klikk a nagyobb képhez!
A feladatuk az lett volna, hogy egyedül nekivágnak az Északi-tengernek, felkutatják és nagy hatótávolságú, akár nukleáris robbanófejjel is felszerelhető P-700 Granit robotrepülőgépeikkel csapást mérnek rájuk. Ennek megfelelően a Kirov-osztálynak magának kell a saját védelméről is gondoskodnia, így komoly hajó elleni fegyverzete mellé erős légvédelmi- és tengeralattjáró-elhárító fegyverzettel is rendelkezik. No meg persze azzal a képességgel, hogy a nukleáris meghajtása miatt akár tartósan képes tartani a 32 csomós (59 km/h) csúcssebességét, és nem kell amiatt aggódnia, hogy kifogy az üzemanyagból.
A Nagy Péter testvérhajója, a Lazarev Admirális 2010-ben - klikk a nagyobb képhez!
Ezzel együtt is a Kirov-osztály egy különc jelenség maradt, de tény, hogy az orosz flotta erejét hivatott jelképzezni. Tán ezért is folyik az osztály egy másik egységének nagyjavítása, és tervezik (igaz már jó ideje) a maradék kettő nagyjavítását és újbóli rendszerbe állítását 2020-ig.
A USS Long Beach rakétás cirkáló - klikk a nagyobb képhez!
Hajdan persze az Egyesült Államok is rendelkezett nukleáris meghajtású nagyméretű felszíni hadihajókkal. A USS Long Beach egy kísérleti egység volt, az USS Bainbridge és az USS Truxtun egységek átkonvertált hajók voltak, egy hagyományos meghajtású osztály egy-egy nukleáris meghajtású példánya. A California-osztály két, majd Virginia-osztály négy egysége azonban már eleve ilyen meghajtásra épített rakétás cirkálóknak készültek, amelyek képesek lennének megfelelő kíséretet adni az USS Enterprise illetve az USS Nimitz-osztályú nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóknak úgy, hogy végig tartani tudják azok sebességét, illetve nem kell út közben üzemanyagvételezés céljából lassítani, illetve olajtankereket a flottacsoporthoz beosztani ebből a célból.
Az USS Bainbridge, az USS Long Beach és az USS Enterprise 1964-ben. Efféle hajókból állt volna a csak nukleáris meghajtású egységekből álló hordozó-csoport - klikk a nagyobb képhez!
A végeredmény azonban az lett, hogy a Virginia-osztály utódja, a Ticonderoga-osztály hagyományos, gázturbinás meghajtást kapott - ugyanis sokkal olcsóbban gyártható és üzemeltethető így. Az 1990-es években az összes amerikai nukleáris meghajtású felszíni hadihajót kivonták a szolgálatból, leginkább anyagi okokból. Míg a Virginia-osztály egy egységének éves üzemeltetési költsége 40 millió dollárt kóstált 1996-ban, addig egy Ticoderoga-osztályú egységé 28 milliót, képességek terén pedig szintén ide sorolható Arleigh Burke-osztályú rombolóé mindössze 20 millió dollárt.
Három Arleigh Burke-osztályú romboló (USS Shoup, USS Lassen és a USS McCampbell) - klikk a nagyobb képhez!
Pár éve felmerült azonban az amerikai kongresszus tengeri katonai erőkért felelős al-bizottságának vezetőjében, Gene Taylor képviselőben, hogy a jelenlegi Arleigh Burke-osztályú rombolókból lehetne nukleáris-meghajtású változatot készíteni, amely árban is olcsóbb lehet, mint a hányatatott sorsú (és hagyományos meghajtású) Zumwalt-osztályú rombolók, de egyben a modern reaktortípusokkal az üzemeltetésük is egyszerűbb és kevésbé költséges lehet.
Fantáziarajz az USS Zumwalt-ról
Az amerikai haditengerészet admirálisai azonban meglehetősen hűvösen fogadták az ötletet, egyfelől egy nukleáris meghajtású Burke-osztályú romboló drága lehet, másfelől így "elvesztenék" a Zumwalt-osztályú rombolót és az arra épülő, CG(X) hajóosztályt. Időközben ez megtörtént, a CG(X) lehet sose valósul meg, a Zumwalt-osztályból pedig mindössze három példány fog megépülni, darabja pedig legalább 3 milliárd dollárba fog kerülni. Hogy a Zumwalt és a CG(X) hiányában az elavult és kívonásra kerülő hajók pótlása mégis megoldott legyen, kényszerűségből az Arleigh Burke-osztályból rendelnek meg további példányokat - hagyományos meghajtással.
Az NS Savannah ma, mint múzeumhajó - klikk a nagyobb képhez!
Ezek után nem meglepő, hogy a kőkemény kapitalizmusban a civil teherszállító hajók terén a nukleáris meghajtás életképtelennek bizonyult. Az NS Savannah 1961 decemberében amerikai kormányzati pénzből valósult meg, de nem sikerült üzletileg nyereségesen üzemeltetni, így 1972-ben ki is vonták a szolgálatból. Ugyanígy járt a nyugatnémet NS Otto Hahn (1979-ben dízel meghajtásúvá alakították át), a japán NS Mutsu (amelyik a tiltakozások miatt végül egyetlen kereskedelmi utat se tett meg).
Az egyetlen üdítő kivétel a szovjet/orosz NS Szevmorput, amely úgy lett megtervezve, hogy az északi vizeken jégtörőként is működhet, és a mai napig üzemel nukleáris meghajtással. Ez persze érthető is valahol, a szovjetek, majd az oroszok számára kritikus az északi kikötők és hajózási útvonalaik biztosítása, erre a célra pedig a nukleáris meghajtású jégtörők nagyszerűen megfelelnek - jelenleg is hat példányuk áll szolgálatban. Esetükben a nukleáris meghajtás előnye - az, hogy nem kell az üzemanyaggal foglalkozni - kétségkívül igen jelentős.
Az SCF Baltica tanker és a Russzia nukleáris-meghajtású jégtörő útban Kína felé át a Jeges-tengeren - klikk a nagyobb képhez!
Persze egy ilyen döntésnél hosszú távon kell gondolkozni, hiszen egy ma megépített hadihajó 20-40 évig szolgálhat majd, tehát nem csak a mostani költségekkel kell számolni, hanem a hajó élettartama alatti összes költséggel. Ez alapján pedig ha mai árakon számolva az olaj ára a jelenlegiről 2040-ig folyamatosan 221 dollárig emelkedik, akkor már megéri egy rombolót nukleáris meghajtással elláttni. Egy nagyobb egységet, mint az LSD(X) helikopter-hordozó/partraszálló hajónál viszont már 140 dolláros ár is elég ehhez. Ennek ellenére az amerikai haditengerészet ellenáll annak a kísértésnek, hogy áttérjen a felszíni hajóknál - a repülőgép-hordozókat leszámítva - a nukleáris meghajtásra.
Ha viszont az oroszoknál megvan a technikai háttér a nukleáris meghajtású hajók építéséhez - márpedig vitán felül áll, hogy ezen képességgük megvan -, akkor mégis miért szkeptikusak az elemzők? Nos egyfelől azért, mert egy vadonatúj nukleáris egység legyártása gazdasági okokból nem ésszerű, márpedig ugyan az orosz haditengerészet öles lépésekkel igyekszik az egykori szovjet haditengerészet fényét visszaadni (nemrég éppen Franciaországgal kötöttek megállapodást 2+2 Mistral-osztályú helikopter-hordozó/partraszálló hajó megvételéről és licencének megvásárlásáról), de ezzel együtt is valószínűtlen, hogy ilyen drága megoldáshoz folyamodnának.
Csak csendben tesszük hozzá, hogy lehet, figyelmen kívül hagyják, azt a tényt, hogy Oroszország egyre agresszívabban jelzi, hogy igényt tart a Jeges-tenger ásványkincseire. Ezen a hadszíntéren pedig a nukleáris meghajtású romboló üdvös megoldás, azon se nagyon csodálkozhatnánk, ha a hajó orra esetleg jégtörő-szerű kialakítással bír majd. Persze ez sem több, mint egy lehetséges spekuláció...