Hunter
Léteznek csökevényes szervek?
A csökevényes szervek az orvosok körében többnyire zavart és megrökönyödést okoznak, míg a köznapi ember általában inkább csak rácsodálkozik ezekre a szervekre, melyek egyesek szerint az evolúció tanát támasztják alá, míg az intelligens tervezés prókátorai szerint nem is léteznek.
1893-ban egy német anatómus, Robert Wiedersheim 86 emberi "csökevényt" sorolt fel, olyan szerveket, "melyeknek egykor nagyobb élettani szerepe volt mint ma". Az évek során a lista először növekedett, majd újra csökkenni kezdtek a rajta szereplő tételek. Ma már senki sem emlékszik a végeredményre, sőt többek szerint maga a "csökevény" kifejezés is idejétmúlt, csupán az akkori anatómiai tudás hiányosságait tükrözte. Valójában azonban még ma is a legtöbb biológus nagyon óvatosan fogalmaz, ha szóba kerülnek a csökevények.
Ennek az lehet az oka, hogy a téma a kreacionizmus és az intelligens tervezettség lobbijának harcmezejévé vált, akik szerint ma a Wiedersheim listáján szereplő szervek egyike sem tekinthető csökevénynek, így nem is kell az evolúciót belekeverni annak taglalásába, hogyan vesztették el eredeti funkcióikat. Bár sok esetben jogosan kérdőjelezik meg egyes korábban csökevénynek tekintett szervek státuszát, a teljes koncepció elutasítása a biológiai tények arcul csapásával ér fel. A legtöbb biológus inkább távol tartja magát a témától, mondván, ez már politikai vita. Gerd Müller a Bécsi Egyetem elméleti biológusa viszont pontosan azért küzd, hogy visszahozza a koncepciót a tudományos viták körforgásába. "Az elcsökevényesedés egy fontos biológiai jelenség" - érvel az osztrák biológus.
Müller szerint a probléma egyik része szemantikus, az emberek gondolkozása szerint a csökevények haszontalanok, miközben Wiedersheim koránt sem ezt állította. Miközben megpróbálta eloszlatni a zavart, rátalált egy egészen egyértelmű definícióra. A csökevény szerkezetek nagy részben vagy teljes egészében funkció nélküliek, ha az eredeti szerepüket nézzük - viszont megtarthatnak kisebb funkciókat, vagy újakat fejleszthetnek ki. Müller hangsúlyozza, nem árt tudni, hogy egy adott anatómiai szerkezet csökevény-e mind taxonómiai, azaz a különböző fajok egymáshoz való viszonyulásának szempontjából, mind gyógyászati szempontból, mivel egy szervnél kiderülhet, hogy bár felnőttkorban nincs különösebb szerepe, magához a felnőtté váláshoz nélkülözhetetlen volt.
Senki sem vonja kétségbe, hogy egyes emberi szerkezetek, melyek egykor csökevénynek számítottak, a fejlődő orvostudománynak köszönhetően ma már korántsem tekinthetők szükségtelennek. Például Wiedersheim eredeti listáján olyan kiemelkedően hasznos szerkezeteket is felsorolt, mint a három legkisebb lábujj, és az erek szelepei, melyek meggátolják a vér visszafelé folyását. Több szerv is szerepelt rajta, melyekről ma már tudjuk, hogy az immunrendszer részei, ilyenek az orrmandulák és a mandulák, az antitesteket termelő nyirokszövetek és a mellkasban található csecsemőmirigy, ami a T-limfociták termelésében és maturációban, a növekedéssel kapcsolatos változások kontrollálásában játszik fontos szerepet.
Több csökevényt hormon-kiválasztó mirigyekként azonosítottak, különös tekintettel az agyalapi mirigyekre, melyek a homeosztázist, a belső környezet állandóságának fenntartását szabályozzák mélyen az agy belsejében, valamint a tobozmirigyek, amik a melatonin hormont választják ki. A melatonin leginkább belső szerveink összehangolásában játszott tevékenységéről ismert, beleértve a reprodukciós szerveket, azok napi és időszaki ciklusaival, ugyanakkor hatásos antioxidáns is, ami megvédi az agyat és más szöveteket a sérülésektől, lassítva az öregedést.
Lássunk egy a fentieknél jóval szembeszökőbb példát, a férfiak mellbimbóját. Alighanem emellett senki sem kardoskodna, hogy vegyék le Wiedersheim listájáról, mégis Andrew Simons kanadai evolúciós biológus szerint hiba lenne csökevénynek nevezni. Ahhoz hogy csökevénynek tituláljunk valamit, annak a valaminek egykor kellett hogy legyen valamilyen funkciója. "Semmi okunk feltételezni, hogy a férfiak mellbimbója valaha is betöltött volna valamilyen szerepet" - mondta Simons. Azért maradhattak fenn, mert az összes emberi magzat ugyanazzal az alapvető genetikai tervrajzzal rendelkezik, a hímek egyszerűen csak megőrzik azt a jegyet, ami a nőnemű példányoknál hasznos, mivel ez nem jár számukra semmiféle hátránnyal.
A természetes kiválasztódás a túlélés zászlaja alatt formálja az élő organizmusokat, mutat rá Müller. Amint fennmaradásuk biztosított az organizmus megtarthatja nem adaptív vagy funkció nélküli jegyeit, feltéve, hogy az nem teher számára. Ez az egyik ok, amiért nem várható el, hogy az anatómiai szerkezetek tökéletesen idomuljanak funkciójukhoz, vagy nélkülözzék azt, tette hozzá Simons. Ez megbonyolítja a valóban csökevényes szerkezetek beazonosítását, és még ezen is lehet csavarni egyet. Amikor megpróbálják bebizonyítani, hogy egy modern szerkezet elvesztette funkcióját ősi változatával szemben, felmerül ugyanis még egy probléma.
Vegyük a jó öreg vakbelet, egy féregnyúlványt, ami a vastagbélből ágazik ki. Sokáig azt hitték hogy ez egy nagyobb emésztő szerv összezsugorodott maradványa, elsősorban azért mert az emberi változat koránt sem olyan feltűnő, mint például a nyulaké, amivel korábban összehasonlították. 1980-ban G.B.D. Scott alaposabb vizsgálat alá vetette ezt a szervet. Több főemlős faj vakbelét hasonlította össze és rájött hogy az emberi vakbél a legnagyobb és a vastagbéltől legelkülönülőbb. "Minél magasabb szintű főemlősöket veszünk, annál fejlettebb a vakbél. Tetőpontját a gorillánál és az embernél éri el" - írja Scott, aki szerint a vakbél az embereknél és az emberszabású majmoknál nem lehet funkció nélküli.
Az utóbbi idők kutatásai úgy tűnik igazolják a brit szakembert. A Duke Egyetem orvosi karának kutatócsoportja megállapította, hogy a vakbél az immunrendszert segíti, egyfajta menedéket nyújtva a hasznos baktériumoknak, ahol azok nyugodtan szaporodhatnak és szükség esetén, ha a gyomor egy betegség során elveszti normál mikrobai lakóit, a vakbélből pótlódik a veszteség. Bár az eltávolítás látszólag nincs semmilyen hatással az emberre, Bill Parker a Duke-csapat tagja szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy az ilyen műtétekre leginkább a fejlett világban kerül sor. "Ha egy tradicionális kultúrában élnénk az 1800-as évek előtt, agy egy fejlődő országban, ahol nincsenek szennyvízrendszerek, akkor bizony megéreznénk a hiányát". Természetesen ezzel együtt a begyulladt vakbél eltávolítása nem tűr halasztást.
Persze a vakbélre létezik egy alternatív magyarázat is, amivel máris csökevényként értékelhető. Tíz évvel ezelőtt Randolph Ness, a Michigan Egyetem, és George Williams a New York Állami Egyetem evolúciókutatói azt bizonygatták, hogy az evolúció azért állt meg ennél a vakbél méretnél, mert ha tovább csökkenne az eltűnés felé vezető úton, mivel funkciója valójában nincs, akkor sokkal nagyobb eséllyel alakulnának ki benne gyulladások, ami megnövelné az életveszélyes fertőzések kialakulásának kockázatát, tehát a természetes kiválasztódásnak megfelelően megragadtunk ennél a csökevényes méretnél, hiszen első a túlélés.
A vakbél kapcsán még nem lehet kimondani a döntő szót, azonban több állatnál is megfigyelhető, hogy a csökevényesedés valós jelenség. Vegyük csak a szárnnyal rendelkező, de repülni már nem képes madarakat. A repülés képessége a nagy testű, földhöz kötött madaraknál egészen friss jelenség, körülbelül 50 millió évre tekint vissza, magyarázza Gareth Dyke az ír Dublini Egyetem paleontológusa. Ez a változás többnyire a szigeteken lakó vagy a ragadozóiktól megszabadult madarakat jellemzi. Az egyik legjobb példája ennek a folyamatnak a strucc, ami több olyan csontot is elvesztett az idők során szárnyaiból, amivel ősei még repülni tudtak. "Tollai is jelentős változáson estek át" - teszi hozzá Dyke. "Ezek már nem a repülést szolgálják, szerkezetük teljesen alkalmatlan erre a tevékenységre, csupán egy bolyhos takaró réteg"
Lássuk mik azok a szervek, szerkezetek az ember esetében amik csökevényeknek tekinthetők. A New Scientist top listáján az alábbiak szerepelnek: az úgynevezett vomeronazális szerv, ami az orrban helyezkedik el és az állatoknál a párválasztásban segít, esetünkben azonban jelenlegi ismereteink szerint nincs semmilyen szerepe, mi nem szaglás után választunk párt, legalábbis nem a klasszikus értelemben. A második helyen a libabőr áll, ami inkább reflex, mint anatómiai szerkezet, viszont az embereknél teljesen felesleges. A tollas vagy szőrős állatoknál ez a reflex egy meleg légréteget alakít ki közvetlenül a bőr fölött a hirtelen hideg hatására, vagy felborzolja a szőrt, ami esetleg visszatarthat egy ragadozót. Az embereknél ez legfeljebb arra jó, hogy mások is lássák, hogy valamilyen érzelmi hullám futott végig rajtunk.
A harmadik helyezett a Darwin-gumó, ami ősi hegyes fülünk emléke, a fülkagylón figyelhető meg egy kis csomó formájában. Ez ma pusztán a plasztikai sebészeknek ad munkát. De itt van még a farokcsont is és a bölcsességfog és még lehetne folytatni a sort, a kérdés csupán az, milyen mélyre tekintünk az emberi testben, állítja Müller. Több vércsatornánk is lecsökkent méretét és funkcióját tekintve az idők során, de akadnak olyan kémiai hírvivők és gének, melyek szintén teljesen haszontalannak tűnnek.
Stephen Jay Gould biológus rámutat, hogy soha senki nem mondta, hogy az evolúció tökéletes munkát végzett, nem úgy az intelligens tervezettség képviselői, akik számára a fenti példákból ha más nem, legalább a strucc szárnya elgondolkodtató lehetne.
1893-ban egy német anatómus, Robert Wiedersheim 86 emberi "csökevényt" sorolt fel, olyan szerveket, "melyeknek egykor nagyobb élettani szerepe volt mint ma". Az évek során a lista először növekedett, majd újra csökkenni kezdtek a rajta szereplő tételek. Ma már senki sem emlékszik a végeredményre, sőt többek szerint maga a "csökevény" kifejezés is idejétmúlt, csupán az akkori anatómiai tudás hiányosságait tükrözte. Valójában azonban még ma is a legtöbb biológus nagyon óvatosan fogalmaz, ha szóba kerülnek a csökevények.
Ennek az lehet az oka, hogy a téma a kreacionizmus és az intelligens tervezettség lobbijának harcmezejévé vált, akik szerint ma a Wiedersheim listáján szereplő szervek egyike sem tekinthető csökevénynek, így nem is kell az evolúciót belekeverni annak taglalásába, hogyan vesztették el eredeti funkcióikat. Bár sok esetben jogosan kérdőjelezik meg egyes korábban csökevénynek tekintett szervek státuszát, a teljes koncepció elutasítása a biológiai tények arcul csapásával ér fel. A legtöbb biológus inkább távol tartja magát a témától, mondván, ez már politikai vita. Gerd Müller a Bécsi Egyetem elméleti biológusa viszont pontosan azért küzd, hogy visszahozza a koncepciót a tudományos viták körforgásába. "Az elcsökevényesedés egy fontos biológiai jelenség" - érvel az osztrák biológus.Müller szerint a probléma egyik része szemantikus, az emberek gondolkozása szerint a csökevények haszontalanok, miközben Wiedersheim koránt sem ezt állította. Miközben megpróbálta eloszlatni a zavart, rátalált egy egészen egyértelmű definícióra. A csökevény szerkezetek nagy részben vagy teljes egészében funkció nélküliek, ha az eredeti szerepüket nézzük - viszont megtarthatnak kisebb funkciókat, vagy újakat fejleszthetnek ki. Müller hangsúlyozza, nem árt tudni, hogy egy adott anatómiai szerkezet csökevény-e mind taxonómiai, azaz a különböző fajok egymáshoz való viszonyulásának szempontjából, mind gyógyászati szempontból, mivel egy szervnél kiderülhet, hogy bár felnőttkorban nincs különösebb szerepe, magához a felnőtté váláshoz nélkülözhetetlen volt.
Senki sem vonja kétségbe, hogy egyes emberi szerkezetek, melyek egykor csökevénynek számítottak, a fejlődő orvostudománynak köszönhetően ma már korántsem tekinthetők szükségtelennek. Például Wiedersheim eredeti listáján olyan kiemelkedően hasznos szerkezeteket is felsorolt, mint a három legkisebb lábujj, és az erek szelepei, melyek meggátolják a vér visszafelé folyását. Több szerv is szerepelt rajta, melyekről ma már tudjuk, hogy az immunrendszer részei, ilyenek az orrmandulák és a mandulák, az antitesteket termelő nyirokszövetek és a mellkasban található csecsemőmirigy, ami a T-limfociták termelésében és maturációban, a növekedéssel kapcsolatos változások kontrollálásában játszik fontos szerepet.
Több csökevényt hormon-kiválasztó mirigyekként azonosítottak, különös tekintettel az agyalapi mirigyekre, melyek a homeosztázist, a belső környezet állandóságának fenntartását szabályozzák mélyen az agy belsejében, valamint a tobozmirigyek, amik a melatonin hormont választják ki. A melatonin leginkább belső szerveink összehangolásában játszott tevékenységéről ismert, beleértve a reprodukciós szerveket, azok napi és időszaki ciklusaival, ugyanakkor hatásos antioxidáns is, ami megvédi az agyat és más szöveteket a sérülésektől, lassítva az öregedést.
Lássunk egy a fentieknél jóval szembeszökőbb példát, a férfiak mellbimbóját. Alighanem emellett senki sem kardoskodna, hogy vegyék le Wiedersheim listájáról, mégis Andrew Simons kanadai evolúciós biológus szerint hiba lenne csökevénynek nevezni. Ahhoz hogy csökevénynek tituláljunk valamit, annak a valaminek egykor kellett hogy legyen valamilyen funkciója. "Semmi okunk feltételezni, hogy a férfiak mellbimbója valaha is betöltött volna valamilyen szerepet" - mondta Simons. Azért maradhattak fenn, mert az összes emberi magzat ugyanazzal az alapvető genetikai tervrajzzal rendelkezik, a hímek egyszerűen csak megőrzik azt a jegyet, ami a nőnemű példányoknál hasznos, mivel ez nem jár számukra semmiféle hátránnyal.
A természetes kiválasztódás a túlélés zászlaja alatt formálja az élő organizmusokat, mutat rá Müller. Amint fennmaradásuk biztosított az organizmus megtarthatja nem adaptív vagy funkció nélküli jegyeit, feltéve, hogy az nem teher számára. Ez az egyik ok, amiért nem várható el, hogy az anatómiai szerkezetek tökéletesen idomuljanak funkciójukhoz, vagy nélkülözzék azt, tette hozzá Simons. Ez megbonyolítja a valóban csökevényes szerkezetek beazonosítását, és még ezen is lehet csavarni egyet. Amikor megpróbálják bebizonyítani, hogy egy modern szerkezet elvesztette funkcióját ősi változatával szemben, felmerül ugyanis még egy probléma.
Vegyük a jó öreg vakbelet, egy féregnyúlványt, ami a vastagbélből ágazik ki. Sokáig azt hitték hogy ez egy nagyobb emésztő szerv összezsugorodott maradványa, elsősorban azért mert az emberi változat koránt sem olyan feltűnő, mint például a nyulaké, amivel korábban összehasonlították. 1980-ban G.B.D. Scott alaposabb vizsgálat alá vetette ezt a szervet. Több főemlős faj vakbelét hasonlította össze és rájött hogy az emberi vakbél a legnagyobb és a vastagbéltől legelkülönülőbb. "Minél magasabb szintű főemlősöket veszünk, annál fejlettebb a vakbél. Tetőpontját a gorillánál és az embernél éri el" - írja Scott, aki szerint a vakbél az embereknél és az emberszabású majmoknál nem lehet funkció nélküli.
Az utóbbi idők kutatásai úgy tűnik igazolják a brit szakembert. A Duke Egyetem orvosi karának kutatócsoportja megállapította, hogy a vakbél az immunrendszert segíti, egyfajta menedéket nyújtva a hasznos baktériumoknak, ahol azok nyugodtan szaporodhatnak és szükség esetén, ha a gyomor egy betegség során elveszti normál mikrobai lakóit, a vakbélből pótlódik a veszteség. Bár az eltávolítás látszólag nincs semmilyen hatással az emberre, Bill Parker a Duke-csapat tagja szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy az ilyen műtétekre leginkább a fejlett világban kerül sor. "Ha egy tradicionális kultúrában élnénk az 1800-as évek előtt, agy egy fejlődő országban, ahol nincsenek szennyvízrendszerek, akkor bizony megéreznénk a hiányát". Természetesen ezzel együtt a begyulladt vakbél eltávolítása nem tűr halasztást.
Persze a vakbélre létezik egy alternatív magyarázat is, amivel máris csökevényként értékelhető. Tíz évvel ezelőtt Randolph Ness, a Michigan Egyetem, és George Williams a New York Állami Egyetem evolúciókutatói azt bizonygatták, hogy az evolúció azért állt meg ennél a vakbél méretnél, mert ha tovább csökkenne az eltűnés felé vezető úton, mivel funkciója valójában nincs, akkor sokkal nagyobb eséllyel alakulnának ki benne gyulladások, ami megnövelné az életveszélyes fertőzések kialakulásának kockázatát, tehát a természetes kiválasztódásnak megfelelően megragadtunk ennél a csökevényes méretnél, hiszen első a túlélés.
A vakbél kapcsán még nem lehet kimondani a döntő szót, azonban több állatnál is megfigyelhető, hogy a csökevényesedés valós jelenség. Vegyük csak a szárnnyal rendelkező, de repülni már nem képes madarakat. A repülés képessége a nagy testű, földhöz kötött madaraknál egészen friss jelenség, körülbelül 50 millió évre tekint vissza, magyarázza Gareth Dyke az ír Dublini Egyetem paleontológusa. Ez a változás többnyire a szigeteken lakó vagy a ragadozóiktól megszabadult madarakat jellemzi. Az egyik legjobb példája ennek a folyamatnak a strucc, ami több olyan csontot is elvesztett az idők során szárnyaiból, amivel ősei még repülni tudtak. "Tollai is jelentős változáson estek át" - teszi hozzá Dyke. "Ezek már nem a repülést szolgálják, szerkezetük teljesen alkalmatlan erre a tevékenységre, csupán egy bolyhos takaró réteg"
Lássuk mik azok a szervek, szerkezetek az ember esetében amik csökevényeknek tekinthetők. A New Scientist top listáján az alábbiak szerepelnek: az úgynevezett vomeronazális szerv, ami az orrban helyezkedik el és az állatoknál a párválasztásban segít, esetünkben azonban jelenlegi ismereteink szerint nincs semmilyen szerepe, mi nem szaglás után választunk párt, legalábbis nem a klasszikus értelemben. A második helyen a libabőr áll, ami inkább reflex, mint anatómiai szerkezet, viszont az embereknél teljesen felesleges. A tollas vagy szőrős állatoknál ez a reflex egy meleg légréteget alakít ki közvetlenül a bőr fölött a hirtelen hideg hatására, vagy felborzolja a szőrt, ami esetleg visszatarthat egy ragadozót. Az embereknél ez legfeljebb arra jó, hogy mások is lássák, hogy valamilyen érzelmi hullám futott végig rajtunk.
A harmadik helyezett a Darwin-gumó, ami ősi hegyes fülünk emléke, a fülkagylón figyelhető meg egy kis csomó formájában. Ez ma pusztán a plasztikai sebészeknek ad munkát. De itt van még a farokcsont is és a bölcsességfog és még lehetne folytatni a sort, a kérdés csupán az, milyen mélyre tekintünk az emberi testben, állítja Müller. Több vércsatornánk is lecsökkent méretét és funkcióját tekintve az idők során, de akadnak olyan kémiai hírvivők és gének, melyek szintén teljesen haszontalannak tűnnek. Stephen Jay Gould biológus rámutat, hogy soha senki nem mondta, hogy az evolúció tökéletes munkát végzett, nem úgy az intelligens tervezettség képviselői, akik számára a fenti példákból ha más nem, legalább a strucc szárnya elgondolkodtató lehetne.