Hunter
Megoldódott az áldozati kék festék rejtélye
A híres "maja kék" i. sz. 300 környékén jelent meg, és igen széles körben alkalmazta a mezoamerikai nép műalkotásain és a rituális áldozat bemutatása során. Úgy tűnik végre sikerült megfejteni a maják elképesztő tartósságáról híres égszínkék festékének titkát.
A spanyol hódítások után feledésbe merült a különös pigment, ami legtöbb korabeli társával ellentétben évszázadok múltán sem halványul. Ez különösen nagy szó, ha figyelembe vesszük a Yucatán-félsziget barátságtalanul forró éghajlatát, ahol száraz és esős évszakok váltogatják egymást, és a hurrikánok sem ritkák.
A példátlan tartósság és a szokatlan kémiai összetétel közel egy évszázada tartja lázban a kémikusokat, anyagtudósokat és régészeket, a festékkel ellátott edények és egyéb műtárgyak ugyanis csak a 20. század elején kerültek vissza a köztudatba. A maja kék ellenáll az időnek, az időjárásnak, a savaknak, sőt még a modern oldószereknek is, nem véletlenül tartják Mezo-amerika egyik legnagyobb technikai és művészeti eredményének.
Eleinte azt feltételezték, hogy a festék réz alkalmazásával készült, a későbbi tanulmányok azonban kimutatták, hogy az indigó növény levelei és egy szokatlan agyag, az úgynevezett paligorszkit házasságából keveredett ki, melyben az agyagos ásvány védi az indigót a lebomlástól, azt azonban nem sikerült megfejteni, hogyan készítették el a pigmentet a maják.
Dean Arnold az illinoisi Wheaton College munkatársa, a kutatás vezetője már 2005-ben felvetette, hogy a maják a füstölőként is használt kopál - egy ragacsos fagyanta égetéséből származó hővel elegyítették az indigó leveleket és az agyagot. A 100-150 Celsius fokos hő beleolvasztja az indigót a paligorszkit belső csatornáiba, létrehozva a pigmentet. A három anyagot egyaránt alkalmazták a szertartásokon és a gyógyászatban is, tehát a kombináció logikusnak tűnt, csupán a bizonyítás nem volt egyöntetű, egészen addig, míg Arnold el nem látogatott a Chicagói Field Múzeumba, ahol alapos vizsgálatnak vetett alá egy füstölőedényt, ami szintén az 1900-as évek elején került elő egy szent cenote, egy természetes víznyelő mélyéről Chichén Itzából, a maják egyik nagy városából.
Az edény kopált, valamint fehér és kék anyagokat tartalmazott, utóbbiakat paligorszkitként és indigóként sikerült beazonosítani az elektronmikroszkópos vizsgálatokkal. Gary Feinman, a múzeum kurátora, aki Arnold munkáját segítette, úgy véli, a kopál füstölő lassú égése során keletkezett hő olvasztotta össze az agyagot és az indigót, miközben a gyantából a keverékbe is kerültek darabok. A ragadós anyag a pigmenteket is összeragasztotta, ami a felületekre, esetenként az emberi testre való felvitelt segítette.
A festék az esőisten Chaak számára tartott rituális áldozatbemutatások szerves része volt, a kékre festett tárgyakat és embereket bedobálták az isten lakhelyeként számon tartott szent cenotéba, ezzel biztosítva, hogy a száraz időszak után visszatérjen az életet adó eső a földekre.
A spanyol hódítások után feledésbe merült a különös pigment, ami legtöbb korabeli társával ellentétben évszázadok múltán sem halványul. Ez különösen nagy szó, ha figyelembe vesszük a Yucatán-félsziget barátságtalanul forró éghajlatát, ahol száraz és esős évszakok váltogatják egymást, és a hurrikánok sem ritkák.
A példátlan tartósság és a szokatlan kémiai összetétel közel egy évszázada tartja lázban a kémikusokat, anyagtudósokat és régészeket, a festékkel ellátott edények és egyéb műtárgyak ugyanis csak a 20. század elején kerültek vissza a köztudatba. A maja kék ellenáll az időnek, az időjárásnak, a savaknak, sőt még a modern oldószereknek is, nem véletlenül tartják Mezo-amerika egyik legnagyobb technikai és művészeti eredményének. Eleinte azt feltételezték, hogy a festék réz alkalmazásával készült, a későbbi tanulmányok azonban kimutatták, hogy az indigó növény levelei és egy szokatlan agyag, az úgynevezett paligorszkit házasságából keveredett ki, melyben az agyagos ásvány védi az indigót a lebomlástól, azt azonban nem sikerült megfejteni, hogyan készítették el a pigmentet a maják.
Dean Arnold az illinoisi Wheaton College munkatársa, a kutatás vezetője már 2005-ben felvetette, hogy a maják a füstölőként is használt kopál - egy ragacsos fagyanta égetéséből származó hővel elegyítették az indigó leveleket és az agyagot. A 100-150 Celsius fokos hő beleolvasztja az indigót a paligorszkit belső csatornáiba, létrehozva a pigmentet. A három anyagot egyaránt alkalmazták a szertartásokon és a gyógyászatban is, tehát a kombináció logikusnak tűnt, csupán a bizonyítás nem volt egyöntetű, egészen addig, míg Arnold el nem látogatott a Chicagói Field Múzeumba, ahol alapos vizsgálatnak vetett alá egy füstölőedényt, ami szintén az 1900-as évek elején került elő egy szent cenote, egy természetes víznyelő mélyéről Chichén Itzából, a maják egyik nagy városából.
Az edény kopált, valamint fehér és kék anyagokat tartalmazott, utóbbiakat paligorszkitként és indigóként sikerült beazonosítani az elektronmikroszkópos vizsgálatokkal. Gary Feinman, a múzeum kurátora, aki Arnold munkáját segítette, úgy véli, a kopál füstölő lassú égése során keletkezett hő olvasztotta össze az agyagot és az indigót, miközben a gyantából a keverékbe is kerültek darabok. A ragadós anyag a pigmenteket is összeragasztotta, ami a felületekre, esetenként az emberi testre való felvitelt segítette.
A festék az esőisten Chaak számára tartott rituális áldozatbemutatások szerves része volt, a kékre festett tárgyakat és embereket bedobálták az isten lakhelyeként számon tartott szent cenotéba, ezzel biztosítva, hogy a száraz időszak után visszatérjen az életet adó eső a földekre.