Hunter
Közel 5 milliárd kilométeres út vár a Dawnra
Megkezdte hosszú, 8 éves utazását a NASA Dawn űrszondája, hogy 4,8 milliárd kilométer megtételét követően feltérképezze a Naprendszer eddig általunk felderítetlen területét, a Vesta és a Ceres világát az aszteroidaöv szívében.
A szonda tegnap, magyar idő szerint 13 óra 34 perckor startolt el egy Delta 2-Heavy rakétával Cape Canaveral 17B jelű kilövőállásáról. A 12 emeletes kék-fehér festésű hordozórakéta kilenc perc alatt érte el a felszíntől számított 160 kilométeres magasságot, ahol megkezdődött a szonda Föld körüli pályára állítása.
A rakéta második fokozata 40 perces keringés után Afrika és az Indiai-óceán felett két és fél percre újra begyújtotta hajtóműveit, majd leválását követően a harmadik fokozat vette át az irányítást, kitolva a szondát a Föld pályájáról. Erre a műveletre valahol Ausztrália fölött került sor.
A kilövés után egy órával a 425 millió dolláros Dawn végleg elszakadt a Delta fokozatoktól, ami egyben az USA "nehézsúlyú" rakétájának 76. sikeres kilövését is jelentette. A szonda magára maradva kibontotta nappanel szárnyait és felvette a kapcsolatot a földi irányítással, jelentve, hogy minden rendszere életre kelt és megfelelően működik.
A Dawn az Orbital Sciences munkáját dicséri, ők építették az amerikai, német és olasz tudományos műszerekkel ellátott, 1218 kilogramm súlyú űrszondát, melynek két fő célpontja egy óriás aszteroida és egy törpe bolygó, utóbbi a tudósok feltevései szerint vizet is rejt magában.
Az út nem mondható rövidnek. Az első jelentős állomás a Mars lesz 2009 februárjában, ahol a Dawn némi sebességnövekedést szed össze a bolygó gravitációját kihasználva, ami egyben a pályáját is módosítja, irányba állva az aszteroidaöv felé, ahol 2011 augusztusában találkozik a Vestával és kilenc hónapot tölt el körülötte. Ezt követően letér az aszteroida körüli pályáról, és tovább halad egy kis világ, a Ceres felé, amit 2015 elején érhet el.
A Dawn az űrkutatás történetének első olyan szondája lesz, ami két égitest körül is pályára áll, ehhez pedig egy igen megbízható hajtóműre volt szükség. amit a Deep Space 1 esetében már bizonyított ionhajtómű-rendszerben találtak meg. Keyur Patel, a Dawn küldetés projekt vezetője szerint a szonda felfedezései jelentősen ki fogják bővíteni a Naprendszer történetéről szerzett eddigi ismereteinket. Ehhez persze nem kis utat kell megtennünk, hangoztatta Patel, a Dawn közel 3 milliárd kilométert utazik a Vestáig, majd újabb jó másfél milliárdot a Cereshez, ami alaposan megterheli a hajtóművet, viszont ezzel elérhetjük a belső-naprendszer utolsó fehér foltját.
Jelenleg a nagy távolságokba induló küldetések egyik leghatékonyabb eszköze az ionhajtómű, ami tízszer hatékonyabb a hagyományos meghajtásoknál, magyarázta a projekt rendszermérnöke, Marc Rayman. "A hajtómű xenongáz ionizálásával működik, majd az ionokat nagy feszültség alkalmazásával rendkívül nagy sebességgel átküldik egy fémrácson, körülbelül óránkénti 145 000 kilométeres sebességgel. A hajtóművet elhagyó ionok reakciója tolja előre a szondát, egy hűvös kékes színben ragyogó sugár kibocsátásával, akár a sci-fi filmekben" - mondta Rayman.
Mint tudjuk az ionhajtómű rengeteg elképesztő dologra képes, a nagy sebességugrások azonban nem tartoznak ezek közé. Valójában a Dawn nulláról 100 km/h sebességre négy nap alatt gyorsul fel. A hajtómű a nyolcéves küldetés során több mint 2000 napon át fog üzemelni, fokozatosan érve el a kívánt sebességeket. John Brophy, a hajtóműért felelős mérnök elmondása szerint a Dawn ionhajtóműve körülbelül akkora erőt fejt ki, mint egy tenyerünkön tartott papírlap. A Földön még egy gördeszkát sem tudna előbbre mozdítani, az űrben azonban, még ha idővel is, de elképesztő sebességekre képes, olyan tempóra gyorsítva a szondát, amire nagyjából a kilövésénél használt Delta rakéta első fokozata kilenc hajtóművével lenne képes, mindez csak türelem kérdése. A három, egyenként 9 kilót nyomó, kosárlabda méretű ionhajtóműből álló rendszer 425 kilogramm xenongázból gazdálkodhat. A hajtóművek alacsony súlya és fedélzeten elhelyezendő üzemanyag mennyisége, ami 90%-kal kevesebb, mint ha vegyi hajtómű dolgozna az űreszközben, óriási megtakarításokat eredményez, mind a hajtóanyag, mind a hordozható műszerek rendelkezésére álló hely tekintetében.
A Dawn küldetés mindezek mellett igen rögös, akadályoktól hemzsegő útra tekinthet vissza már most, és hol van még a teljesítendő sokmilliárd kilométeres űrutazás. 2006 elején le is állították a programot, azonban egy heves vitasorozat után a NASA egy hónapon belül újraindított mindent. A tudósok közelről szeretnék szemügyre venni a Vestát és a Cerest, melyek igen sokat árulhatnak el a Naprendszer kialakulásának folyamatairól és körülményeiről. A szonda pályára állásai után egyre közelebb merészkedik az objektumokhoz, látogatásai során megállapítva összetételüket, belső szerkezetüket és fejlődésük történetét.
A Hubble Űrtávcső felvételei a két objektumról
A Vesta a belső bolygók építőköveit testesíti meg, míg a feltehetően jég uralta Ceres a külső bolygókét. Különösen érdekes, hogy ez a két homlokegyenest eltérő égitest gyakorlatilag egy közegben található, ez is egy olyan rejtély, aminek a megoldását a Dawntól várják. A Vesta elvileg egy tömör kőobjektum, alakja ovális, átlagos átmérője 510 kilométer.
Ezzel szemben a Ceres sziklás kérge alatt vizet vagy jeget sejtenek, ez az objektum méreténél fogva már a törpe bolygó kategóriába sorolható, átlagos átmérője 960 kilométer. A két objektum az aszteroidaöv két legnagyobb ismert lakója, a Vesta különösen figyelemre méltó, innen származik ugyanis a Földre érkező meteoritok közel 5%-a. Ezek olyan bazaltok, melyek 4,5-4,6 milliárd évvel ezelőtt kristályosodtak, ezzel majdnem a legkorábbra datálható anyagai a Naprendszernek.
A szonda tegnap, magyar idő szerint 13 óra 34 perckor startolt el egy Delta 2-Heavy rakétával Cape Canaveral 17B jelű kilövőállásáról. A 12 emeletes kék-fehér festésű hordozórakéta kilenc perc alatt érte el a felszíntől számított 160 kilométeres magasságot, ahol megkezdődött a szonda Föld körüli pályára állítása.
A rakéta második fokozata 40 perces keringés után Afrika és az Indiai-óceán felett két és fél percre újra begyújtotta hajtóműveit, majd leválását követően a harmadik fokozat vette át az irányítást, kitolva a szondát a Föld pályájáról. Erre a műveletre valahol Ausztrália fölött került sor.A kilövés után egy órával a 425 millió dolláros Dawn végleg elszakadt a Delta fokozatoktól, ami egyben az USA "nehézsúlyú" rakétájának 76. sikeres kilövését is jelentette. A szonda magára maradva kibontotta nappanel szárnyait és felvette a kapcsolatot a földi irányítással, jelentve, hogy minden rendszere életre kelt és megfelelően működik.
A Dawn az Orbital Sciences munkáját dicséri, ők építették az amerikai, német és olasz tudományos műszerekkel ellátott, 1218 kilogramm súlyú űrszondát, melynek két fő célpontja egy óriás aszteroida és egy törpe bolygó, utóbbi a tudósok feltevései szerint vizet is rejt magában.
Az út nem mondható rövidnek. Az első jelentős állomás a Mars lesz 2009 februárjában, ahol a Dawn némi sebességnövekedést szed össze a bolygó gravitációját kihasználva, ami egyben a pályáját is módosítja, irányba állva az aszteroidaöv felé, ahol 2011 augusztusában találkozik a Vestával és kilenc hónapot tölt el körülötte. Ezt követően letér az aszteroida körüli pályáról, és tovább halad egy kis világ, a Ceres felé, amit 2015 elején érhet el.
A Dawn az űrkutatás történetének első olyan szondája lesz, ami két égitest körül is pályára áll, ehhez pedig egy igen megbízható hajtóműre volt szükség. amit a Deep Space 1 esetében már bizonyított ionhajtómű-rendszerben találtak meg. Keyur Patel, a Dawn küldetés projekt vezetője szerint a szonda felfedezései jelentősen ki fogják bővíteni a Naprendszer történetéről szerzett eddigi ismereteinket. Ehhez persze nem kis utat kell megtennünk, hangoztatta Patel, a Dawn közel 3 milliárd kilométert utazik a Vestáig, majd újabb jó másfél milliárdot a Cereshez, ami alaposan megterheli a hajtóművet, viszont ezzel elérhetjük a belső-naprendszer utolsó fehér foltját.
Jelenleg a nagy távolságokba induló küldetések egyik leghatékonyabb eszköze az ionhajtómű, ami tízszer hatékonyabb a hagyományos meghajtásoknál, magyarázta a projekt rendszermérnöke, Marc Rayman. "A hajtómű xenongáz ionizálásával működik, majd az ionokat nagy feszültség alkalmazásával rendkívül nagy sebességgel átküldik egy fémrácson, körülbelül óránkénti 145 000 kilométeres sebességgel. A hajtóművet elhagyó ionok reakciója tolja előre a szondát, egy hűvös kékes színben ragyogó sugár kibocsátásával, akár a sci-fi filmekben" - mondta Rayman.
Mint tudjuk az ionhajtómű rengeteg elképesztő dologra képes, a nagy sebességugrások azonban nem tartoznak ezek közé. Valójában a Dawn nulláról 100 km/h sebességre négy nap alatt gyorsul fel. A hajtómű a nyolcéves küldetés során több mint 2000 napon át fog üzemelni, fokozatosan érve el a kívánt sebességeket. John Brophy, a hajtóműért felelős mérnök elmondása szerint a Dawn ionhajtóműve körülbelül akkora erőt fejt ki, mint egy tenyerünkön tartott papírlap. A Földön még egy gördeszkát sem tudna előbbre mozdítani, az űrben azonban, még ha idővel is, de elképesztő sebességekre képes, olyan tempóra gyorsítva a szondát, amire nagyjából a kilövésénél használt Delta rakéta első fokozata kilenc hajtóművével lenne képes, mindez csak türelem kérdése. A három, egyenként 9 kilót nyomó, kosárlabda méretű ionhajtóműből álló rendszer 425 kilogramm xenongázból gazdálkodhat. A hajtóművek alacsony súlya és fedélzeten elhelyezendő üzemanyag mennyisége, ami 90%-kal kevesebb, mint ha vegyi hajtómű dolgozna az űreszközben, óriási megtakarításokat eredményez, mind a hajtóanyag, mind a hordozható műszerek rendelkezésére álló hely tekintetében.
A Dawn küldetés mindezek mellett igen rögös, akadályoktól hemzsegő útra tekinthet vissza már most, és hol van még a teljesítendő sokmilliárd kilométeres űrutazás. 2006 elején le is állították a programot, azonban egy heves vitasorozat után a NASA egy hónapon belül újraindított mindent. A tudósok közelről szeretnék szemügyre venni a Vestát és a Cerest, melyek igen sokat árulhatnak el a Naprendszer kialakulásának folyamatairól és körülményeiről. A szonda pályára állásai után egyre közelebb merészkedik az objektumokhoz, látogatásai során megállapítva összetételüket, belső szerkezetüket és fejlődésük történetét.
A Hubble Űrtávcső felvételei a két objektumról
A Vesta a belső bolygók építőköveit testesíti meg, míg a feltehetően jég uralta Ceres a külső bolygókét. Különösen érdekes, hogy ez a két homlokegyenest eltérő égitest gyakorlatilag egy közegben található, ez is egy olyan rejtély, aminek a megoldását a Dawntól várják. A Vesta elvileg egy tömör kőobjektum, alakja ovális, átlagos átmérője 510 kilométer.
Ezzel szemben a Ceres sziklás kérge alatt vizet vagy jeget sejtenek, ez az objektum méreténél fogva már a törpe bolygó kategóriába sorolható, átlagos átmérője 960 kilométer. A két objektum az aszteroidaöv két legnagyobb ismert lakója, a Vesta különösen figyelemre méltó, innen származik ugyanis a Földre érkező meteoritok közel 5%-a. Ezek olyan bazaltok, melyek 4,5-4,6 milliárd évvel ezelőtt kristályosodtak, ezzel majdnem a legkorábbra datálható anyagai a Naprendszernek.
