Hunter
Beindult a hanghullámfúzió
Képesek-e parányi buborékok nukleáris fúziót kiváltani és ezáltal egy szinte kimeríthetetlen energiaforrássá válni? A mostani eredmények erre csak részben adnak választ.
Visszavágtak kritizálóiknak a szonofúzió támogatói. A hanghullámokkal, külső neutronforrás nélkül indukált nukleáris fúzió a Rensselaer Politechnikai Intézet, a Purdue Egyetem és az Orosz Tudományos Akadémia kutatói nevéhez fűződik. A mostani eredmények erre csak részben adnak választ, viszont igazolják azt a felvetést, ami a csapat korábbi, 2004-es kísérletének publikációja kapcsán merült fel, azaz hogy a szonofúzió életképes megoldás lehet számos, neutront igénylő alkalmazás ellátására.
A technika egy aceton és benzén keveréket bombáz rezgő hanghullámokkal, ami a keverékben képzett buborékok tágulását és heves összeomlását eredményezi. A csapat szerint a szonofúzió olyan erős lökéshullámot gerjeszt, ami képes az atommagok összeolvasztására. A fúzió bekövetkeztekor neutronok jönnek létre, ezért amikor az előző kísérletüknél a kutatók árulkodó neutronokat észleltek, úgy érezték, jelentős áttörést értek el. A kritikák természetesen nem maradtak el, elsősorban azt kifogásolva, hogy mivel a csapat a buborékok előállításához egy külső neutronforrást használt, ezért a bizonyítéknak tekintett neutronok könnyedén származhatnak ebből.
Emellett a kutatók adatgyűjtési módszerét is érték kifogások. Rusi Taleyarkhan, az Indiana állambeli Purdue Egyetem fizikusa a Science magazin hasábjain még 2002-ben - amikor a témában először publikált -, indította el a máig is tartó szonofúziós vitát. Adatait rögtön megkérdőjelezték, mondván, hogy hiányos volt a mérésekhez alkalmazott műszerezettség.
Éppen ezért az új kísérletet már más módszerrel és más körülmények között hajtották végre, írja a Physical Review Lettersben megjelent tanulmány egyik szerzője, Richard T. Lahey jr. Biztos, ami biztos alapon kihagyták a kritikus külső neutronforrást, helyette természetes urániumot kevertek az oldatba, ami a radioaktív bomlás folyamatával hozta létre a buborékokat. A fúzió megtörténtének ellenőrzéséhez pedig a csapat három, egymástól független neutrondetektort és egy gammasugarú detektort állított hadrendbe.
Mind a négy érzékelő ugyanazt az eredményt mutatta: a háttérszintekhez képest statisztikailag jelentősen emelkedett a nukleáris kibocsátás. Az eredményeket megerősítette, hogy amikor a detektorokat az eszköztől az eredetihez képes kétszeres távolságra helyezték el, a neutronok száma a negyedére csökkent, ami egybevág a reciproknégyzet törvényével, alátámasztva, hogy a fúzió valóban létrejött a szerkezet belsejében.
Jelen állapotában az eszköz jóval több energiát használ fel, mint ami kinyerhető belőle, azonban a kísérletet úgy tervezték, hogy egy alapvető kutatási kérdésre adjon választ, nem pedig úgy, hogy képes legyen az energiatermelésre, érvelt Robert Block, a tanulmány másik szerzője. A technika viszont már most alkalmas arra, hogy egy olcsó és hordozható neutronforrássá váljon az érzékelő és képfeldolgozó alkalmazások számára, állítják a kutatók.
Visszavágtak kritizálóiknak a szonofúzió támogatói. A hanghullámokkal, külső neutronforrás nélkül indukált nukleáris fúzió a Rensselaer Politechnikai Intézet, a Purdue Egyetem és az Orosz Tudományos Akadémia kutatói nevéhez fűződik. A mostani eredmények erre csak részben adnak választ, viszont igazolják azt a felvetést, ami a csapat korábbi, 2004-es kísérletének publikációja kapcsán merült fel, azaz hogy a szonofúzió életképes megoldás lehet számos, neutront igénylő alkalmazás ellátására.
A technika egy aceton és benzén keveréket bombáz rezgő hanghullámokkal, ami a keverékben képzett buborékok tágulását és heves összeomlását eredményezi. A csapat szerint a szonofúzió olyan erős lökéshullámot gerjeszt, ami képes az atommagok összeolvasztására. A fúzió bekövetkeztekor neutronok jönnek létre, ezért amikor az előző kísérletüknél a kutatók árulkodó neutronokat észleltek, úgy érezték, jelentős áttörést értek el. A kritikák természetesen nem maradtak el, elsősorban azt kifogásolva, hogy mivel a csapat a buborékok előállításához egy külső neutronforrást használt, ezért a bizonyítéknak tekintett neutronok könnyedén származhatnak ebből.Emellett a kutatók adatgyűjtési módszerét is érték kifogások. Rusi Taleyarkhan, az Indiana állambeli Purdue Egyetem fizikusa a Science magazin hasábjain még 2002-ben - amikor a témában először publikált -, indította el a máig is tartó szonofúziós vitát. Adatait rögtön megkérdőjelezték, mondván, hogy hiányos volt a mérésekhez alkalmazott műszerezettség.
Éppen ezért az új kísérletet már más módszerrel és más körülmények között hajtották végre, írja a Physical Review Lettersben megjelent tanulmány egyik szerzője, Richard T. Lahey jr. Biztos, ami biztos alapon kihagyták a kritikus külső neutronforrást, helyette természetes urániumot kevertek az oldatba, ami a radioaktív bomlás folyamatával hozta létre a buborékokat. A fúzió megtörténtének ellenőrzéséhez pedig a csapat három, egymástól független neutrondetektort és egy gammasugarú detektort állított hadrendbe.
Mind a négy érzékelő ugyanazt az eredményt mutatta: a háttérszintekhez képest statisztikailag jelentősen emelkedett a nukleáris kibocsátás. Az eredményeket megerősítette, hogy amikor a detektorokat az eszköztől az eredetihez képes kétszeres távolságra helyezték el, a neutronok száma a negyedére csökkent, ami egybevág a reciproknégyzet törvényével, alátámasztva, hogy a fúzió valóban létrejött a szerkezet belsejében.
Jelen állapotában az eszköz jóval több energiát használ fel, mint ami kinyerhető belőle, azonban a kísérletet úgy tervezték, hogy egy alapvető kutatási kérdésre adjon választ, nem pedig úgy, hogy képes legyen az energiatermelésre, érvelt Robert Block, a tanulmány másik szerzője. A technika viszont már most alkalmas arra, hogy egy olcsó és hordozható neutronforrássá váljon az érzékelő és képfeldolgozó alkalmazások számára, állítják a kutatók.
