A Mt. St. Helen vulkánjának mostani kitörésével egy olyan geokémiai esemény játszódott le újra, ami kialakította az életet a Földön.
A hamu és a láva mellett a legtöbb vulkán egy mérgező gázt is kiereszt, a karbonil-szulfidot (COS), amiről most sikerült bebizonyítani, hogy az aminosavak láncalkotását idézte elő a Föld őslevesében, ezáltal hatalmas lépést tett az első élet felé. "Véleményünk szerint ez a hiányzó láncszem" - mondta Reza Gharidi, Scripps Kutató Intézet tudósa. Gharidi kollégáival, Luke Lemannal és Leslie Orgellel a Science magazin eheti számában tárták felfedezésüket a nagyközönség elé.
A tudósok évek óta próbálják kikalkulálni, hogyan kezdtek kettes és hármas szálakba, úgynevezett peptidekbe összeállni az aminosavak a korai Földön. A lépés azért fontos, mert az általunk ismert élethez nélkülözhetetlen jókora RNS és DNS molekulák felépítéséhez peptidekre van szükség. "Számos módszer van a peptidek előállítására" - mondta Ghadiri, azonban a számos módszerből igen kevés lett volna kellőképpen hatékony, vagy valószínűsíthető a Föld őstörténetének közegében.
Gyanítva, hogy a COS lehet a meg nem énekelt hős, Ghadiri és munkatársai szobahőmérsékleten egy aminosavakat tartalmazó vizes oldatot tettek ki COS-nak. A kísérlet működött. A COS bőséges peptid mennyiséget állított elő. A kutatók olvasztott fémek, mint például ólom vagy vas a keverékhez adásával még több peptidet nyertek. "Kipróbáltuk óceánvízben és abban is működött, méghozzá meglehetősen hatékonyan" - tette hozzá Ghadiri. A COS nem csupán megfelel a célnak, de minden okunk megvan azt feltételezni, hogy gyakori volt a Földön a szárazföldi vulkánok közelében, valamint a tengeralatti hidrotermális hasadékoknál is évmilliárdokkal ezelőtt, állítja a korai élet kutatója, George Cody, a Carnegie Intézet munkatársa.
Bár senki sem tudja pontosan milyen volt a Föld amikor ez bekövetkezett, valószínű, hogy az első peptidek akkor alakultak ki, amikor a vulkánkitörésekhez közeli kőzeteken található aminosavak kölcsönhatásba léptek a COS-sel, magyarázták a kutatók. Ez a folyamat a polimerizáció. A kőzetek biztosíthatták a fémeket is, melyek még több peptid létrejöttét segíthették elő.
"Úgy vélem ez csodálatos" - nyilatkozott Cody a COS felfedezésről és az utolsó fehér folt betöltéséről az élethez vezető geokémiai sorozatban. Persze innen még hosszú út vezetett a DNS-ekig, azonban a felfedezés egy nélkülözhetetlen lépést fedett fel a megfelelő irányba, és az élettel kapcsolatos kutatások mérföldköveként értékelik.
Köszönöm a hosszas magyarázatot a véletlenekrõl, remélem nemcsak én okulok majd belõle.De térjünk vissza az eredeti kérdéshez:
Véletlenül született-e az élet, vagy valamilyen "terv" részeként?
Mert az evolúció is lehetett "programozott"..
Az anyag tulajdonsága, hogy "életre kel"? vagy maga a földi élet csak a véletlen mûve? Máshol a szerves vegyületek nem "éledtek" fel?
A világegyetemben miért van élet?
Erre azért semmilyen tudomány sem tud választ adni még ma sem 100%-an
HUmanEmber itt most két különbözõ dologról beszélünk: én arról beszéltem, hogy a matekban a véletlen teljesen bevett és elfogadott valami, a logika nem mond neki ellent. Az egy egészen más kérdés, hogy a valóságban vannak-e véletlenek.
Utaltam arra, hogy a kanonikus fizika szerint vannak (kvantummechanika), de ugyanakkor sokan szeretnék kiküszöbölni és mindenhez oksági viszonyt rendelni. Pedig a törvényekre alapuló világkép is csak egy modell, és nincs okunk azt hinni, hogy a determinisztikus modellek bármilyen szempontból "felsõbbrendûek" mint a nem determinisztikusak. A valószínûségszámítás épp azért érdekes, mert megmutatta, hogy okság nélkül is lehet értelmes dolgokat mondani a világról. A törvények NEM elõrébbvalók a véletlennél; a valószínûség is tud törvényeknek engedelmeskedni.
A világban elõforduló véletlen események igenis tanulmányozhatók. A kvantummechanika szintjén akár teljesen egzakt módon, mert nagyon mély alapfeltevések vannak a téridõben elõforduló szimmetriákról, például arról, hogy két elektron tökéletesen egyforma, és hogy egy fizikai esemény ugyanúgy kell lejátszódjon most, mint öt perccel késõbb. A szimmetriák összekapcsolhatók különbözõ megmaradási törvényekkel, pl. az idõre vonatkozó az energia megmaradásával, nagy gond lenne, ha ezek a szimmetriák sérülnének. Magyarán ha sokszor vetünk egy elektront ugyanazon teszt alá, akkor nincs okunk azt feltételezni, hogy nem TÖKÉLETESEN ugyanazt a rendszert vizsgáljuk. A tapasztalat az, hogy ennek ellenére az elektron véletlen tulajdonságokat mutat, tehát a véletlen az elektron viselkedésének és így a világnak szerves része.
A másik eset ahol a véletleneket figyelembe kell vegyük, amikor megállapodunk abban, hogy a vizsgált rendszer bizonyos paramétereit nem vesszük figyelembe a modellépítés során. Ezek a paraméterek zajt és bizonytalan tényezõket visznek be a rendszerbe, amelyeket egy valószínûségi modellel szokás figyelembe venni. EBBEN AZ ÉRTELEMBEN a saját döntéseinkhez igenis használunk valószínûségeket illetve azok becslését. Például nem tudom biztosra, hogy holnap felkelek-e az ágyból ha ma lefekszem, mert lehet, hogy épp a Föld felé tart egy aszeroida ami éjjel agyoncsap. Viszont NEM tudom megfigyelni az összes aszteroidát, ami a Föld körül közlekedik, ezért döntésemnél felteszek egy valószínûségi modellt a becsapódó aszteroidákról, ami szerint a becsapódás esélye igen-igen kicsiny. Ezért aztán nyugodtan durmolok az ágyban ahelyett, hogy óvóhelyen keresnék menedéket. Ebben az értelemben nap mint nap használjuk a valószínûségeket és azok becsléseit.
Léteznek egzakt kísérletek is egyszer történõ dolgok valamilyen értelemben vett "valószínûségének" becslésére. Valójában ilyenkor a hétköznapi szóhasználatban nem arra gondolunk, hogy egy sztochasztikus rendszeren megfigyeléseket végzünk, hanem arra, hogy jelenlegi modellünknek mennyire kellene megváltoznia ahhoz, hogy a kívánt jelenség bekövetkezzen. Más szavakkal, mennyire kellene "átprogramozni" a világot ahhoz, hogy pl. én legyek az amerikai elnök. Nem helyes azt mondani, hogy "kicsi a valószínûsége", mert több okból sincs értelme úgy definiálni, hogy mondjuk százezer elnökválasztásból hányszor leszek én az elnök. De lehet érezni, hogy ez nem egy kategória azzal, hogy vajon eszek-e holnap ebédet, hívjuk ezt a különbséget úgy, hogy az egyik "esélyesebb", mint a másik. Úgy már van értelme az "esélyességet" definiálni, hogy a világot alkotó (valószínûségi vagy determinisztikus) szabályokat mennyire kellene átalakítani ahhoz, hogy egy ilyen esemény bekövetkezzen. Nos, az elnökválasztás esetén nagyon, de pl. a holnapi ebédem esetén alig, ebben az értelemben a holnapi ebédem esélyesebb. A vicc az, hogy létezik egzakt matematikai fogalom, ami ezt a fajta esélyességet méri (egy Turing-gép programjának hosszával), és Kolmogorov-bonyolultságnak hívják, de sajnos elég nehéz kezelni, noha van pár szép tulajdonsága.
Az 'antrópikus-elv'rõl biztos hallottál már (ha olvastál valaha a kozmológiáról) ez választ ad a kérdésedre.. ugyanis ha nem így alakult volna (véletlenül), akkor mi sem léteznénk, tehát nem tudnánk arról beszélgetni h látod milyen kevés esélye van annak..bla bla és be sem következett.
Mert bekövetkezett hiszen itt vagyunk.
jajaja várjuk ki a végét szerintem hamarosan kiderül egy csomó minden hiszen a küszöbön vagyunk pl a génizéknek, a nanoizéknek, az új s kbszttmesszelátó Hubble fellövésének (remélhetõleg) s talán az Egyesített Elmélet még ebben a században megalkotják, (szvsz s legnagyobb sajnálatomra) csak az a rohadt A.I. nem fejlõdik rendesen (bár a Pentagonban lehet h másként tudják)....
A véletlenek tárgyalása épp arról szól, hogy feltesszük, hogy ennek és annak nincs mélyebb oka, hanem véletlenül történik
És ha mégse? ha a feltevés rossz? Ennek a mondatnak erõsen dogmaíze van...Mert igazából az egyik oldal sem tud bizonyítani semmit sem.
Azt mondod véletlen, mert ennyi vagy annyi az esélye, hogy ez egyszer megtörténjen. De megtörtént.. Miért???
Egyik oldalmondja: véletlen
Másik oldal mondja: oka van
mivel csak egyszer történik meg a véletlen, az egyik oldal sem tud bizonyítani. Sem törvényszerûségeket, sem esélyeket nem lehet 100%-osan megbecsülni. hiszen a megbecsülés eleve nem lehet pontos(mért) érték..
Azt viszont helyesen látod, hogy a differenciál egyenleteknél megakadt
a matematikai "fejlõdésem" lol
"marha nehéz absztrakciót jelent elfogadni, hogy lemondunk az okokról."
Hát ja. Miért is mondunk le az okokról? hogy helyt adjunk a véletleneknek? Vagy OK nincs is? Ha van OK, akkor mindig is van, ha nincs OK, akkor semminek sincs OKA, csak "úgy" történik minden véletlenül, nincsenek akkor törvények sem, csak nagy valószínûségek
(PL: az alma nagy valószínûséggel le fog esni a fáról, mert valszeg hatni fog rá a tömegvonzás de lehet, hogy nem vagy csak kicsit..)
Még középiskolában az egyik matek-õrült oszt.társam bebizonyította, hogy 2+2=5 . Lehet, hogy ezt a "trükkös" levezetést Te is ismered, de a gyakorlat azért mást mutat=> 2+2=4. Most akkor kinek higyjek? Neki vagy magamnak? Azt tudom ( a gyakorlatból), hogy az elméletben tervasztalon nagyon jól "mûködõ" dolgok a valóságban nem mindig válnak be..
Ha egy kicsit nagyobb tudásom lenne, írnék egy könyvet A matematika és a valóság címmel.. sajnos nem megy, mivel matematikai mûveltségem sajna le van maradva 200 évvel (ez becsült érték ..lol )
Baromi sokat tudunk az emlékezés mechanizmusáról, és nem igaz, hogy még csak sejtések sincsenek. Biokémiából LTP mechanizmusát már megtalálták (hogy hoznak létre sejtek közötti kapcsolatok memórianyomokat), sejtanatómiai szinten találtunk már neuronokat, amelyek magasszintû objektumokat illetve ezek relációit észlelik és rögzítik, magasszintû agyi funkcionalitás szerint memóriazavarok vizsgálatával rengeteg memóriatároló elemet sikerült azonosítani, amelyek feladatok szerint válnak szét. Aktív kutatás alatt áll a dopaminerg rendszerek mûködése, amelyek a memóriák kialakításának vezérlését végezhetik a jutalmazás alapján. Naponta tucatjával jelennek meg a különbözõ memóriamodellek, na nem "A" memóriáról szólnak, mert olyan nincs, hanem pl. a rövidtávú vizuális memória létrehozásáról szólók. Tucatnyi életképes algoritmust találtak már ki, amelyek bármelyike megvalósulhat az agyban. Ma már sokkal inkább az a baj, hogy TÚL SOK sejtésünk van, válogatni kellene, csak szegény neurobiológia lemaradva cammog az elméletalkotók mögött.
A véletlen tökéletesen kezelhetõ matematikai fogalommá vált Kolmogorov és más matematikusok századeleji munkái során. Annyira, hogy ma fizikai világképünk szerves része a véletlen, sõt, a kvantummechanika révén kiküszöbölhetetlennek tartjuk a világot kormányzó folyamatokból. A logika alapvetõ struktúra a matematikában, de használata nem zárja ki a véletlen kezelését: a sztochasztikus rendszerekkel foglalkozó matematikai konstrukciók sokkal magasabb szinten, az analízis és a halmazelmélet szintjén jelennek meg. Magyarán a logika és a véletlen nem ellenfelek.
A bonyolult rendszerek elemzésénél is kikerülhetetlen a valószínûségi megközelítés, de ennek inkább praktikus és nem elméleti okai vannak. Ugyanakkor a felhasznált matematikai modellek vannak olyan jók, hogy valószínûségi alapon korábban kezelhetetlennek hitt rendszereket lehet leírni, pl. statisztikus fizikában vagy hogy mondjak egy divatosat, káoszelméletben.
A véletlenek tárgyalása épp arról szól, hogy feltesszük, hogy ennek és annak nincs mélyebb oka, hanem véletlenül történik. A vicc az, hogy talán ez a legkésõbb kialakult ága a matematikának, talán épp azért, mert ez az agyunk az "okság" bilincsébe van zárva és marha nehéz absztrakciót jelent elfogadni, hogy lemondunk az okokról. A csavar kettõs, mert valójában az ember életében ritkán van szükség valószínûségek becslésére, a dolgok vagy megtörténnek, vagy sem. De ugyanakkor hiányos információk alapján történõ döntéseinknél mindig használunk egy véletlen modellt. Viszont a valószínûségeket borzasztó rosszul becsüljük, természetes matematikai érzékünk itt mûködik a legkevésbé. Nem csoda tehát, hogy a hozzád hasonló, feltehetõleg matematikában járatlan egyének még ott tartanak, ahol a kétszáz évvel ezelõtti mechanikus fizikai világkép: ha elég jók leszünk, nem lesz szükség véletlenre, mindennek lesz mozgató törvénye. Nos ma már kicsit árnyaltabb a kép, bár van még ember, aki esküszik rá (lásd Einstein és híres mondása a kockákról).
Gyanítva, hogy a COS lehet a meg nem énekelt hős, Ghadiri és munkatársai szobahőmérsékleten egy aminosavakat tartalmazó vizes oldatot tettek ki COS-nak. A kísérlet működött. A COS bőséges peptid mennyiséget állított elő. A kutatók olvasztott fémek, mint például ólom vagy vas a keverékhez adásával még több peptidet nyertek. "Kipróbáltuk óceánvízben és abban is működött, méghozzá meglehetősen hatékonyan" - tette hozzá Ghadiri. A COS nem csupán megfelel a célnak, de minden okunk megvan azt feltételezni, hogy gyakori volt a Földön a szárazföldi vulkánok közelében, valamint a tengeralatti hidrotermális hasadékoknál is évmilliárdokkal ezelőtt, állítja a korai élet kutatója, George Cody, a Carnegie Intézet munkatársa.