Gyurkity Péter
Mély óceánból törnek fel az Enceladus gejzírjei
A jelek szerint valóban mély óceán rejtőzik a Szaturnusz holdjának jéggel borított felszíne alatt.
Legutóbb április elején írtunk az Enceladus kapcsán megjelent új információkról, akkor azonban – a Cassini űrszonda friss adataira támaszkodva – az váltotta ki a fokozott érdeklődést, hogy megerősítették a folyékony víz jelenlétét a holdon. A jóval korábban megfigyelt gejzírek eredetéről zajló vitát ez sem zárta le, most azonban úgy tűnik, hogy sikerült megtalálni ezek forrását.
Egy új tanulmányban arról olvashatunk, hogy az égitest déli sarkvidékén először 2005-ben megpillantott gejzírek nem a gravitációs tér által keltett deformációk, a sokszor csak „tigriskarmoknak” nevezett repedések, pontosabban a vastag jégtakaró súrlódása és az itt jelentkező hő hatására keletkeznek, hanem azokat valóban egy igencsak mély, a felszín alatt rejtőző hatalmas óceán táplálja. Ennek mélysége elérheti a 10 kilométert is, mivel azonban felette egy olykor 40 km vastagságú jégtakaró található, létezését sokáig viták övezték. Most úgy tűnik, hogy a kilövellések innen erednek.
Az említett gejzírek óriási magasságra, 200 km-re is kinyúlhatnak a felszínből, erre figyelt fel annak idején a szomszédságban elhaladó űrszonda. A most elvégzett szimuláció – amelyet a hold felszínét részletesen ábrázoló, nagy felbontású hőtérkép segítségével végeztek el – azonban arra mutatott rá, hogy ezek nem nagy kiterjedésű kilövellések, szélességük néhány 10 méterre tehető, vagyis nem az akár több mint 100 km hosszú repedések, az ott tapasztalható súrlódások okozzák megjelenésüket, hanem inkább az alulról felgyülemlő pára sűrűsödése és az emiatt keletkező hőkibocsátás.
A potenciálisan igencsak mély óceán jelenléte az idegen élet után kutatókat bátoríthatja fel igazán, hiszen a folyékony víz nagyban növeli az élet megtalálásának esélyeit – a megfelelő vizsgálatok elvégzéséhez azonban nagy valószínűséggel évtizedekre lesz szükség.
Legutóbb április elején írtunk az Enceladus kapcsán megjelent új információkról, akkor azonban – a Cassini űrszonda friss adataira támaszkodva – az váltotta ki a fokozott érdeklődést, hogy megerősítették a folyékony víz jelenlétét a holdon. A jóval korábban megfigyelt gejzírek eredetéről zajló vitát ez sem zárta le, most azonban úgy tűnik, hogy sikerült megtalálni ezek forrását.
Egy új tanulmányban arról olvashatunk, hogy az égitest déli sarkvidékén először 2005-ben megpillantott gejzírek nem a gravitációs tér által keltett deformációk, a sokszor csak „tigriskarmoknak” nevezett repedések, pontosabban a vastag jégtakaró súrlódása és az itt jelentkező hő hatására keletkeznek, hanem azokat valóban egy igencsak mély, a felszín alatt rejtőző hatalmas óceán táplálja. Ennek mélysége elérheti a 10 kilométert is, mivel azonban felette egy olykor 40 km vastagságú jégtakaró található, létezését sokáig viták övezték. Most úgy tűnik, hogy a kilövellések innen erednek.
Az említett gejzírek óriási magasságra, 200 km-re is kinyúlhatnak a felszínből, erre figyelt fel annak idején a szomszédságban elhaladó űrszonda. A most elvégzett szimuláció – amelyet a hold felszínét részletesen ábrázoló, nagy felbontású hőtérkép segítségével végeztek el – azonban arra mutatott rá, hogy ezek nem nagy kiterjedésű kilövellések, szélességük néhány 10 méterre tehető, vagyis nem az akár több mint 100 km hosszú repedések, az ott tapasztalható súrlódások okozzák megjelenésüket, hanem inkább az alulról felgyülemlő pára sűrűsödése és az emiatt keletkező hőkibocsátás.
A potenciálisan igencsak mély óceán jelenléte az idegen élet után kutatókat bátoríthatja fel igazán, hiszen a folyékony víz nagyban növeli az élet megtalálásának esélyeit – a megfelelő vizsgálatok elvégzéséhez azonban nagy valószínűséggel évtizedekre lesz szükség.