Napi Online
Hollywood 2006-ban: ötletek nélkül
Az örök visszatérés mítoszai szerint a világ folyamatos létesülésben és kihunyásban egzisztál, és egymást követő korokban nyilvánul meg. E világkorszakok közül mindig az első a legfényesebb, amely a legközelebb esik a meg nem nyilvánult léthez, és az utolsó a legsötétebb, amely végül önnön eredetét elvesztve megsemmisül, hogy helyet adhasson az újnak.
A magyar mozikban 2006-ban bemutatott filmtermés alapján Hollywood eljutott ebbe az utolsó, legsötétebb korba. Kiüresedtek a drámák, halottak a zsánerek, önmaguk paródiájukká váltak a tömegfilmek. A lassú hanyatlás már a sorszámozott címekből kiolvasható: ötlet- és stílustalan a Mission Impossible III., önmagát lezáró az X-Men III., érdektelen az Elemi ösztön II., hogy most az Előzményekről és Kezdetekről, valamint az újraindított franchise-okról (Superman) ne is beszéljünk.
Általában a jogtulajdonosoknak persze van realitásérzékük, és igyekeznek elkerülni, hogy a Rémálom az Elm utcában 17 sorsára jussanak az aranytojást tojó tyúkok - de most valahogy mindennek kezdünk egyszerre a végére érni. Ékesen példázza ezt az is, hogy a kreatív holtpontról még a kooptált és igen tehetséges thriller-horror szerzői filmes generáció sem tudja kilendíteni az álomgyárat.
Hiába próbálkoznak Sam Raimi, Peter Jackson, Christopher Nolan, Bryan Singer és társaik, ugyanabban a mókuskerékben futkároznak, és nem tudnak kitörni belőle: nagy pénzért és nagy pénzből gyártják az egyszer használatos szórakoztatóipari termékeket. Nem mintha ebben bármi új lenne: a kilencvenes évek klipmestereiből lett sztárrendezők (David Fincher, Spike Jonze) sem tudták megvetni a lábukat ezen a nehéz terepen, vagy ha mégis, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Ha mindenáron pozitív példákat akarunk keresni a sorozat-blockbusterek között, akkor a forradalmi mozgáskulturális kísérleteket végző Johnny Depp miatt érdemes lehet felidézni a Karib-tenger kalózai második részét. Nem reménytelen az újraindított James Bond sem, pláne, ha a folytatásra kicsit lejjebb vesznek a Romana regényújságos dialógusokból. Látványban sokat ígért az Apocalypto, amely azonban alaposan rácáfolt a beharangozásokra és a saját előzetesére is: nem rasszista, és egyáltalán nem egy civilizáció pusztulását mutatja be. Lehet, hogy a pénz volt kevés a produkcióra, de ez a "Ronaldinho rohangál a dzsungelben, hogy odaérjen egy papás szülésre" történet nem az a grandiózus vállalkozás, aminek Mel Gibson szerette volna beállítani.
Az örök visszatérés tana különösen fájdalmasan érvényesült a multiplexre optimalizált horrorok esetében. A mitológiában a világ-megnyilvánulások a folyamatos kiterjedés után kiürítik és felszámolják saját magukat az anyagban, hogy visszatérhessenek a meg nem nyilvánult középpont állapotába. Ha ez igaz, akkor az utolsó órában vagyunk, hiszen a 2006-os horrorfelhozatalon már tényleg csak az önfelszámolás segíthet. A teljesen érthetetlen módon, eredeti ötletként mindössze egy vicces maszkot felvonultatni tudó, mégis világsikerré vált Fűrész mellett az idei év a buckalakós rémisztgetések szezonja volt, egyetlen értékelhető teljesítmény nélkül.
A helyzet annyit romlott tavaly óta, hogy akkor még a hullaarcú kisgyerekes japán horrorok amerikanizálásából meg lehetett valamennyire élni. Idén viszont, ahogy a texasi láncfűrészes esete is mutatja, a stúdiók már jobb híján kénytelenek saját csontjaikról lerágni a maradék húst (pedig az már eredetileg sem volt elég egy levesre sem). Gótikus vonalon a szánalmas Underworld-folytatás teszi teljessé a bukást, a hab a tortán pedig a filmnek semmilyen definíció szerint nem nevezhető Motel, amelyhez Tarantino valószínűleg akkor adta a nevét, amikor rajta tesztelték a kellékül szolgáló, szlovák kínzóeszköz-specialitásokat.
A múltba révedés és az önismétlés egyik oka minden bizonnyal az, hogy a producerek egy kiszámíthatatlan környezetben biztosra akarnak menni. Ha egy forgatókönyv már bevált 1946-ban vagy három éve Spanyolországban, miért ne lehetne kicsit felújítva, több pénzből és a korszerű hangtechnikát kihasználva újra megcsinálni? Erről a kockázatvállalástól teljesen mentes üzleti modellről ugyanakkor idén bebizonyosodott, hogy már rövid távon is a teljes moziipar vesztét okozhatja.
A bűnbakot ráadásul nem lesz könnyű megtalálni, hiszen a jegyvásárlás lefelé tartó spirálja nem kifejezetten a nézők és a film viszonyában beállt radikális változásra vezethető vissza. Ahogy a hanyatló lemezgyári modell esetében, itt is megbosszulta magát az innovációra való képtelenség és az extraprofit hajhászása. Ha egy magyar család egy DVD megvásárlásával LCD tévéjén és házimozirendszerén fele áron és a premier után nem sokkal meg tudja nézni ugyanazt a filmet, nincs nagyon oka rá, hogy egy multiplex-monopóliumtól vásárolja meg a belépőjegyeket. Érdekes módon a filmnézés körülményeinek, azaz a formának a megváltozása tartalmi változásokat is indukált. Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, ami mára valóság: egy jó marketinggel felépített tévésorozat elindulása ma már nagyobb esemény, mint egy filmes bemutató, és a tévés színészek nagyobb sztárok a filmeseknél.
Az elmúlt egy-másfél év áttörései - legalábbis a magyar nézők szempontjából - ennek megfelelően nem is feltétlenül a szélesvásznon, hanem az egyre növekvő kisképernyőn jelentek meg (24, Eltűntek, Született feleségek). Feje tetejére állt a világ, amit csak fokoz, hogy ma már nem sikeres filmekből gyártanak sorozat-kópiákat, hanem például Kiefer Sutherland és Eva Longoria nevét, valamint rájuk ragadt karakterüket használják fel játékfilmekhez (A testőr).
Ha a színes-szagos látványfilmek esetében lehangolt minket a számvetés, a drámák, a szerzői és művészfilmek esetében valamelyest vigasztalódhatunk. Igaz, itt is voltak csalódások bőséggel: a magyar mozikba eljutott két Woody Allen-film (Match Point, Füles) inkább a stílusáról, mint a tartalmáról marad emlékezetes, Phillip Seymour Hoffman alakításától eltekintve pocsék volt a Capote, és a mindig zseniális Meryl Streep ide vagy oda, Robert Altman utolsó filmje (Az utolsó előadás) is inkább kedves volt, mint jó.
A mérleget ugyanakkor számos jól sikerült darab hozta egyensúlyba: George Clooney, alaposat komolyítva imázsán, jelentős politikai thrillerekkel jelentkezett (Good Night, Sziriána), és Scorsese Téglája is megbízható munka. Bruce Willis meglepően jót alakított a 16 utcában, de ha már zsarufilm, akkor Spike Lee hibátlan A belső embere kell, hogy elvigye a pálmát (már csak két évet kell aludni, hogy jöjjön a folytatás). Az elvontabb darabok között érdekes volt Abel Ferrara Mária Magdolnája, és kifejezetten megrázó Marc Forstertől a Maradj!
Az európai művészfilm az idei bemutatók alapján szintén messze van a csúcsformától. Lars von Trier a Manderley-vel messze elmaradt a Dogville-től (és nem csak Nicole Kidman hiánya miatt), Michael Haneke Rejtélye minden sztárolás ellenére sem több, mint öncélú bűvészmutatvány, és a tavalyi összesítésünkben az élre került Francois Ozon sem tudott érvényes filmet készíteni az elmúlásról (Utolsó napjaim). A francia filmesek (vagy a francia filmet Magyarországra hozó forgalmazók) amúgy is komoly betlit hoztak össze, hogy ne menjünk tovább a kifejezetten irritáló Eladó a szerelemnél. Ami jó volt (A pokol), azt is a bosnyák Tanovic csinálta a lengyel Kieslowski forgatókönyvéből.
Ha az aranykor elérhetetlen messzeségbe is került már Hollywood és az európai film számára, azért még nincsen minden veszve. Folyamatosan születnek ugyanakkor - a szó minden értelmében - új, szép és okos filmek, tehát a kreativitást gúzsba kötő átok kevésbé objektív adottság, mintsem kulturális korlát a filmkészítők és filmipari vezetők fejében. Ezt példázzák immár évről évre stabilan az észak-atlanti gondolkodástól teljesen eltérő alapfilozófiájú távol-keleti filmek (idén például Az íj), a Titanic fesztivállal az országba hajózó kamaradarabok, vagy az olyan partizánakciók, mint a pótolhatatlan Sacha Baron Cohen Boratja.
A kreativitás buzgára néha a legváratlanabb helyeken tör elő, hiszen ki gondolta volna, hogy éppen Jason Statham fog összehozni egy a kliséket kifordító, egyszerre dögös és vicces akciófilmet (Crank - Felpörögve). Vagy hogy Susan Sarandon és James Gandolfini egy valószínűtlen musicallel nyerik majd el nálunk az év filmje kitüntető címet. A színész kolléga John Turturro rendezte Románc és cigaretta ugyanis egy tökéletlen film, de egy tökéletlen évhez pont ilyen dukál.
A vége kicsit hosszúra nyúlik, és az egész egy nagy zűrzavar, de prímák a mellékszereplők (Kate Winslet, Steve Buscemi, Christopher Walken) és aranyos a történet. Egy minden ízében szerethető, vidáman szomorú, szórakoztatóan komoly és líraian prózai darab ez, amely éppen ezzel a sokszínűséggel és bátor kísérletezéssel hoz létre egy új minőséget. Olyan tehát, amilyennek egy filmnek lennie kellene az örök visszatérés ciklusának kezdetén: váratlan, kiszámíthatatlan, végső soron eredeti és jó. Egy ilyen filmet valami régi felmelegítésével, folytatásával vagy kopírozásával soha nem lehetett volna létrehozni.
Valószínűleg tudta ezt a maga módján szintén eredeti és bátor Kevin Smith is, mégis megcsinálta a Shop Stop 2-t. Pedig ha valaki, hát ő tudja, hogy lehetetlen az első sikerek feltámasztása. Tudta is, persze, annyira tudta, hogy egy (az egyetlen) zseniális jelenetben ki is mondatta Randallel: Nincsen visszatérés. Csak egyetlen egy. Az pedig a Jedié.
A magyar mozikban 2006-ban bemutatott filmtermés alapján Hollywood eljutott ebbe az utolsó, legsötétebb korba. Kiüresedtek a drámák, halottak a zsánerek, önmaguk paródiájukká váltak a tömegfilmek. A lassú hanyatlás már a sorszámozott címekből kiolvasható: ötlet- és stílustalan a Mission Impossible III., önmagát lezáró az X-Men III., érdektelen az Elemi ösztön II., hogy most az Előzményekről és Kezdetekről, valamint az újraindított franchise-okról (Superman) ne is beszéljünk.
Általában a jogtulajdonosoknak persze van realitásérzékük, és igyekeznek elkerülni, hogy a Rémálom az Elm utcában 17 sorsára jussanak az aranytojást tojó tyúkok - de most valahogy mindennek kezdünk egyszerre a végére érni. Ékesen példázza ezt az is, hogy a kreatív holtpontról még a kooptált és igen tehetséges thriller-horror szerzői filmes generáció sem tudja kilendíteni az álomgyárat.
Hiába próbálkoznak Sam Raimi, Peter Jackson, Christopher Nolan, Bryan Singer és társaik, ugyanabban a mókuskerékben futkároznak, és nem tudnak kitörni belőle: nagy pénzért és nagy pénzből gyártják az egyszer használatos szórakoztatóipari termékeket. Nem mintha ebben bármi új lenne: a kilencvenes évek klipmestereiből lett sztárrendezők (David Fincher, Spike Jonze) sem tudták megvetni a lábukat ezen a nehéz terepen, vagy ha mégis, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Ha mindenáron pozitív példákat akarunk keresni a sorozat-blockbusterek között, akkor a forradalmi mozgáskulturális kísérleteket végző Johnny Depp miatt érdemes lehet felidézni a Karib-tenger kalózai második részét. Nem reménytelen az újraindított James Bond sem, pláne, ha a folytatásra kicsit lejjebb vesznek a Romana regényújságos dialógusokból. Látványban sokat ígért az Apocalypto, amely azonban alaposan rácáfolt a beharangozásokra és a saját előzetesére is: nem rasszista, és egyáltalán nem egy civilizáció pusztulását mutatja be. Lehet, hogy a pénz volt kevés a produkcióra, de ez a "Ronaldinho rohangál a dzsungelben, hogy odaérjen egy papás szülésre" történet nem az a grandiózus vállalkozás, aminek Mel Gibson szerette volna beállítani.
Az örök visszatérés tana különösen fájdalmasan érvényesült a multiplexre optimalizált horrorok esetében. A mitológiában a világ-megnyilvánulások a folyamatos kiterjedés után kiürítik és felszámolják saját magukat az anyagban, hogy visszatérhessenek a meg nem nyilvánult középpont állapotába. Ha ez igaz, akkor az utolsó órában vagyunk, hiszen a 2006-os horrorfelhozatalon már tényleg csak az önfelszámolás segíthet. A teljesen érthetetlen módon, eredeti ötletként mindössze egy vicces maszkot felvonultatni tudó, mégis világsikerré vált Fűrész mellett az idei év a buckalakós rémisztgetések szezonja volt, egyetlen értékelhető teljesítmény nélkül.
A helyzet annyit romlott tavaly óta, hogy akkor még a hullaarcú kisgyerekes japán horrorok amerikanizálásából meg lehetett valamennyire élni. Idén viszont, ahogy a texasi láncfűrészes esete is mutatja, a stúdiók már jobb híján kénytelenek saját csontjaikról lerágni a maradék húst (pedig az már eredetileg sem volt elég egy levesre sem). Gótikus vonalon a szánalmas Underworld-folytatás teszi teljessé a bukást, a hab a tortán pedig a filmnek semmilyen definíció szerint nem nevezhető Motel, amelyhez Tarantino valószínűleg akkor adta a nevét, amikor rajta tesztelték a kellékül szolgáló, szlovák kínzóeszköz-specialitásokat.
A múltba révedés és az önismétlés egyik oka minden bizonnyal az, hogy a producerek egy kiszámíthatatlan környezetben biztosra akarnak menni. Ha egy forgatókönyv már bevált 1946-ban vagy három éve Spanyolországban, miért ne lehetne kicsit felújítva, több pénzből és a korszerű hangtechnikát kihasználva újra megcsinálni? Erről a kockázatvállalástól teljesen mentes üzleti modellről ugyanakkor idén bebizonyosodott, hogy már rövid távon is a teljes moziipar vesztét okozhatja.
A bűnbakot ráadásul nem lesz könnyű megtalálni, hiszen a jegyvásárlás lefelé tartó spirálja nem kifejezetten a nézők és a film viszonyában beállt radikális változásra vezethető vissza. Ahogy a hanyatló lemezgyári modell esetében, itt is megbosszulta magát az innovációra való képtelenség és az extraprofit hajhászása. Ha egy magyar család egy DVD megvásárlásával LCD tévéjén és házimozirendszerén fele áron és a premier után nem sokkal meg tudja nézni ugyanazt a filmet, nincs nagyon oka rá, hogy egy multiplex-monopóliumtól vásárolja meg a belépőjegyeket. Érdekes módon a filmnézés körülményeinek, azaz a formának a megváltozása tartalmi változásokat is indukált. Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, ami mára valóság: egy jó marketinggel felépített tévésorozat elindulása ma már nagyobb esemény, mint egy filmes bemutató, és a tévés színészek nagyobb sztárok a filmeseknél.
Az elmúlt egy-másfél év áttörései - legalábbis a magyar nézők szempontjából - ennek megfelelően nem is feltétlenül a szélesvásznon, hanem az egyre növekvő kisképernyőn jelentek meg (24, Eltűntek, Született feleségek). Feje tetejére állt a világ, amit csak fokoz, hogy ma már nem sikeres filmekből gyártanak sorozat-kópiákat, hanem például Kiefer Sutherland és Eva Longoria nevét, valamint rájuk ragadt karakterüket használják fel játékfilmekhez (A testőr).
Ha a színes-szagos látványfilmek esetében lehangolt minket a számvetés, a drámák, a szerzői és művészfilmek esetében valamelyest vigasztalódhatunk. Igaz, itt is voltak csalódások bőséggel: a magyar mozikba eljutott két Woody Allen-film (Match Point, Füles) inkább a stílusáról, mint a tartalmáról marad emlékezetes, Phillip Seymour Hoffman alakításától eltekintve pocsék volt a Capote, és a mindig zseniális Meryl Streep ide vagy oda, Robert Altman utolsó filmje (Az utolsó előadás) is inkább kedves volt, mint jó.
A mérleget ugyanakkor számos jól sikerült darab hozta egyensúlyba: George Clooney, alaposat komolyítva imázsán, jelentős politikai thrillerekkel jelentkezett (Good Night, Sziriána), és Scorsese Téglája is megbízható munka. Bruce Willis meglepően jót alakított a 16 utcában, de ha már zsarufilm, akkor Spike Lee hibátlan A belső embere kell, hogy elvigye a pálmát (már csak két évet kell aludni, hogy jöjjön a folytatás). Az elvontabb darabok között érdekes volt Abel Ferrara Mária Magdolnája, és kifejezetten megrázó Marc Forstertől a Maradj!
Az európai művészfilm az idei bemutatók alapján szintén messze van a csúcsformától. Lars von Trier a Manderley-vel messze elmaradt a Dogville-től (és nem csak Nicole Kidman hiánya miatt), Michael Haneke Rejtélye minden sztárolás ellenére sem több, mint öncélú bűvészmutatvány, és a tavalyi összesítésünkben az élre került Francois Ozon sem tudott érvényes filmet készíteni az elmúlásról (Utolsó napjaim). A francia filmesek (vagy a francia filmet Magyarországra hozó forgalmazók) amúgy is komoly betlit hoztak össze, hogy ne menjünk tovább a kifejezetten irritáló Eladó a szerelemnél. Ami jó volt (A pokol), azt is a bosnyák Tanovic csinálta a lengyel Kieslowski forgatókönyvéből.
Ha az aranykor elérhetetlen messzeségbe is került már Hollywood és az európai film számára, azért még nincsen minden veszve. Folyamatosan születnek ugyanakkor - a szó minden értelmében - új, szép és okos filmek, tehát a kreativitást gúzsba kötő átok kevésbé objektív adottság, mintsem kulturális korlát a filmkészítők és filmipari vezetők fejében. Ezt példázzák immár évről évre stabilan az észak-atlanti gondolkodástól teljesen eltérő alapfilozófiájú távol-keleti filmek (idén például Az íj), a Titanic fesztivállal az országba hajózó kamaradarabok, vagy az olyan partizánakciók, mint a pótolhatatlan Sacha Baron Cohen Boratja.
A kreativitás buzgára néha a legváratlanabb helyeken tör elő, hiszen ki gondolta volna, hogy éppen Jason Statham fog összehozni egy a kliséket kifordító, egyszerre dögös és vicces akciófilmet (Crank - Felpörögve). Vagy hogy Susan Sarandon és James Gandolfini egy valószínűtlen musicallel nyerik majd el nálunk az év filmje kitüntető címet. A színész kolléga John Turturro rendezte Románc és cigaretta ugyanis egy tökéletlen film, de egy tökéletlen évhez pont ilyen dukál.
A vége kicsit hosszúra nyúlik, és az egész egy nagy zűrzavar, de prímák a mellékszereplők (Kate Winslet, Steve Buscemi, Christopher Walken) és aranyos a történet. Egy minden ízében szerethető, vidáman szomorú, szórakoztatóan komoly és líraian prózai darab ez, amely éppen ezzel a sokszínűséggel és bátor kísérletezéssel hoz létre egy új minőséget. Olyan tehát, amilyennek egy filmnek lennie kellene az örök visszatérés ciklusának kezdetén: váratlan, kiszámíthatatlan, végső soron eredeti és jó. Egy ilyen filmet valami régi felmelegítésével, folytatásával vagy kopírozásával soha nem lehetett volna létrehozni.
Valószínűleg tudta ezt a maga módján szintén eredeti és bátor Kevin Smith is, mégis megcsinálta a Shop Stop 2-t. Pedig ha valaki, hát ő tudja, hogy lehetetlen az első sikerek feltámasztása. Tudta is, persze, annyira tudta, hogy egy (az egyetlen) zseniális jelenetben ki is mondatta Randallel: Nincsen visszatérés. Csak egyetlen egy. Az pedig a Jedié.