Zsellér Máté
Lezajlott a 13. Titanic filmfesztivál
Idén 13-adszorra bontott vitorlát a Titanic filmfesztivál, bő egy hétre moziláz kerítette hatalmába ékes fővárosunkat. A négy helyszínen zajló filmmunstra 9 napig tombolt a belvárosban, s bár a nézőszám még mindig nem érte el a kívánt mértéket, mind promócióban, mind látogatottságban kinőni látszik magát az óriáshajóról elnevezett filmviadal.
Süllyedni tehát nem süllyedtünk (nem úgy mint az alsó rakpart), sőt, a bemutatott 61 alkotás a tavalyi filmszámhoz képest előrelépésnek értékelhető. Végleges nézőszámről még nem állnak rendelkezésünkre adatok, de annyi bizonyos, hogy idén a szervezők 164 előadással büszkélkedhettek, amelyből 116 volt nyilvános, 12 vetítés után pedig közvetlen lehetőség nyílt a meghívott alkotókat kérdésekkel (netán záptojással) bombázni. A fesztivál hivatalos oldalát - nem elhanyagolható módon - több mint 25 000-ren látogatták az elmúlt napokban.
Az idei elsőszámú újdonság, hogy a Titanic a történetében először vonulhat az évkönyvekbe valódi versenyfesztiválként. Először osztottak tehát díjat egy háromtagú nemzetközi zsűri gondos válogatása alapján a fesztiválanyagból kimunstrált 10 induló közül közül a legérdemesbnek. Horváth István a zárógálán elárulta, hogy éppen neki voltak a leginkább kétségei afelől, hogy megérett-e erre a lépésre a filmünnep. Végül azonban elismerte: senkinek nem vált kárára, hogy a dionüszosszi film-mulatozás mellett versenyszellem is otthonra lelt az teremadó mozik, nevezetesen az Uránia, a Toldi, a Kossuth és az Örökmozgó falai között.
Mindemellett szerencsére megmaradt a hangsúlyosan közönségbarát jelleg is: az eddigi hagyományoknak megfelelően a filmekről kijövet kézbe kapott kis értékelőlapokon lehetőség volt a frissen látott élmény számokra átváltott értékelésére egy 1-5-ig terjedő skálán. A közönség lelkesedését mi sem mutatja jobban, hogy idén a korábbiaknál jóval több szavazat került az urnákba. A szavazás tisztaságát a fiatal cerberusi tekintetű szervezők-segédek garantálták, akik a zárógála előtt ad hoc szavazatszámláló bizottsággá alakulva csalták elő a közönség akaratát a sokezer papírfecniből. A tét nem volt csekély: a közönség kedveltjei közül az első három említést és vastapsot érdemelt a zárógálán, s a győztest ennek tetejébe közönségdíjjal is jutalmazták.
A korábbi gyakorlatnak megfelelően az alkotások most is szekciókba tömörültek. A világ film-termésének gyöngyszemei a tavalyinál szélesebb palettájáról kerültek kiválasztásra. Anime alkotások idén nem kaptak lehetőséget az oroszlámköröm-mutogatásra, arányaiban pedig maguk az élőszereplős távol-keleti filmek sem tömörültek blokkba, ám számbeli visszaszorulásuk közel sem jelent minőségi csorbát a szállított minőségen. Az új szekciók közül kétségkívül a Bűn mélységei és a Világkörüli út szekció mutatkozott a legígéretesebbnek a bennük szereplő filmek előzetes külföldi fogadtatása alapján, ám az eredeti stílusú filmek rajongói leginkább a Felnőttmesék szekcióban találhattak foguk alá valót.
Bár az összes filmet bőven kifejteni már csak terjedelmi okokból sem lehet, azért megkísérlünk átfutni a kategóriákon, pár szóban kitérve a legfigyelemreméltóbb alkotásokra. A bemutatást illik már csak azért is a Bűn Mélységei című szekcióval kezdenünk, mert a díjnyertes alkotást innen válogatták be a versenyfilmek közé. A filmtörténelem első Hullámtörők-díját egy orosz film vitte haza, Ilja Krzsanovszkij 4 című munkája, amit szerencsénkre még a fesztivál-győzelem hatására kelt hirtelen érdeklődés és műsallang előtt, az első sajtóvetítésen volt alkalmunk megtekinteni, és a vége főcímet átvészelő tucatnyi padlóra küldött sajtós társaságában tudakolhattuk a rendezőtől filmjének mibenlétét.
A "4" kőkemény modern művészfilm, az a fajta, amihez nem "jó szórakozást", hanem "tartalmas időtöltést" szokás kívánni bevezetőként. Az orosz gyűlölt-kitagadott fenegyerek, Vladimir Szorokin novelláinak montázsából került mozgóképes adaptáció atipikus darab, lesből támadó szimbólum-amőba, amely a befogadóképes nézőnek kétségtelenül egyedi és megismételhetetlen élményt nyújt. A narratív koncepcióban elkezdett mozi erősen két részre tagozódik: félúton meggondolja magát és átmegy a leállósávba, közönséget a végére már csak impulzusokkal ingerli. A rendező kérdésünkre elmondta, hogy a filmjében felépített hatásosra tervezett, de összefüggéseiben ködös szimbólumrendszer mögé nem kívánt konkrét tartalmakat szögezni, a 4-et olyanra konstruálta, hogy azt mindenki másként élhesse meg.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A bűn mélységei szekció másik, s talán legerősebb darabja a közönség kitüntetett "szimpátáját" is élvező A bosszú aszonya, melyet Park Chan-Wook rendező bosszútrilógiájának befejező darabjaként tartanak számon. A bosszú dél-koreai újradefiniálásának fenegyereke alig tart karrierje derekán, máris előtte és stílusbravúrjai előtt hever az egész világ. Az Oldboy Cannes-i győzelme után ugyan megnövekedtek az elvárások, azonban a rendezőt ez egy csöppet sem zavarta abban, hogy a Bosszú asszonyában megint valami egyedi koktélt keverjen ki nekünk. Ezt a munkáját erős stilizáltság és zenére komponált képsorok jellemzik, amelyekből most sem hiányzik az éjfekete humor és a perverz élvezettel használt naturalizmus.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az európai futball-hulliganizmus amerikai értelmezésére furcsa így autentikus szemmel, talán ez lehetett az oka a közönség nagy érdeklődésének az Elijah Wood főszereplésévek előadott Huligánok című munka iránt. A sztori egy Harvardról kicsapott végzős történetét meséli el, aki apja haragja elől Angliába utazik testvéréhez, s ott az egyik legkeményebb futball-galeri tagja lesz. A kissé hiteltelenül összetákolt történet egy korrekt-középszerű szkripttel torkollik a végkifejletbe. Ki tudja miért, a közönség az angol-amerikai koprodukciót a közönségdíjért folytatott versenyben a dobogó harmadik helyére szavazta.
Vérfrissítés, stílusbravúr, eredetiség - sok filmstílus könnye(bbe)n sajátjává teheti e jelzőket. Nem úgy szerencsétlen romantikus vígjátékok, akiket saját felállított paneljeik kárhoztatnak örök középszerre az esetek kilencvenkilenc százalékában. Azonban mint tudjuk, Japánban minden másként működik. Műfaji korlátai ellenére így érdemelhette ki a Közeli Idegenek a kritikusok elismerését is, tökéletesen összhangot teremtve a "barátnős mozik" által támasztott igények és az eredetiség követelményei között. Furcsa stílusú humora és meglepő őszintesége teszik tartalmassá ezt az alapvetően félreértéses helyzetkomikumokra épülő filmet, melyben a humor forrásai sokszor saját magunk vagyunk. Az nem elég ugyanis, hogy a film alatt végig orrunknál fogva vezetnek minket, ráadásul a rendező egyetelen lehetőséget sem hagy ki, hogy melléfogásainkat rendre az arcunkba vágja.
Éles lényeglátás, sallangmentes előadásmód. Luc és Jean-Pierre Dardenne belga rendező testvérpár filmjeit az élet ihleti, történeteik mégsem azok sablonjaiból építik fel egyértelmű üzenetüket. Filmjeik olyan központi karakterek köré épülnek, akik tudatlanul saját életük hőseiként viselkednek, így varázsolnak fabulát a környező világgal folytatott kínkeserves harcukból. A legfrissebb, A gyermek című munkájuk lecsúszott, piti tolvajlásból élő fiatalok életébe kalauzol, ahol a saját csecsemő pénzzé tétele egyetlen vállvonással elképzelhető, mégis van helye a lelkiismeretnek.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A gyermek 2005-ös év egyik leggondosabban megfestett filmes karakterét tárja elénk a főhős Jérémie Renier (egyébként a Dardenne testvérek filmjeiben visszatérő színész) alakításában. A film - többek között ennek eredményeként - a Cannes-i fesztiválról az Aranypálma-díjjal távozott. A 13. Titanic külön blokkot szentelt a rendezők életművének, korábbi rendezéseik közül a Rosetta, A fiú és Az ígéret című munkákat tekinthettük meg.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Tengervér című szekció a horror-kedvelő közönség moziba csalására volt hívatott, sajnos azonban nem sikerült igazán színvonalas darabokat kínálni az avatottaknak. Egy minősíthetetlen (The Prodigy - Az alvilág réme) és több középszerű (Holtkomoly, Zombinővér - az élőhalottak éjszakása) mellett igazi felüdülést kínált Andrew Leman lelkes autenticitása, aki az öreg horrormester H. P. Lovecraft híres kultusszá emelkedett témáját, a Cthulhu mítoszt vitte vászonra Cthulhu hívása címmel - tett mindezt a harmincas évek filmkészítési stílusában. A kimondhatatlan és leírhatatlan jelenlétének (kifejezett lepel-lerántás nélküli) érzékeltetése a lovecrafti atmoszférateremtés egyik legfontosabb cégére - ha a halott mestert megkérdezhetnénk, írásai film-adaptációja ellen valószínűleg foggal körömmel tiltakozna. Valami miatt mégis az a furcsa érzésünk, hogy ha kényszerű választás elé állítanánk, egy ilyen irányú feldolgozásra bólintana rá leginkább.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Nem is annyira a jól sikerültség, inkább a körítés ragadhatott meg azokban a nézőben, aki a fesztivál egy szem horror-vígjátékát választották kikapcsolódásul. A Zúzmarást - a svéd történelem első kategórián belüli alkotását - ugyanis hűen elkísérte mind a sajtó-, mind pedig a nyilvános vetítésre két szimpatikus fiatalember, Anders Banke és Magnus Paulsson, a film rendezője és producere (ebben a sorrendben). A nyitott és jó kedélyű svédek minden tréfára kaphatók voltak, jót beszélgettek bárkivel aki az útjukba került, s ízes ipari adagot pusztítottak a zárógálán (köszönet a szervezőknek) eléjük kerülő somlói galuskából is.
Filmjükben Ukrajnából lapp földre keveredett vámpír-kolónia ivadékainak kálváriájával szembesülhetünk, akiket a film végére természetesen jobb belátás és egy még jobb lét fogad a túlvilágon. A fiatalemberek a Zúzmarás elkészítése során különös érzékenységükről tettek tanúbizonyságot, amikor a menetidő alatt nagy mennyiségben széttrancsírozott kisállatok miatt hőbörgő, véletlenségből moziba keveredett nézőknek is kedvébe kívántak járni egy vége főcímbe rejtett megnyugtató üzenettel. E szerint "Az állatoknak nem esett bántódása a film elkészítése alatt. Sőt, az igazat megvallva, jobb bánásmódban részesültek, mint a stáb legtöbb tagja".
A meseszerűséggel és a vizuális újítással operáló filmek kedvelői idén külön szekciót kaptak ajándékba a készítőktől, Felnőttmesék elnevezéssel. Ha már idén animénk nem, ennek köszönhetően lett hát bábfilmünk. Egyből kettő is repült Közép-Európa közepének szívébe, egy a vadnyugatról (Vértea és vörös madzag, Egyesült Államok) egy pedig a vadkeletről (Holtak könyve, Japán). A szekció csúcsdarabját talán A Tea íze című japán darab jelenti, amely egy vidékre költözött manga-rajzolót és családját mutat be a távol-keleti filmszerkesztésben mostanában oly divatos és modern genre-bending építkezéssel. Megdöbbentő epizódok, egymástól eltérő stílusú jelenetek dolgoznak ugyanazért az eredményért és rendeződnek egyetlen összképbe a film végére. Néha úgy érezzük, mintha valami alternatív univerzumba kaptunk volna meghívót, de valójában két órán keresztül egy fejtisztítókúra részesei voltunk.
A szekció talán legelcsavartabb darabja a cseh Jan Svankmajer fejéből pattant ki, aki már filmjének címében is leszögezi hogy nem árul zsákbamacskát. A Holdkór cselekménye túlnyomórészt egy őrültek házában játszódik, ahol a rabok a folyosókon tombolnak, míg az inzézményvezetők a rács mögött senyvednek a smasszerek társaságában.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A két Edgar Allen Poe novellát Sade márki alakjáról mintázott figurával összeboronáló történet időnként különös kamera-szűrőzéssel, időnként pedig stopp-trükk technikával készült tébolyító betétekkel operál, melyekben nyers hússzeletek járnak lidérc-táncot, a sárban pedig fetrengő kivájt marha-szemek forognak. Az élmény valóban egyedi, ezt le kell szögeznünk. A film azonban - talán kitalálhatjuk, hogy miért - csak a legelszántabbakat vonzotta a moziba.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az Amerika felfedezése szekció idei nagy visszatérő, többnyire az ottani kritikailag méltatott, de európai forgalmazóval nem rendelkező darabokból kínál csokrot az érdeklődőknek. A nyitóelőadáson Tommy Lee Jones első rendezése, az idei Cannes-kedvenc, a Melquiades Estrada három temetése volt látható, amely a közönségszavazás során a második helyen végzett. A Keane című darab a szekción belül mindenképpen gyengébb, de így is említésre méltó. Az alig kilencven perces munka hajlamos örökre beleégni az ember tudatába egy kislányát pályaudvaron elvesztő apa finoman árnyalt lélekrajzának leírásával. A filmet Damien Lewis, az eddig főleg karakterszerepekből ismerős színész jutalomjátéka viszi el a vállán. A Keane lassú víz partot mos alapon működik: a maga fásult monotonságával, kilátástalanságával a végére kínosan nyomasztóvá lesz. A Titokzatos bőr szintén tavalyelőtti termés az Egyesült Államokból, Gregg Araki rendező (Az elátkozott generáció - gyönyörök és kivégzések) legfrissebb dolgozata. A fiatalkori homoszexuális prostitúció a rendezőtől megszokott kegyetlen naturalizmussal, s egy furcsa távoli barátsággal, amely az ufó-mániás tizenévest a csont-vagány főszereplőnkhöz fűzi. Tehetséges fiatal amerikai titánok hálás szerepekben, a közönség letaglózása most is sikeresen végrehajtva - ha egyszer megérünk egy Araki-életmű DVD-t, ezt a darabot sem szabad lefelejteni róla.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A díjjal is jutalmazott közönségdíjas alkotás - teljesen megérdemelten - szintén az amerikai blokkból került ki, Miranda July Te meg én és minden ismerősünk világkörüli szoborgyűjtő körútján útba ejtette Magyarországot is. A Todd Solondz-i építkezés eredményeinek felhasználása nyilvánvaló, az erős művészi jelleg nem válik a narratíva kárára, a kevésbé ismert színészek legfőbb fegyvere az őszinte előadásmód lesz. Sokszereplős mozaikkép ez a kertvárosi Amerikáról a hatáskeltő elemek szerény, de okosan alkalmazott kelléktárával.
A Tajtékos napok szekció mind a származási ország, mind pedig a minőség szempontjából vegyes felvágottat kínált nekünk, mind a versenyfilmként indított Fejtestvérekről, mind Thomas Vinterberg Dear Wendy című műfaj-bravúrjáról már korábban olvashattatok nálunk. A Honey baby címmel finn-amerikai-orosz-német koprodukcióban összetákolt road-moviet kísérte még nagy várakozás a kategórián belül, mely sajnos egyfajta enervált Bonnie & Clyde-lightként vagy femme fatale sztoriként sem fogható fel. A Kossuth-ban - talán a közönség tudatalatti kímélete miatt - eleve mást kezdtek vetíteni helyette, lehet hogy utólag nem jártunk volna rosszul. A közönség figyelmét 20 perc után leginkább a bejárati ajtó holléte kötötte le, s a vége főcímet tíznél is kevesebben értük meg. Ezt benéztük, sebaj!
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Világkörüli út filmcsokor - mint a legutolsó játékfilmes kategória - leginkább olyan országokból kívánt filmeket válogatni, amelyekből alkotással nemigen találkozhatott a közönség a magyar vásznakon. Így történhetett, hogy átesve a tűzkeresztségen mára a Fülöp-szigetekről származó mozgóképet is a tarsolyunkban tudhatunk (Rövidfilm az indió népről), és valljuk meg, ezeddig iráni filmekért sem (Vassziget) volt elég kedvenc szomszéd magyar forgalmazónkig mennünk. Talán ez jelenthette a furcsa báját a közönség kívánalmaira tekintettel még utolsó nap is vetített 9 sárkány című munkának, amelyben egy indonéz gengszter-drámát üdvözölhettünk az újkeletű hong-kongi, érzelmeknek is teret engedő stílusban. A kis költségvetés tökéletesen elkenve, a karakterek kiválasztása zseniális - a hiteles és tartalmasan előadott történet egy filmipar szempontjából gyerekcipőben járó ország bravúrjaként értékelhető.
A kategória - és talán a fesztivál nagy aduásza a jövő héttől bemutatott Az Íj című film volt. Ez a hazája (Dél-Korea) legnagyobb hatású rendezőjeként számon tartott világsztár, Kim Ki-duk (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és tavasz, Lopakodó lelkek) legújabb, szám szerint a 12. alkotása. A rendező aktuális filmjét is tömött vetítőtermek kísérték, a hazai forgalmazó a jövő héttől a kismozik inváziójára számíthat. A rendező neve most is saját védjegyeként szolgál. Az Íj gyönyörű film-allegória, rendesen kiérlelt, biztos kézzel levezényelt, erős darab. Kim Ki-duk most sem ad felesleges mondatokat főhősei szájába, elmesélni kívánt történetét még korábbi szűkteres filmjeit is túlszárnyalva koncentrálja egyetlen helyszínre. A rendező szavak helyett ez esetben is szinte kizárólag képeivel beszél, sallangmentesre csupaszított munkájában a bemutatni kívánt érzelmek elemi erővel hatnak.
A 13. Titanic filmfesztivált a szombati zárógála nem állíthatta meg, a közönség által leginkább kedvelt darabok vasárnap is megállás nélkül zakatoltak a mozikban. A látogatók közül mindenki szerezhetett magának új kedvenceket, s több munka is kivívta magának a hazai forgalmazás jogát. A vetített filmek számbéli növekedése, az egyre olajozottabb szervezés és a verseny-fesztivállá történő előrelépés mind azt bizonyítják, hogy hajónk bejáratott tengerjáróvá nőtte ki magát. Hazánk leggazdagabb nemzetközi filmes eseménysorozatává reméljük, hogy jövőre is sor kerül - ha igen, mi ott leszünk!
Süllyedni tehát nem süllyedtünk (nem úgy mint az alsó rakpart), sőt, a bemutatott 61 alkotás a tavalyi filmszámhoz képest előrelépésnek értékelhető. Végleges nézőszámről még nem állnak rendelkezésünkre adatok, de annyi bizonyos, hogy idén a szervezők 164 előadással büszkélkedhettek, amelyből 116 volt nyilvános, 12 vetítés után pedig közvetlen lehetőség nyílt a meghívott alkotókat kérdésekkel (netán záptojással) bombázni. A fesztivál hivatalos oldalát - nem elhanyagolható módon - több mint 25 000-ren látogatták az elmúlt napokban.
Az idei elsőszámú újdonság, hogy a Titanic a történetében először vonulhat az évkönyvekbe valódi versenyfesztiválként. Először osztottak tehát díjat egy háromtagú nemzetközi zsűri gondos válogatása alapján a fesztiválanyagból kimunstrált 10 induló közül közül a legérdemesbnek. Horváth István a zárógálán elárulta, hogy éppen neki voltak a leginkább kétségei afelől, hogy megérett-e erre a lépésre a filmünnep. Végül azonban elismerte: senkinek nem vált kárára, hogy a dionüszosszi film-mulatozás mellett versenyszellem is otthonra lelt az teremadó mozik, nevezetesen az Uránia, a Toldi, a Kossuth és az Örökmozgó falai között.
Mindemellett szerencsére megmaradt a hangsúlyosan közönségbarát jelleg is: az eddigi hagyományoknak megfelelően a filmekről kijövet kézbe kapott kis értékelőlapokon lehetőség volt a frissen látott élmény számokra átváltott értékelésére egy 1-5-ig terjedő skálán. A közönség lelkesedését mi sem mutatja jobban, hogy idén a korábbiaknál jóval több szavazat került az urnákba. A szavazás tisztaságát a fiatal cerberusi tekintetű szervezők-segédek garantálták, akik a zárógála előtt ad hoc szavazatszámláló bizottsággá alakulva csalták elő a közönség akaratát a sokezer papírfecniből. A tét nem volt csekély: a közönség kedveltjei közül az első három említést és vastapsot érdemelt a zárógálán, s a győztest ennek tetejébe közönségdíjjal is jutalmazták.
A korábbi gyakorlatnak megfelelően az alkotások most is szekciókba tömörültek. A világ film-termésének gyöngyszemei a tavalyinál szélesebb palettájáról kerültek kiválasztásra. Anime alkotások idén nem kaptak lehetőséget az oroszlámköröm-mutogatásra, arányaiban pedig maguk az élőszereplős távol-keleti filmek sem tömörültek blokkba, ám számbeli visszaszorulásuk közel sem jelent minőségi csorbát a szállított minőségen. Az új szekciók közül kétségkívül a Bűn mélységei és a Világkörüli út szekció mutatkozott a legígéretesebbnek a bennük szereplő filmek előzetes külföldi fogadtatása alapján, ám az eredeti stílusú filmek rajongói leginkább a Felnőttmesék szekcióban találhattak foguk alá valót.
Bár az összes filmet bőven kifejteni már csak terjedelmi okokból sem lehet, azért megkísérlünk átfutni a kategóriákon, pár szóban kitérve a legfigyelemreméltóbb alkotásokra. A bemutatást illik már csak azért is a Bűn Mélységei című szekcióval kezdenünk, mert a díjnyertes alkotást innen válogatták be a versenyfilmek közé. A filmtörténelem első Hullámtörők-díját egy orosz film vitte haza, Ilja Krzsanovszkij 4 című munkája, amit szerencsénkre még a fesztivál-győzelem hatására kelt hirtelen érdeklődés és műsallang előtt, az első sajtóvetítésen volt alkalmunk megtekinteni, és a vége főcímet átvészelő tucatnyi padlóra küldött sajtós társaságában tudakolhattuk a rendezőtől filmjének mibenlétét.
A "4" kőkemény modern művészfilm, az a fajta, amihez nem "jó szórakozást", hanem "tartalmas időtöltést" szokás kívánni bevezetőként. Az orosz gyűlölt-kitagadott fenegyerek, Vladimir Szorokin novelláinak montázsából került mozgóképes adaptáció atipikus darab, lesből támadó szimbólum-amőba, amely a befogadóképes nézőnek kétségtelenül egyedi és megismételhetetlen élményt nyújt. A narratív koncepcióban elkezdett mozi erősen két részre tagozódik: félúton meggondolja magát és átmegy a leállósávba, közönséget a végére már csak impulzusokkal ingerli. A rendező kérdésünkre elmondta, hogy a filmjében felépített hatásosra tervezett, de összefüggéseiben ködös szimbólumrendszer mögé nem kívánt konkrét tartalmakat szögezni, a 4-et olyanra konstruálta, hogy azt mindenki másként élhesse meg.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A bűn mélységei szekció másik, s talán legerősebb darabja a közönség kitüntetett "szimpátáját" is élvező A bosszú aszonya, melyet Park Chan-Wook rendező bosszútrilógiájának befejező darabjaként tartanak számon. A bosszú dél-koreai újradefiniálásának fenegyereke alig tart karrierje derekán, máris előtte és stílusbravúrjai előtt hever az egész világ. Az Oldboy Cannes-i győzelme után ugyan megnövekedtek az elvárások, azonban a rendezőt ez egy csöppet sem zavarta abban, hogy a Bosszú asszonyában megint valami egyedi koktélt keverjen ki nekünk. Ezt a munkáját erős stilizáltság és zenére komponált képsorok jellemzik, amelyekből most sem hiányzik az éjfekete humor és a perverz élvezettel használt naturalizmus.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az európai futball-hulliganizmus amerikai értelmezésére furcsa így autentikus szemmel, talán ez lehetett az oka a közönség nagy érdeklődésének az Elijah Wood főszereplésévek előadott Huligánok című munka iránt. A sztori egy Harvardról kicsapott végzős történetét meséli el, aki apja haragja elől Angliába utazik testvéréhez, s ott az egyik legkeményebb futball-galeri tagja lesz. A kissé hiteltelenül összetákolt történet egy korrekt-középszerű szkripttel torkollik a végkifejletbe. Ki tudja miért, a közönség az angol-amerikai koprodukciót a közönségdíjért folytatott versenyben a dobogó harmadik helyére szavazta.
Vérfrissítés, stílusbravúr, eredetiség - sok filmstílus könnye(bbe)n sajátjává teheti e jelzőket. Nem úgy szerencsétlen romantikus vígjátékok, akiket saját felállított paneljeik kárhoztatnak örök középszerre az esetek kilencvenkilenc százalékában. Azonban mint tudjuk, Japánban minden másként működik. Műfaji korlátai ellenére így érdemelhette ki a Közeli Idegenek a kritikusok elismerését is, tökéletesen összhangot teremtve a "barátnős mozik" által támasztott igények és az eredetiség követelményei között. Furcsa stílusú humora és meglepő őszintesége teszik tartalmassá ezt az alapvetően félreértéses helyzetkomikumokra épülő filmet, melyben a humor forrásai sokszor saját magunk vagyunk. Az nem elég ugyanis, hogy a film alatt végig orrunknál fogva vezetnek minket, ráadásul a rendező egyetelen lehetőséget sem hagy ki, hogy melléfogásainkat rendre az arcunkba vágja.
Éles lényeglátás, sallangmentes előadásmód. Luc és Jean-Pierre Dardenne belga rendező testvérpár filmjeit az élet ihleti, történeteik mégsem azok sablonjaiból építik fel egyértelmű üzenetüket. Filmjeik olyan központi karakterek köré épülnek, akik tudatlanul saját életük hőseiként viselkednek, így varázsolnak fabulát a környező világgal folytatott kínkeserves harcukból. A legfrissebb, A gyermek című munkájuk lecsúszott, piti tolvajlásból élő fiatalok életébe kalauzol, ahol a saját csecsemő pénzzé tétele egyetlen vállvonással elképzelhető, mégis van helye a lelkiismeretnek.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A gyermek 2005-ös év egyik leggondosabban megfestett filmes karakterét tárja elénk a főhős Jérémie Renier (egyébként a Dardenne testvérek filmjeiben visszatérő színész) alakításában. A film - többek között ennek eredményeként - a Cannes-i fesztiválról az Aranypálma-díjjal távozott. A 13. Titanic külön blokkot szentelt a rendezők életművének, korábbi rendezéseik közül a Rosetta, A fiú és Az ígéret című munkákat tekinthettük meg.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Tengervér című szekció a horror-kedvelő közönség moziba csalására volt hívatott, sajnos azonban nem sikerült igazán színvonalas darabokat kínálni az avatottaknak. Egy minősíthetetlen (The Prodigy - Az alvilág réme) és több középszerű (Holtkomoly, Zombinővér - az élőhalottak éjszakása) mellett igazi felüdülést kínált Andrew Leman lelkes autenticitása, aki az öreg horrormester H. P. Lovecraft híres kultusszá emelkedett témáját, a Cthulhu mítoszt vitte vászonra Cthulhu hívása címmel - tett mindezt a harmincas évek filmkészítési stílusában. A kimondhatatlan és leírhatatlan jelenlétének (kifejezett lepel-lerántás nélküli) érzékeltetése a lovecrafti atmoszférateremtés egyik legfontosabb cégére - ha a halott mestert megkérdezhetnénk, írásai film-adaptációja ellen valószínűleg foggal körömmel tiltakozna. Valami miatt mégis az a furcsa érzésünk, hogy ha kényszerű választás elé állítanánk, egy ilyen irányú feldolgozásra bólintana rá leginkább.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Nem is annyira a jól sikerültség, inkább a körítés ragadhatott meg azokban a nézőben, aki a fesztivál egy szem horror-vígjátékát választották kikapcsolódásul. A Zúzmarást - a svéd történelem első kategórián belüli alkotását - ugyanis hűen elkísérte mind a sajtó-, mind pedig a nyilvános vetítésre két szimpatikus fiatalember, Anders Banke és Magnus Paulsson, a film rendezője és producere (ebben a sorrendben). A nyitott és jó kedélyű svédek minden tréfára kaphatók voltak, jót beszélgettek bárkivel aki az útjukba került, s ízes ipari adagot pusztítottak a zárógálán (köszönet a szervezőknek) eléjük kerülő somlói galuskából is.
Filmjükben Ukrajnából lapp földre keveredett vámpír-kolónia ivadékainak kálváriájával szembesülhetünk, akiket a film végére természetesen jobb belátás és egy még jobb lét fogad a túlvilágon. A fiatalemberek a Zúzmarás elkészítése során különös érzékenységükről tettek tanúbizonyságot, amikor a menetidő alatt nagy mennyiségben széttrancsírozott kisállatok miatt hőbörgő, véletlenségből moziba keveredett nézőknek is kedvébe kívántak járni egy vége főcímbe rejtett megnyugtató üzenettel. E szerint "Az állatoknak nem esett bántódása a film elkészítése alatt. Sőt, az igazat megvallva, jobb bánásmódban részesültek, mint a stáb legtöbb tagja".
A meseszerűséggel és a vizuális újítással operáló filmek kedvelői idén külön szekciót kaptak ajándékba a készítőktől, Felnőttmesék elnevezéssel. Ha már idén animénk nem, ennek köszönhetően lett hát bábfilmünk. Egyből kettő is repült Közép-Európa közepének szívébe, egy a vadnyugatról (Vértea és vörös madzag, Egyesült Államok) egy pedig a vadkeletről (Holtak könyve, Japán). A szekció csúcsdarabját talán A Tea íze című japán darab jelenti, amely egy vidékre költözött manga-rajzolót és családját mutat be a távol-keleti filmszerkesztésben mostanában oly divatos és modern genre-bending építkezéssel. Megdöbbentő epizódok, egymástól eltérő stílusú jelenetek dolgoznak ugyanazért az eredményért és rendeződnek egyetlen összképbe a film végére. Néha úgy érezzük, mintha valami alternatív univerzumba kaptunk volna meghívót, de valójában két órán keresztül egy fejtisztítókúra részesei voltunk.
A szekció talán legelcsavartabb darabja a cseh Jan Svankmajer fejéből pattant ki, aki már filmjének címében is leszögezi hogy nem árul zsákbamacskát. A Holdkór cselekménye túlnyomórészt egy őrültek házában játszódik, ahol a rabok a folyosókon tombolnak, míg az inzézményvezetők a rács mögött senyvednek a smasszerek társaságában.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A két Edgar Allen Poe novellát Sade márki alakjáról mintázott figurával összeboronáló történet időnként különös kamera-szűrőzéssel, időnként pedig stopp-trükk technikával készült tébolyító betétekkel operál, melyekben nyers hússzeletek járnak lidérc-táncot, a sárban pedig fetrengő kivájt marha-szemek forognak. Az élmény valóban egyedi, ezt le kell szögeznünk. A film azonban - talán kitalálhatjuk, hogy miért - csak a legelszántabbakat vonzotta a moziba.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az Amerika felfedezése szekció idei nagy visszatérő, többnyire az ottani kritikailag méltatott, de európai forgalmazóval nem rendelkező darabokból kínál csokrot az érdeklődőknek. A nyitóelőadáson Tommy Lee Jones első rendezése, az idei Cannes-kedvenc, a Melquiades Estrada három temetése volt látható, amely a közönségszavazás során a második helyen végzett. A Keane című darab a szekción belül mindenképpen gyengébb, de így is említésre méltó. Az alig kilencven perces munka hajlamos örökre beleégni az ember tudatába egy kislányát pályaudvaron elvesztő apa finoman árnyalt lélekrajzának leírásával. A filmet Damien Lewis, az eddig főleg karakterszerepekből ismerős színész jutalomjátéka viszi el a vállán. A Keane lassú víz partot mos alapon működik: a maga fásult monotonságával, kilátástalanságával a végére kínosan nyomasztóvá lesz. A Titokzatos bőr szintén tavalyelőtti termés az Egyesült Államokból, Gregg Araki rendező (Az elátkozott generáció - gyönyörök és kivégzések) legfrissebb dolgozata. A fiatalkori homoszexuális prostitúció a rendezőtől megszokott kegyetlen naturalizmussal, s egy furcsa távoli barátsággal, amely az ufó-mániás tizenévest a csont-vagány főszereplőnkhöz fűzi. Tehetséges fiatal amerikai titánok hálás szerepekben, a közönség letaglózása most is sikeresen végrehajtva - ha egyszer megérünk egy Araki-életmű DVD-t, ezt a darabot sem szabad lefelejteni róla.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A díjjal is jutalmazott közönségdíjas alkotás - teljesen megérdemelten - szintén az amerikai blokkból került ki, Miranda July Te meg én és minden ismerősünk világkörüli szoborgyűjtő körútján útba ejtette Magyarországot is. A Todd Solondz-i építkezés eredményeinek felhasználása nyilvánvaló, az erős művészi jelleg nem válik a narratíva kárára, a kevésbé ismert színészek legfőbb fegyvere az őszinte előadásmód lesz. Sokszereplős mozaikkép ez a kertvárosi Amerikáról a hatáskeltő elemek szerény, de okosan alkalmazott kelléktárával.
A Tajtékos napok szekció mind a származási ország, mind pedig a minőség szempontjából vegyes felvágottat kínált nekünk, mind a versenyfilmként indított Fejtestvérekről, mind Thomas Vinterberg Dear Wendy című műfaj-bravúrjáról már korábban olvashattatok nálunk. A Honey baby címmel finn-amerikai-orosz-német koprodukcióban összetákolt road-moviet kísérte még nagy várakozás a kategórián belül, mely sajnos egyfajta enervált Bonnie & Clyde-lightként vagy femme fatale sztoriként sem fogható fel. A Kossuth-ban - talán a közönség tudatalatti kímélete miatt - eleve mást kezdtek vetíteni helyette, lehet hogy utólag nem jártunk volna rosszul. A közönség figyelmét 20 perc után leginkább a bejárati ajtó holléte kötötte le, s a vége főcímet tíznél is kevesebben értük meg. Ezt benéztük, sebaj!
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Világkörüli út filmcsokor - mint a legutolsó játékfilmes kategória - leginkább olyan országokból kívánt filmeket válogatni, amelyekből alkotással nemigen találkozhatott a közönség a magyar vásznakon. Így történhetett, hogy átesve a tűzkeresztségen mára a Fülöp-szigetekről származó mozgóképet is a tarsolyunkban tudhatunk (Rövidfilm az indió népről), és valljuk meg, ezeddig iráni filmekért sem (Vassziget) volt elég kedvenc szomszéd magyar forgalmazónkig mennünk. Talán ez jelenthette a furcsa báját a közönség kívánalmaira tekintettel még utolsó nap is vetített 9 sárkány című munkának, amelyben egy indonéz gengszter-drámát üdvözölhettünk az újkeletű hong-kongi, érzelmeknek is teret engedő stílusban. A kis költségvetés tökéletesen elkenve, a karakterek kiválasztása zseniális - a hiteles és tartalmasan előadott történet egy filmipar szempontjából gyerekcipőben járó ország bravúrjaként értékelhető.
A kategória - és talán a fesztivál nagy aduásza a jövő héttől bemutatott Az Íj című film volt. Ez a hazája (Dél-Korea) legnagyobb hatású rendezőjeként számon tartott világsztár, Kim Ki-duk (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és tavasz, Lopakodó lelkek) legújabb, szám szerint a 12. alkotása. A rendező aktuális filmjét is tömött vetítőtermek kísérték, a hazai forgalmazó a jövő héttől a kismozik inváziójára számíthat. A rendező neve most is saját védjegyeként szolgál. Az Íj gyönyörű film-allegória, rendesen kiérlelt, biztos kézzel levezényelt, erős darab. Kim Ki-duk most sem ad felesleges mondatokat főhősei szájába, elmesélni kívánt történetét még korábbi szűkteres filmjeit is túlszárnyalva koncentrálja egyetlen helyszínre. A rendező szavak helyett ez esetben is szinte kizárólag képeivel beszél, sallangmentesre csupaszított munkájában a bemutatni kívánt érzelmek elemi erővel hatnak.
A 13. Titanic filmfesztivált a szombati zárógála nem állíthatta meg, a közönség által leginkább kedvelt darabok vasárnap is megállás nélkül zakatoltak a mozikban. A látogatók közül mindenki szerezhetett magának új kedvenceket, s több munka is kivívta magának a hazai forgalmazás jogát. A vetített filmek számbéli növekedése, az egyre olajozottabb szervezés és a verseny-fesztivállá történő előrelépés mind azt bizonyítják, hogy hajónk bejáratott tengerjáróvá nőtte ki magát. Hazánk leggazdagabb nemzetközi filmes eseménysorozatává reméljük, hogy jövőre is sor kerül - ha igen, mi ott leszünk!