Szekeres Viktor
Feszültségkeltésből jeles: A belső ember
Denzel Washington, Jodie Foster, Clive Owen egy világpremier Spike Lee jointban. Az ember azt gondolná, hogy ők simán elviszik a hátukon a filmet.
És mégsem: a belső embert nem a sztárok teszik kihagyhatatlan filmmé (mert az), hanem egy elsőfilmes író, Russell Gewirtz forgatókönyve. Vágjunk rögtön a közepébe, ami nem lesz egyszerű. Minél kevesebb infót érdemes leírni a filmről, hiszen minden információmorzsa csak csökkentené az élvezhetőséget. Rég elmúltak már azok az idők, amikor az ember Spike Lee neve hallatán valami polgárjogi, kisebbségekkel kapcsolatos filmre gondolna.
A neves rendező szélesre tárta látószögét, és legutóbb az Edward Norton főszereplésével forgatott Utolsó éjszakában (25th Hour) megmutatta, hogy nem csak egy műfajban tud maradandót alkotni. Most ismét egy huszárcsínyt követett el és a totálisan kommersz rablós-átverős (heist) filmekben merítkezett meg, melybe azért némi politikai felhangot is csempészett.
A belső ember tényleg akkor a legélvezetesebb, ha az ember minél kevesebb részletet ismer a film történetéből. Elég csak annyi tudni, hogy a kezdőjelenetben egy börtönben raboskodó fiatalember közli velünk: mindent csak egyszer fog elmondani, de a lényeg, hogy előkészítette minden idők egyik legtökéletesebb rablásának tervét. Ezt meg is valósította, de valami közbejöhetett és ennek apropóján megosztja történetét a nézőkkel. Hogy a sok mozaikból összetevődő, keretbe foglalt sztori miről is szól, azt a többi kritikában biztos el lehet olvasni - szerintem az első 30 másodperc lefedése bőven elegendő és figyelemfelkeltő.
A belső ember ugyanis a meglepetés erejére építkezik és szüntelenül kétségben tartja a nézőt, aki nem igazán tudja, hogy mi is folyik éppen a filmben. Az események folyása még a remek időbeli ugrálások ellenére is tökéletesen érthető, csak éppen a mögöttes motivációk, az indokok azok, amelyek végig olyan mértékű feszültséget generálnak, hogy az szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. És ez a forgatókönyvíró és a rendező érdeme, az ő kezük van vastagon abban, hogy a több mint két órás játékidőnek csak a legvégén, az elnyújtott epilógus felé lankad a néző figyelme. Ráadásul a sok karfaszorongatás közben remek és nem közhelyes poénok is vegyülnek a történetbe, amelyek simán lekörözik az utóbbi idők vígjátéknak nevezett filmjeiben sütögetett vicceket.
Persze a készítőknek a szereplők hatalmas segítséget jelentettek. Nyilván nem meglepő, hogy az Oscar-díjasok viszik a prímet, vagyis Denzel Washington és Jodie Foster. A karakterüktől nagyon különböző szerepekben remekül megállják a helyüket - akárcsak Clive Owen, aki anno még a BMW-reklámok sofőrjeként futott be. Mellettük olyan mellékalakok bonyolítják a történetet, mint a partvonalra szorított Willem Dafoe és Christopher Plummer.
És nem véletlen a szóhasználat, hiszen az egyszerű bankrablós filmnek indult móka kisvártatva különös színezetet kap és minden számítást felborít, végképp kiismerhetetlenné téve a szereplők céljait és szándékait. Afelől ne legyen kétségünk, hogy Spike Lee most élesen elhatárolható fekete és fehér szereplőkről forgatott filmet, itt bizony nincsenek piszkos bűnözők és tiszta emberek. A belső emberben valamilyen módon mindenki sáros - ez egy szürke emberekkel teli film.
Igazából sosem érdemes elvtelenül dicsérni egy filmet (megtettem, jöhetnek majd a nagy gagyi ez típusú megmondó emberek) - anélkül pedig, hogy különösebben alátámasztanánk meg pláne hiba. Mégis azt mondom, hogy A belső embert mindenféleképpen látni kell, hiszen az egy dolog, hogy 2006 első negyedévének legjobb kommersz filmjéről van szó, de abban is biztos vagyok, hogy idén nem sok jobb és izgalmasabb film fog készülni.
A szüntelen feszültség, a hatalmas kavarások, az egyetlen helyszínen játszódó, szinte kamaradarab-jelleget öltő történet és a néző fejében folyamatosan villódzó kérdőjelek még a kissé leülő utolsó 20 percet is elfeledtetik velünk és csak a szépre emlékezünk.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
És mégsem: a belső embert nem a sztárok teszik kihagyhatatlan filmmé (mert az), hanem egy elsőfilmes író, Russell Gewirtz forgatókönyve. Vágjunk rögtön a közepébe, ami nem lesz egyszerű. Minél kevesebb infót érdemes leírni a filmről, hiszen minden információmorzsa csak csökkentené az élvezhetőséget. Rég elmúltak már azok az idők, amikor az ember Spike Lee neve hallatán valami polgárjogi, kisebbségekkel kapcsolatos filmre gondolna.
A neves rendező szélesre tárta látószögét, és legutóbb az Edward Norton főszereplésével forgatott Utolsó éjszakában (25th Hour) megmutatta, hogy nem csak egy műfajban tud maradandót alkotni. Most ismét egy huszárcsínyt követett el és a totálisan kommersz rablós-átverős (heist) filmekben merítkezett meg, melybe azért némi politikai felhangot is csempészett.
A belső ember tényleg akkor a legélvezetesebb, ha az ember minél kevesebb részletet ismer a film történetéből. Elég csak annyi tudni, hogy a kezdőjelenetben egy börtönben raboskodó fiatalember közli velünk: mindent csak egyszer fog elmondani, de a lényeg, hogy előkészítette minden idők egyik legtökéletesebb rablásának tervét. Ezt meg is valósította, de valami közbejöhetett és ennek apropóján megosztja történetét a nézőkkel. Hogy a sok mozaikból összetevődő, keretbe foglalt sztori miről is szól, azt a többi kritikában biztos el lehet olvasni - szerintem az első 30 másodperc lefedése bőven elegendő és figyelemfelkeltő.
A belső ember ugyanis a meglepetés erejére építkezik és szüntelenül kétségben tartja a nézőt, aki nem igazán tudja, hogy mi is folyik éppen a filmben. Az események folyása még a remek időbeli ugrálások ellenére is tökéletesen érthető, csak éppen a mögöttes motivációk, az indokok azok, amelyek végig olyan mértékű feszültséget generálnak, hogy az szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. És ez a forgatókönyvíró és a rendező érdeme, az ő kezük van vastagon abban, hogy a több mint két órás játékidőnek csak a legvégén, az elnyújtott epilógus felé lankad a néző figyelme. Ráadásul a sok karfaszorongatás közben remek és nem közhelyes poénok is vegyülnek a történetbe, amelyek simán lekörözik az utóbbi idők vígjátéknak nevezett filmjeiben sütögetett vicceket.
Persze a készítőknek a szereplők hatalmas segítséget jelentettek. Nyilván nem meglepő, hogy az Oscar-díjasok viszik a prímet, vagyis Denzel Washington és Jodie Foster. A karakterüktől nagyon különböző szerepekben remekül megállják a helyüket - akárcsak Clive Owen, aki anno még a BMW-reklámok sofőrjeként futott be. Mellettük olyan mellékalakok bonyolítják a történetet, mint a partvonalra szorított Willem Dafoe és Christopher Plummer.
És nem véletlen a szóhasználat, hiszen az egyszerű bankrablós filmnek indult móka kisvártatva különös színezetet kap és minden számítást felborít, végképp kiismerhetetlenné téve a szereplők céljait és szándékait. Afelől ne legyen kétségünk, hogy Spike Lee most élesen elhatárolható fekete és fehér szereplőkről forgatott filmet, itt bizony nincsenek piszkos bűnözők és tiszta emberek. A belső emberben valamilyen módon mindenki sáros - ez egy szürke emberekkel teli film.
Igazából sosem érdemes elvtelenül dicsérni egy filmet (megtettem, jöhetnek majd a nagy gagyi ez típusú megmondó emberek) - anélkül pedig, hogy különösebben alátámasztanánk meg pláne hiba. Mégis azt mondom, hogy A belső embert mindenféleképpen látni kell, hiszen az egy dolog, hogy 2006 első negyedévének legjobb kommersz filmjéről van szó, de abban is biztos vagyok, hogy idén nem sok jobb és izgalmasabb film fog készülni.
A szüntelen feszültség, a hatalmas kavarások, az egyetlen helyszínen játszódó, szinte kamaradarab-jelleget öltő történet és a néző fejében folyamatosan villódzó kérdőjelek még a kissé leülő utolsó 20 percet is elfeledtetik velünk és csak a szépre emlékezünk.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
A belső ember (Inside Man) Amerikai dráma, 100 perc, 2006 rendező: Spike Lee forgatókönyvíró: Adam Erbacher zeneszerző: Terence Blanchard operatőr: Matthew Libatique producer: Brian Grazer szereplők: Denzel Washington (Keith Frazier) Clive Owen (Dalton Russell) Jodie Foster (Madeliene White) Ashlie Atkinson (Burke) Jonnie Brown (Richard Payne) Willem Dafoe (Darius kapitány) Chiwetel Ejiofor (Bill Mitchell detektív) |
