Pénteken, az emberi Holdra szállás 38. évfordulóján a NASA behívta az Apollo program nyugalmazott mérnökeinek egy csoportját, hogy egy megbeszélés keretében megosszák az 1960-as és 70-es években szerzett tapasztalataikat az amerikaiak 2020-as visszatérését előkészítőkkel.

A veteránok a holdmodult alvállalkozóként építő Grumman dolgozóiként vettek részt a programban. Ivan Semeniuk a New Scientist hírszolgálatának munkatársa két mérnökkel, Gerald Sandlerrel és Joe Mule-lal elevenítette fel a kezdeteket. Sandler és Mule elmondásuk szerint szinte napi kapcsolatban álltak az Apollo asztronautáival, az űrhajósok a járműátvizsgáló csapat tagjaiként is tevékenykedtek.

Sandler szerint jelenlétük és közvetlen kapcsolatuk a leszállóegységen dolgozókkal nagyban növelte a mérnökök és technikusok felelősségérzetét, mindenki tudatában volt, hogy az asztronauták élete függ a munkájuktól, így ez is egy volt a magas minőségi szint tartásának okai között. Mule hangsúlyozta, akkoriban nem siklottak el egyetlen ismert probléma felett sem. (Ez azért fontos, mert a Columbia űrsikló katasztrófája után került nyilvánosságra, hogy fellövések előtt egy több ezer tételes hibalista van, súlyosság szerint csoportosítva).

Pedig a feladat nem akármilyen horderejű volt, a holdmodulnak olyan körülmények között kellett teljesítenie, amit a Földön senki sem tapasztalhatott meg közvetlenül. Éppen ezért a rengeteg tesztelés ellenére is akadtak problémák, melyeket teljes egészében csak az Apollo 17-nél, az utolsó leszállóegységnél sikerült kiküszöbölni, ez volt az egyetlen küldetés, melynél nem számoltak be anomáliákról.

Az idő előrehaladtával óriási ismeretanyag zúdult a mérnökökre, akiknek volt egy nagy előnyük: nem kellett a jelen kor egyik legfenyegetőbb rémével, a finanszírozás hiányával szembenézniük. Ez óriási fegyvertény, ismerte el Sandler, hiszen csak a munkára kellett koncentrálni, és nem azon agyalni, hogyan lehetne helyettesíteni a drága, de jó minőségű alkatrészeket olcsóbbakkal, avagy milyen rendszereket hagyjanak ki a konstrukcióból, hogy az még mindig megfelelően el tudja látni a feladatát. Ez a szemlélet a minőség és a biztonság mellett az ütemterv tartását is nagyban elősegítette.

Mindez persze nem garancia a hibátlan munkára, az Apollo 14 esetében például egy megszakító kapcsoló ment tönkre. Egy rövidzárlat következtében megszakítási módba kapcsolta a Hold felszínére éppen leereszkedő holdmodult. A földi irányításnak repülés közben kellett újraírnia a szoftvert, majd átsugározni a modulra még a hajtóművek begyújtása előtt. Az egész eset a kapcsoló egyik meglazult forrasztására vezethető vissza, amit a vibráció szétrázott, és ez okozta a rövidzárlatot. Az eset után a NASA program vezetője és Sandler személyesen röntgenezték át az összes ilyen, még a Földön tartózkodó kapcsolót, keresve az esetleges meglazult forrasztásokat. Akkoriban a legnagyobb kockázati tényezőt az alkatrészek összeillesztései jelentették, magyarázta Mule.


Hogy az öregek mit tudnak átadni a maiaknak? Sandler szerint leginkább a projekt sikeréhez szükséges szemléletmódot. A holdmodul program egyik legfontosabb jellemzője a rendkívül nyitott környezet volt, azaz mindenki beszélhetett mindenkivel, emellett egymást sarkallták jobb és jobb munkára, keresve a lehető legjobb alternatívákat, és nem pusztán azt tették, amit utasításban kiadtak. Különösen nagy hangsúlyt fektettek az alternatívák keresésére és az alternatívákhoz kapcsolódó választáskényszerre.

Ezeknél a legkritikusabb tényezők a tömeg és a megbízhatóság voltak. A súlyhatárok betartása különösen fontos volt, azonban minden egyes kiló lefaragásánál meg kellett győződni, hogy az ne menjen a megbízhatóság rovására. A mérnökök többnyire három tényező, a súly, a megbízhatóság és a teljesítmény között őrlődtek. Sandler az egyik legjobb döntésnek a holdmodulok üzemanyagtartályának megnövelését tartja, ami arra az esetre tette alkalmassá a modult, ami az Apollo 13-nál is bekövetkezett, hogy a modult mentőhajóként használhassa a legénység a Földre történő visszatéréshez.


Az űrtechnológia az Apollo program óta rengeteget fejlődött, így a régi kockázati tényezők többsége ma már nem él. Sandler szerint egy fontos tényező azonban még mindig létezik, amire fokozottan ügyelni kell, ez pedig a szoftver. A súlyprobléma jelenleg is kiemelt jelentőségű, és amíg lehet, addig az újabb és újabb hardverek beszerelése helyett, amit csak lehet szoftveresen próbálnak megoldani, azaz egyre több funkciót kapnak az egységek számítógépein futó programok. Megbízhatósági szempontból egy szoftver jóval keményebb dió, tesztelése bonyolultabb és időigényesebb, mint egy kézzel fogható alkatrészé. Sandler szerint az egyre duzzadó szoftverek hibajavítása és a repülési szimulációkon történő tesztelése jelenti az igazi kihívást a ma mérnökeinek.

A két szakember szerint a Holdra történő visszatérésnek ugyanaz lehet a haszna az emberiség számára, mint az első űrversenynek: az új technológiák megszületése, ami talán még nagyobb mérvű is lehet, mivel a mostani versenyt nem árnyékolja be a hidegháború, így ezúttal talán nagyobb részt haraphat a tudomány és a technika, mint a fegyverkezés.