Hunter
A Hold mágneses buborékjai inspirálhatják a jövő űrpajzsait
Megfejtették a holdfelszín tejszerű foltjainak rejtélyét, ami akár még a jövő űrhajó-tervezői számára is érdekes lehet.
A különös felszíni jegyek kulcsai a mágneses buborékok, amik erejüket tekintve gyengék ugyan, egy reakció segítségével mégis hatékony védelmet nyújtanak a talaj adott területeinek. A Földdel ellentétben a Holdnak nincs globális mágneses mezeje, ami megóvná a napszéltől, a Napból folyamatosan áramló töltéssel rendelkező részecskék özönétől. Ezek a részecskék kölcsönhatásba lépve a Hold talajával sötét színűre festik a felszínt az évezredek alatt. Ha azonban egy kicsit aprólékosabban szemléljük égi kísérőnket, számos világos területet fedezhetünk fel, melyek látszólag nem rokoníthatók a helyi tereppel, és – ugyancsak látszólag - nincs is semmilyen egyértelmű forrásuk.
Az Apollo-korszak küldetései összefüggésbe hozták a világos örvényszerű foltokat a mágneses mező buborékokkal, melyek átmérője néhány száz méter körül mozog. Több tudós is úgy vélte, hogy ezek a mini magnetoszférák visszaverhetik a napszél részecskéit, a felvetést követő mérések azonban túl gyengének ítélték a mezőket, az eredmények szerint a pozitív töltésű protonok könnyedén áthatolhatnak ezeken a buborékokon.
Egy új laboratóriumi tesztben a brit Rutherford Appleton Laboratórium kutatói egy protonokból és elektronokból álló sugarat lőttek egy kis mágnesre. A napszelet szimuláló sugár részecskéi úgy oszlottak szét a buborékot megtestesítő mágnes fölött, mint az esernyőre hulló esőcseppek. "Amennyire tudom, ez volt az első eset, hogy valaki tényleges kísérletet végzett" - mondta Georgiana Kramer, a houston-i Hold- és Bolygótudományi Intézet munkatársa, aki nem vett részt a kutatásban.
A Ruth Bamford által vezetett brit csapat szerint a negatív töltésű elektronok követik a mini magnetoszférák mezővonalait, miközben a protonok eleinte átsiklanak rajta. A negatív és pozitív töltések közötti szétválasztódás azonban létrehoz egy elektromos mezőt, ami erősebb a mágneses mezőnél. A kísérlet tanúsága szerint ez az elektromos mező visszahúzza a protonokat, így mindkét részecske képviselői lecsúsznak a buborékról.
Bamford munkatársaival egy mágneses "terelőpajzson" dolgozik, amit az űriparban kívánnak kamatoztatni, a kritikusok szerint azonban túl sok energiára lenne szükség, hogy a gyakorlatban is alkalmazhatóvá váljon. A Hold-buborékok mechanizmusának tanulmányozása azonban egy olyan mesterséges rendszert eredményezhet, ami jóval alacsonyabb energiaszinteken is működőképes lehet.
A különös felszíni jegyek kulcsai a mágneses buborékok, amik erejüket tekintve gyengék ugyan, egy reakció segítségével mégis hatékony védelmet nyújtanak a talaj adott területeinek. A Földdel ellentétben a Holdnak nincs globális mágneses mezeje, ami megóvná a napszéltől, a Napból folyamatosan áramló töltéssel rendelkező részecskék özönétől. Ezek a részecskék kölcsönhatásba lépve a Hold talajával sötét színűre festik a felszínt az évezredek alatt. Ha azonban egy kicsit aprólékosabban szemléljük égi kísérőnket, számos világos területet fedezhetünk fel, melyek látszólag nem rokoníthatók a helyi tereppel, és – ugyancsak látszólag - nincs is semmilyen egyértelmű forrásuk.
Az Apollo-korszak küldetései összefüggésbe hozták a világos örvényszerű foltokat a mágneses mező buborékokkal, melyek átmérője néhány száz méter körül mozog. Több tudós is úgy vélte, hogy ezek a mini magnetoszférák visszaverhetik a napszél részecskéit, a felvetést követő mérések azonban túl gyengének ítélték a mezőket, az eredmények szerint a pozitív töltésű protonok könnyedén áthatolhatnak ezeken a buborékokon.
Egy új laboratóriumi tesztben a brit Rutherford Appleton Laboratórium kutatói egy protonokból és elektronokból álló sugarat lőttek egy kis mágnesre. A napszelet szimuláló sugár részecskéi úgy oszlottak szét a buborékot megtestesítő mágnes fölött, mint az esernyőre hulló esőcseppek. "Amennyire tudom, ez volt az első eset, hogy valaki tényleges kísérletet végzett" - mondta Georgiana Kramer, a houston-i Hold- és Bolygótudományi Intézet munkatársa, aki nem vett részt a kutatásban.
A Ruth Bamford által vezetett brit csapat szerint a negatív töltésű elektronok követik a mini magnetoszférák mezővonalait, miközben a protonok eleinte átsiklanak rajta. A negatív és pozitív töltések közötti szétválasztódás azonban létrehoz egy elektromos mezőt, ami erősebb a mágneses mezőnél. A kísérlet tanúsága szerint ez az elektromos mező visszahúzza a protonokat, így mindkét részecske képviselői lecsúsznak a buborékról.
Bamford munkatársaival egy mágneses "terelőpajzson" dolgozik, amit az űriparban kívánnak kamatoztatni, a kritikusok szerint azonban túl sok energiára lenne szükség, hogy a gyakorlatban is alkalmazhatóvá váljon. A Hold-buborékok mechanizmusának tanulmányozása azonban egy olyan mesterséges rendszert eredményezhet, ami jóval alacsonyabb energiaszinteken is működőképes lehet.