Hunter
Mágneses mezőkön szörföző űrhajón gondolkodnak
A bolygók mágneses mezőit kihasználó új űrhajó tervével állt elő a NASA Fejlett Koncepciók Intézete (NIAC). Az űrjármű elektromos elven működne, ezáltal semmilyen hajtóanyagra nincs szüksége.
Az egész elv azon a tényen alapul, hogy a mágneses mezők erőt fejtenek ki az elektromos töltéssel rendelkező tárgyakra. Hogy hogyan töltheti fel magát egy műhold? Elvileg két módszer is számításba jöhet, taglalta az elvet kutató Mason Peck, a Cornell Egyetem munkatársa. Az egyik lehetőség, hogy elektromos töltéssel rendelkező részecskesugarat lőnek az űrbe, a másik egy radioaktív izotóp alkalmazása, ami ugyancsak töltéssel rendelkező részecskéket bocsát ki magából. Ez jóval hatékonyabbnak és megvalósíthatóbbnak tűnik, mint a részecskesugár elv, amihez jókora napcellákkal is el kellene látni az űreszközt.
A feltöltődött műholdra enyhe nyomást gyakorol a Föld forgó mágneses mezeje, lehetővé téve egy pályamódosítást, vagy akár a kilépést a bolygóközi űrbe. Persze utóbbi egy rendkívül lassú folyamat lenne, a jelenlegi technikákkal akár egy évig is eltarthat mire az űrjármű önerőből kilép a Föld gravitációjából. Onnantól azonban csak kamatoztathat a mágneses mezőkből, különösen a Jupiteréből, ami hatalmas lökést adhat a járműnek a Naprendszer távolabbi objektuma felé, vagy akár fékezésre is használható egy esetleges Jupiter expedíció számára.
Az izotópokkal bevont szálak hengeres fonatba rendezve elvileg megfelelő meghajtást adnának egy űrszondának
Maga az elv azonban működőképesnek tűnik, ezt bizonyítja az a kísérlet melyben Peck és kollégája, Jim Brownridge egy kis vezető gömböt egy darab radioaktív americium 241-el kapcsolt össze egy vákumkamrában. A gömb a várakozásoknak megfelelően sikeresen feltöltődött, bár azt el kellett ismerniük, hogy a felgyűlt energiamennyiség elég alacsony lett. A gömböt később hosszú, vékony szálakra cserélték, melyek jobb eredményeket hoztak, igaz, ezek alkalmazásával az űrjármű elég mókásan festene, leginkább egy rosszul fésült sündisznóra emlékeztetve.
A szálakat persze össze lehetne rendezni akár egy hengeres fonatba is, melyeket radioizotópokkal vonnának be. Erre a célra a legalkalmasabb a jelenlegi legerősebb polonium-210 lenne, ugyanaz a radioaktív anyag, melyet az ex-kém Alexander Litvinyenko likvidálásához is alkalmaztak. Peck szerint az anyag egy űrhajón nem jelentene veszélyt, feltéve, hogy a technikusok nem kezdik el nyalogatni.
Természetesen az izotópos módszernek is megvannak a maga hiányosságai, ami elsősorban a töltés modulálásánál kezdődik, avagy hogyan kapcsolható ki egy izotóp?
Az egész elv azon a tényen alapul, hogy a mágneses mezők erőt fejtenek ki az elektromos töltéssel rendelkező tárgyakra. Hogy hogyan töltheti fel magát egy műhold? Elvileg két módszer is számításba jöhet, taglalta az elvet kutató Mason Peck, a Cornell Egyetem munkatársa. Az egyik lehetőség, hogy elektromos töltéssel rendelkező részecskesugarat lőnek az űrbe, a másik egy radioaktív izotóp alkalmazása, ami ugyancsak töltéssel rendelkező részecskéket bocsát ki magából. Ez jóval hatékonyabbnak és megvalósíthatóbbnak tűnik, mint a részecskesugár elv, amihez jókora napcellákkal is el kellene látni az űreszközt.
A feltöltődött műholdra enyhe nyomást gyakorol a Föld forgó mágneses mezeje, lehetővé téve egy pályamódosítást, vagy akár a kilépést a bolygóközi űrbe. Persze utóbbi egy rendkívül lassú folyamat lenne, a jelenlegi technikákkal akár egy évig is eltarthat mire az űrjármű önerőből kilép a Föld gravitációjából. Onnantól azonban csak kamatoztathat a mágneses mezőkből, különösen a Jupiteréből, ami hatalmas lökést adhat a járműnek a Naprendszer távolabbi objektuma felé, vagy akár fékezésre is használható egy esetleges Jupiter expedíció számára.
Az izotópokkal bevont szálak hengeres fonatba rendezve elvileg megfelelő meghajtást adnának egy űrszondának
Maga az elv azonban működőképesnek tűnik, ezt bizonyítja az a kísérlet melyben Peck és kollégája, Jim Brownridge egy kis vezető gömböt egy darab radioaktív americium 241-el kapcsolt össze egy vákumkamrában. A gömb a várakozásoknak megfelelően sikeresen feltöltődött, bár azt el kellett ismerniük, hogy a felgyűlt energiamennyiség elég alacsony lett. A gömböt később hosszú, vékony szálakra cserélték, melyek jobb eredményeket hoztak, igaz, ezek alkalmazásával az űrjármű elég mókásan festene, leginkább egy rosszul fésült sündisznóra emlékeztetve.
A szálakat persze össze lehetne rendezni akár egy hengeres fonatba is, melyeket radioizotópokkal vonnának be. Erre a célra a legalkalmasabb a jelenlegi legerősebb polonium-210 lenne, ugyanaz a radioaktív anyag, melyet az ex-kém Alexander Litvinyenko likvidálásához is alkalmaztak. Peck szerint az anyag egy űrhajón nem jelentene veszélyt, feltéve, hogy a technikusok nem kezdik el nyalogatni.
Természetesen az izotópos módszernek is megvannak a maga hiányosságai, ami elsősorban a töltés modulálásánál kezdődik, avagy hogyan kapcsolható ki egy izotóp?
