Első pillantásra a Triton csupán egynek tűnik a Naprendszer jeges holdjai közül. A hőmérséklet nap mint nap -230 Celsius fok körül mozog, még a vulkánok is hideg gázokat és jeget okádnak magukból, a magma itt ismeretlen fogalom. A végtelenül zord felszín alatt azonban van valami sokkal kellemesebb, egy folyékony óceán.

A Naprendszer legkülső bolygója, a Neptunusz körül keringő Triton sok szempontból különleges. Mindenek előtt a Neptunusz forgásával ellentétes irányba kering, a Naprendszerben egyetlen nagy hold sem rendelkezik ilyen mozgással. Ezen az úgynevezett retrográd pályán nem alakulhatnak ki holdak, vagyis a Triton valahol máshol született, idővel pedig foglyul ejtette a gázóriás gravitációja. Nagyon hasonlít a Plútóra, így jó eséllyel egy helyről, a Kuiper-öv belső pereméről származhat, ami viszonylag közel esik a Neptunuszhoz.

1989-ben a hold mellett elrepülő Voyager 2 küldött vissza felvételeket a Triton felszínéről, melyeken kriovulkanizmus jelei figyelhetők meg, melynek keretében nem szilikátos olvadék tör ki az égitest belsejéből, hanem sokkal alacsonyabb fagyáspontú összetevők, ami folyékony állapotban tartott víz, de egyéb folyadék is lehet. Ezzel a Triton csatlakozott azon kevés világok sorához, melyeket naprendszerünkben geológiailag aktívnak tekinthetünk. Felszíni jege is egyedi, főként nitrogénből áll, amit a sárgadinnye héjára emlékeztető mintázat, valamint egy sarkvidéki metán-jégsapka jellemez.

Ha azonban valamit Tritonnak, a görög mitológia nagy tengeri hírnökéről neveznek el, akkor rendelkeznie kell még egy fontos elemmel, egy folyékony víztömeggel. Egy új modell újabb bizonyítékokkal szolgál egy jégpáncél alatti óceán létezésére, ehhez azonban nem árt áttekinteni a hold történetét.

Ahogy arról már fentebb szóltunk, minden jel arra mutat, hogy a holdat befogta a Neptunusz, az ilyen foglyul ejtett égitestek hosszú elnyújtott pályával kezdik keringésüket, azonban egy Neptunusz méretű bolygó gravitációs erői egy Triton méretű világot elég gyorsan köralakú pályára állítanak. A folyamat során energia szabadul fel, ami felmelegíti a holdat, a hőmérséklet emelkedés nem csupán a jeges külső rétegeket, de a Triton 1.900 kilométer széles magját is megolvaszthatta, ami idővel visszahűlhetett a jelenlegi jeges állapotába.

Több korábbi modell is utalt már egy óceán létezésére, ezek azonban rendkívül leegyszerűsítettek voltak. Saswata Hier-Majumder, az amerikai Maryland Egyetem tanára és hallgatója, Jodi Gaeman azonban kifejlesztett egy jóval részletesebb modellt, ami figyelembe veszi mind a mag ásványainak radioaktív bomlását, mind az orbitális kölcsönhatásokat, melyek felmelegíthették a holdat.

Bár a radioaktív bomlásból adódó melegedés nagyságrendekkel nagyobb az árapály hatásokból eredő melegedésnél, a mag hője önmagában nem lenne képes megakadályozni a külső réteg jéggé szilárdulását. A kutatópáros azonban megállapította, hogy a keringés során fellépő erőkből származó egészen kis hőmennyiség is elég lehet egy folyékony óceán megtartásához, mivel ez a hő a felszínt borító jég alját melegíti. "Egy melegebb takarót biztosít a hűlő óceán tetején" - magyarázta Hier-Majumder.

Amíg a pálya annyira szabályos, hogy a 350.000 kilométeres sugara csupán néhány kilométerrel váltakozik, a Triton rendelkezhet egy jelentős óceánnal a felszíne alatt. A víztömeg jókora ammónia dózist tartalmazhat egészen -90 Celsius fokig folyékonyan tartva az óceánt, így annak ellenére, hogy a Naprendszer legkülső objektumainak egyikéről beszélünk, óceánjának hőmérséklete jóval magasabb lehet, mint a Szaturnusz körül keringő Titán -180 Celsius fokos szénhidrogén tavai.