Cifka Miklós
Barát vagy ellenség? II. rész
A második világháborúban becslések szerint a veszteségek mintegy 5%-a származott baráti tűztől, sorozatunk második részében ezek okait vizsgáljuk.
II. Világháború időszaka
A "nagy háború" után a baráti egységek azonosításának kérdése újra feledésbe merült egy időre. Igazság szerint mindenki úgy vélte, hogy a jól ismert sziluettekre való hagyatkozás, a repülőgépeknél pedig a felségjelzések elegendőek lesznek. A vadász- és bombázógépek robbanásszerű elterjedésével viszont alaposan megváltoztak a fegyvernemek közötti erőviszonyok, a levegő új dimenziót hozott be a harcterekre. Az olasz Guilio Douhet által felvázolt stratégiai bombázás lényege, hogy a hátországot kell támadni hatalmas bombázókkal, szőnyegbombázásokkal. Az ellenség morálja és hadiipara így rövid idő alatt tönkreverhető, és az elhúzódó háború elkerülhető.
A bombázókat közel sebezhetetlennek tartották az (akkori viszonyban) nagy repülési magasságuk és sebességük miatt. Ez a barát-ellenség azonosítást is háttérbe szorította, hiszen a városok bombázásához a bombázóknak nem kellett effélével foglalkozniuk, a légvédelemnek pedig lehet előre jelenteni a baráti bombázógépek fel- és levonulási útvonalát, így ezekkel sem kellett sokat vesződni. Az eufória érezhető volt, hiszen a lövészárok hadviselés és tüzérségre való támaszkodás után látszólag minden leegyszerűsödött.
Ez annak a fényében volt jelentős, hogy például Percin tábornok 1921-ben megjelent könyvében megjegyezte, hogy mintegy 75 000 francia katona vesztette az életét az első világháborúban saját tüzérségük gránátjai által. Noha ez a fajta hadviselés az ellenséges civil áldozatok számának jelentős növekedésével jár, a saját veszteségeket (elvben) minimalizálná. (Csak zárójelben: ha mindkét oldal ilyen harcmodort folytat, akkor persze a képlet kissé borúsabb képet mutat, de Douhet víziójának ezen aspektusával kevésbé foglalkoztak akkor.)
Egy ma is működőképes brit Matilda Mk.II. harckocsi. Feltűnő, hogy semmiféle felségjelzés nem látható rajta - klikk a nagy verzióért
Ezekben az időkben az azonosítást jobb esetben a járművekre felfestett felségjelzések, illetve a katonáknál az egyenruha határozta meg. Érdekes módon az egyenruhák még úgy-ahogy beváltat, de a járművek azonosítása sokkal kevésbé. Pontosabban a földi egységek egymást még viszonylag jól tudták azonosítani, ellenben a levegőből szinte semmi nem látszódott.
Junkers Ju-87A zuhanóbombázók a Condor Légió felségjelzéseivel
A spanyol polgárháború rendkívül fontos tapasztalatokhoz juttata a Luftwaffét és a szovjet légierőt. Előre látták a baráti tűz veszélyét, így a Condor Légió szárazföldi erőivel együtt mozgó, először telefonnal, majd később rádióval felszerelt megfigyelőik voltak, akik összekötők voltak a szárazföldi tisztek és a pilóták között. Hozzá kell tenni, hogy a Versailles-szerződés miatt a Luftwaffe tisztjei - miután Németországnak tiltott volt a légierő fejlesztése - a hadsereg kötelékében kaptak kiképzést, így nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogos illetve gépesített egységek tisztjei, katonái miképpen gondolkodnak, milyen problémákkal találkozhatnak, vagyis az együttműködés alapjai is nagyon jók voltak.
Miután az ellenséges gépektől megtisztították a légteret, a németek úgy találták, hogy Douhet stratégiai bombázásról szóló elképzelése helytálló, hiszen a Heinkel He-111-es bombázók gyakorlatilag zavartalanul tudtak a spanyol polgárháború második felében tevékenykedni.
A nacionalisták által zsákmányolt T-26-os harckocsi, feltűnő festéssel, hogy könnyen lehessen azonosítani
A fenti harckocsi makettben, itt már jól látható a torony tetejére festett
fekete András-kereszt fehér alapon
A német csapatoknál rövid úton elterjedt, hogy a harckocsikra és teherautókra a légi azonosítás miatt fehér alapon fekete András-keresztet fessenek. A II. világháború idején ez horogkeresztes zászlók formájában folytatódott, amely már kellően feltűnőek voltak ahhoz, hogy könnyen azonosíthatták őket. A Junkers Ju-87 Stukák pedig támadás előtt flare-eket (fáklyákat) dobtak le, ezzel jelezve az alattuk lévő erőknek, hogy azonosítsák magukat, a földi erők erre (az adott napra megfelelő színű) flare-ek gyújtásával válaszoltak, jelezve, hogy baráti egységek. Ha nem volt válasz, akkor mehettek a szeretcsomagok.
Panzer 35(t) harckocsik Franciaország lerohanásakor. Motorterükre horogkeresztes zászló van terítve és érdemes megfigyelni hogy a motortér hátfalán látható egy felségjelzés is
A Kriegsmarine legtöbb hadihajójánál az orr- és tatfedélzetre festették fel a horogkeresztes zászlót. Ez az eljárás a háborús helyzet megfordulásával, és a szövetségesek egyre nyomasztóbb légi fölényével 1943 után megszűnt, hiszen ugyebár az ellenséges vadász- és bombázógépek is egyből azonosíthatták a német - ez esetben ellenséges - erőket, tehát a könnyű vizuális azonosítás kétélű fegyver maradt továbbra is.
Az Admiral Hipper nehézcirkáló lövi a HMS Glowworm rombolót. A német hajó orrfedélzetén jól látható a horogkeresztes azonosító-festés
Persze ezt ki is lehetett használni: a háború elején az Admiral Graf Spee, amely a hazai vizektől messze vadászott brit kereskedelmi hajókra egyenesen ál-ágyúkkal rendelkezett, hogy megtévessze a kevésbé gyakorlott megfigyelőket, elfedve az identitását, amíg elég közel ért ahhoz, hogy amire a célpont észbe kap, addigra már késő legyen.
Az Admiral Graf Spee 1939 novemberében, ál-ágyúcsövekkel
Az angolok általánosságban maradtak a sziluettek megtanulásánál a hagyományos felségjelzések alkalmazása helyett, egészen a Hawker Typhoon vadászgép megjelenéséig. A Typhoon meglehetősen emlékeztetett a szintén új német Focke-Wulf FW190 vadászgépre, és hamarosan több Typhoon is a saját légvédelemnek, sőt, baráti vadászgépeknek lett áldozata, ezért az azonosítás céljából a szárnyak alsó felére fekete-fehér sávokat festettek.
Német sziluett-modell a brit HMS Hood csatacirkálókról, amelyet a Kriegsmarine használt oktatásra
A sziluett alapú azonosítás fontossága a háború folyamán lépett nagyot előre. Tulajdonképpen az összes hadban álló fél apró modelleket gyártott, amelyek a saját és ellenséges haderő főbb típusait ábrázolták. Teherautók, harckocsik, hadihajók és repülőgépek készültek, amelyeket aztán az azonosítási oktatáson a katonáknak betanítottak, később már folyóiratok jelentek meg, bemutatva a legújabb megismert eszközöket. Az azonosításra szolgáló információs lapok és füzetek kötelező tartozékai lettek a kiképzésnek, és a típusok memorizálása minden haderőnemnél kötelező jellegű lett, hiszen harcérintkezés közben már nem igazán életszerű, hogy a harckocsiparancsnok vagy pilóta nekiálljon keresgélni, hogy az adott harcjármű most melyik oldalhoz is tartozik.
USAAF kiképzés 1943-ban a repülőgép-típusok beazonosítására. A mennyezeten jól láthatóak az erre a célra használt makettek
A légvédelmi tüzérek, illetve az egyszerű katonák számára mindkét oldal különféle azonosító kézkönyveket és játékos kártyákat készített. Utóbbiak egyfajta időtöltésnek is megfeleltek, hiszen általában a kártya hátoldalán volt feltüntetve a gép típusa, így vetélkedővé lehetett tenni a létfontosságú azonosítási procedúrát. Ezek után nem meglepő, hogy direkt ilyen célú kártya és társasjátékok is készültek.
Spot-a-plane, egy 1942-es társasjáték, melyben gépsziluetteket kell felismerni
Ugyanakkor elmondható, hogy hiába ismerték fel a baráti egységet, a légvédelemnek kutya kötelessége volt tüzet nyitnia a baráti gépekre, ha az az egyértelmű azonosító jelek ellenére is folytatta a támadást. Ilyen esetre bőven volt példa mindkét oldalon. 1940-ben Franciaország lerohanásakor még Guderian egységét támadták meg a Luftwaffe Stukái, amit annak rendje és módja szerint le is lőttek, de 1945-ben is volt példa arra, hogy egy P-51-est a saját légvédelem lőtt le, miután az tévedésből egy szövetséges bázist kezdett el támadni.
A németek alkalmazták először a vadászgépeknél a rádiótechnológiára épülő IFF (Identify Friend or Foe ~ Barát-Ellenség Azonosítás) rendszert, az 1940-ben megjelent FUG-25-t. Ez alapvetően a földi telepítésű Freya (FuG-25A) előrejelző és Würzburg (FuG-25) irányító radarokra épült. A FuG-25 esetében célja a baráti éjszakai vadászgépek követése és irányítása, míg a FuG-25A-nál ez kiegészült egyfajta navigációs segédberendezéssé.
A DQ95 ("Kuh"), FuG-25A ("Erstling") és PE100 ("Gemse") elemekből felépülő német IFF rendszer. Jobbra a lekérdező jel ("Ortung") és az azonosító jel ("Kennung")
A radarrendszer egy kapcsolóval "lekérdezés" módba volt átváltható, ezután a repülőgépen lévő jelérzékelő ezt észlelve egy, a felszállás előtt beállított válaszkódot kezdett el sugározni egy másik frekvencián. A radarnál elhelyezett antennával ezt fogták, és ezzel meghatározhatták, hogy az adott gép baráti-e.
Egy "Würzburg" radarantenna, amely az éjszakai vadászok és légvédelmi ütegek irányításért felelt
A FuG-25-höz kapcsolódik ugyanakkor az IFF rendszer első ellenség általi kihasználása is. Miután a RAF és a brit hírszerzés sikeresen tudomást szerzett a rendszerről, kifejlesztettek egy Perfectos néven emlegetett jeladót és fogadót, amiket Mosquito vadászgépekre szereltek. Ez ugyanolyan jelet küldött, mint a német radarok lekérdezéskor, amire a FuG-25 természetesen válaszolt is.
Matt fekete festésű De Havilland Mosquito éjszakai vadászgépek
A jelet követve azután a Mosquito szépen megtalálhatta és lelőhette a gyanútlan német éjszakai vadászokat, amelyek egy jó ideig nem is voltak tudatában annak, hogy mi miatt akadtak rájuk olyan könnyen az angolok. Egy idő után feltehetően kisilabizálták a rendszer lényegét, és utána a FuG-25-ösöket inkább be sem kapcsolták.
Lapozz! D-Nap
A II. világháború első felében általános probléma volt a barát - ellenség azonosítás a szövetségeseknél, a D-Nap pedig különösen problémásnak ígérkezett, hiszen a tervek alapján hatalmas mennyiségű hajó, repülőgép és szárazföldi erő működött együtt, ráadásul széles szakaszon hajtva végre a támadást, plusz ugye előre ledobott légideszanttal megfűszerezve.
A repülőgépek azonosítása terén volt tán a legnagyobb gond, hiszen sok szövetséges és német gép meglehetősen hasonlított egymásra, márpedig a harc hevében nehéz az olyan apró részletekre koncentrálni, hogy egy gép szárnyvége egyenes-e vagy lekerekített, és hasonló jelekre figyelni. Ez, illetve az elégtelen kiképzés a 82.-es Légideszant Hadosztály (82nd Airborne Division) számára fájdalmas veszteséget jelentett 1943 júliusában.
A 82nd Airborne ejtőernyősei egy C-47-es gyomrában. Szicília közelébe érve a saját légvédelmük okozta a legtöbb veszteségüket.
A már megkezdett partraszállás után, éjszaka érkező 144 darab C-47 és C-53 szállítógép mintegy 1600 ejtőernyőssel a gyomrában haladt Szicília felé, ám amikor baráti hajók felett repültek el a korábbi német légitámadásoktól frusztrált légvédelem tüzet nyitott rájuk, amihez hamarosan mindenki csatlakozott. A harckocsik géppuskái és a gyalogosok is lőttek a lassan, formációban haladó kétmotoros gépekre, amit először Ju-88-as zuhanóbombázóknak azonosítottak. Az alakzat felbomlott, a gépek közül 23 nem tért vissza, és összesen 318 ember vesztette életét vagy sebesült meg súlyosan. A 82-esek közül mindössze 400 ért földet az előzetesen meghatározott zónában. Szicíliát végül sikeresen bevették, ám óriási véráldozatok árán, amelyek jelentős részéért a baráti tűz volt a felelős.
Ma is repképes C-47 (a DC-3 katonai verziója) inváziós sávokkal - klikk a nagy verzióért
A tapasztalatok alapján a brit légierő éppen ezért felkért egy angol grafikust, hogy tervezzen egy egyszerű, jól látható, és képzetlen munkaerő által is könnyen felfesthető azonosító jelet a szövetséges gépek számára. Ez lett az "Inváziós Sávok" (Invasion Stripes) néven ismertté vált festés, amit korábban a Typhoon vadászgépeknél is alkalmaztak. Ez a jelzés három fehér és két fekete csíkból állt. Még az is meg volt határozva, hogy az egy- illetve kétmotoros gépek meg legyenek különböztetve, így a kétmotoros gépeknél szélesebb csíkokat használtak. Érdekesség, hogy a négymotoros gépek nem kaptak ilyen azonosító festést - a németeknek kevés négymotoros bombázógépük volt, így nem is nagyon fordult elő baráti tűz a bombázógépek ellen.
Az inváziós sávokat eredetileg mindössze egy, illetve két nappal a támadás tervezett időpontja előtt akarták felfesteni (június 3-án a személyszállító gépekre és vitorlázó gépekre, június 4-én a vadász- és bombázógépekre), hogy ne legyen idejük a németeknek esetleg hasonló festést alkalmazni a saját gépeiken. Az inváziós sávok használatát 1944-ben hagyták abba, de később a koreai-háborúban, sőt, az 1956-os szuezi-megszálláskor is újra használták őket.
Egy Hawker Sea Hawk vadászgép, az 1956-os szuezi-inváziókor használt sárga-fekete inváziós sávokkal
A D-Nap legszörnyűbb titka mégis a civil áldozatok száma, ugyanis hozzávetőleg annyi francia civil vesztette az életét, ahány német és szövetséges katona összesen: mintegy húszezer. A feljegyzések szerint e téren a rosszul becsült távolság miatt a védműveken túl, lakott területeken becsapódó tüzérségi rakétáktól kezdve a ideges, így az első mozgásra tüzet nyitó kiskatonákig minden előfordult, ami előfordulhat.
1944 június 29-én készült felvétel arról, ahogy egy francia gyereket látnak el amerikai felcserek
A barát-ellenség azonosítás a föld-levegő (légvédelem) illetve levegő - levegő (repülőgépek közötti) viszonylatban tehát úgy - ahogy meg volt oldva, viszont levegő - föld (a repülőgépek számára a szárazföldi erők azonosítása) nem igazán sikerült. Érdekesség, hogy amíg a németeknél ugye a horogkeresztes zászlók elhelyezése a harcjárműveken általános volt, az amerikai és brit járműveknél hasonló azonosító jelként a fehér csillag nagyon lassan terjedt el.
Amerikai M4 Shermanok észak-Franciaországban. Nincs rajtuk semmiféle felségjelzés
Az amerikai erők harci szabályzata szerint sárga füstgránáttal kellett jelezni a saját pozíciót, illetve adott esetben jelezni, hogy baráti egységről van szó. A szövetséges, elsősorban amerikai pilóták ugyanakkor sokszor (nyilván persze nem szándékosan) figyelmen kívül hagyták, vagy nem vették észre ezeket.
Egy partraszálló hadművelet a II.Vh idején. A kép jobb oldalán látható sárga füst a baráti egységek helyzetének jelzése
További problémát jelentett, hogy britek viszont pont sárga füstöt használtak a bombázóik számára a célpontok megjelölésére, ami miatt szintén volt példa arra az olaszországi hadjáratban, hogy emiatt bombázták a szövetségeseiket. Az amerikaiak pedig felismerve, hogy baráti bombázókról van szó, egyre több és több sárga füstgránátot dobtak, amellyel egyre több és több bombát vonzottak a fejükre.
A bombázásokkor is sokszor fordult elő, hogy az ellenséges vonalakhoz viszonylag közel lévő baráti egységek nyakába hullott az áldás, ha a vezérgép bombázótisztje tévesen azonosította a meghatározott pontot. Egy történet szerint az amerikai 30. Gyalogos Hadosztály (30th Infantry Division) annyi embert veszített (az amerikai) IX. Taktikai Légi Parancsnokság és a VIII. Légierő gépeitől, hogy parancsba adták a légvédelmi tüzéreknek, hogy minden repülőgépre nyissanak tüzet. Főleg a baráti harci gépekre. Valószínűleg ezen korszakban kezdődött a légierő pilótáinak általános utálata az egyszerű "sártúró" bakák részéről az amerikai haderőben.
A 30th Infantry katonái bajtársaik maradványait szedik össze, miután a VIII. Légierő bombázói véletlenül rájuk dobták gyilkos terhük egy részét
Külön probléma a zsákmányolt harcjárművek azonosítása. Ugyebár a célazonosítás terén roppant fontos a jármű sziluettje, alakja, ráadásul sokszor ennek is csak egy részletét látni. Egy zsákmányolt járműnél éppen ezért komoly a veszélye annak, hogy ellenségnek nézik a saját csapatok. A zsákmányolt harceszközökre ezért mindig (mindegyik oldal) jellemzően hatalmas és jól látható felségjelzéseket festett fel.
Egy zsákmányolt Sherman M4A3 Aschafenburgban. A feltűnő kettős fehér kereszten túl a járműre fel van festve a "Beute Panzer" felirat is
Német Pz. T-34(r) harckocsik a keleti fronton, valamikor 1942-ben
Pz. V Ausf G a brit 6th Guards Tank Brigade állományában
A Csendes-óceáni hadszíntér
Pearl Harbour japán megtámadásakor kevés amerikai gép tudott felemelkedni, pár P-38 Hawk, illetve P-40 Warhawk volt mindössze, amelyeknek sikerült, ám közülük többet is a saját légvédelmük lőtt le. (Forrásoktól függően az arány változó, 12 gépből akár 10-nél is erre vezethető vissza a veszteség). A szárazföldről érkező fegyvertelen B-17-esek majdnem mindegyike pedig megrongálódott ugyanezen okból. Az USS Enterprise repülőgép-hordozó még majdnem egy napra volt a kikötőtől, de előre küldte SDB torpedóbombázóit, ám ezekre is tüzet nyitottak.
USAAF B-17D bombázója 1941 december elsején,
a felségjel a függőleges vezérsíkon látható fehér-piros sávok
A sötétedés után hat amerikai tengerészeti repülőgép érkezett vissza a kikötőbe, közülük négyet lelőttek, noha előre jelezték érkezésüket. Elég volt egy idegesebb légvédelmi tüzér, aki tüzet nyitott, máris csatlakoztak a többiek is. A tapasztalatlanság ott is megmutatkozik, hogy a civil lakosságnak senki sem szólt arról, hogy fedezékbe kellene húzódniuk, így a légvédelmi géppuskákból, gépágyúkból és ágyúkból Honolulura hulló lövedékek által 68 civil vesztette életét.
P-40 Hawk vadászgép 1942-ben, már az új USAAF felségjelzéssel
A felségjelek maguk is okozhatják azonban a gép végzetét. Az USAAC/USAAF (1941-ig US Army Air Corps, az amerikai hadsereg légi hadteste, majd 1941. június 20-tól az US Army Air Force, azaz az amerikai hadsereg légiereje) felségjelzése például egy kék körben lévő fehér csillag, amelynek a közepén egy vörös pont látható. Mind Pearl Harbournál, mind a közvetlenül azt követő időszakban több baráti tűz is érte az amerikai gépeket, mivel a légvédelmi tüzérek mindenre lőttek, ami egy kicsit is pirosnak tűnt. Ezért szépen lassan az összes amerikai gépen lefestették a függőleges vezérsíkon alkalmazott fehér-piros csíkokat, illetve a felségjelzésnél áttértek a fekete körben fehér csillagra. Hasonlóan jártak el az ausztrálok is, akiknél az angol felségjelzés (belülről kifelé) piros-fehér-kék körökből állt: a piros belső kört fehérre festették le.
Baráti tűz olykor morbid módon is születhet. Legalább két amerikai (USS Tang és USS Tullibee) és két német (U-377 és U-972) tengeralattjáró süllyedt el a saját torpedója által. Előbbieknél a torpedó beragadt kormánylapátjai, utóbbi esetében viszont az érzékeny önirányító rendszer az ok, amely a legközelebbi zajforrásra állt rá - a torpedót indító tengeralattjáróra.
Az USS Tang túlélőinek beszámolója által rekonstruált elemzés arról, hogy milyen sérülést szenvedett a tengeralattjáró a saját torpedójától - klikk a nagy verzióért
Hasonlóan rossz emlékű epizód az Aleut szigetcsoport egyik kis szigete, Kiskának a visszafoglalása. A szomszédos Attu fagyos, kietlen sziklás szigetén tapasztalatlan, illetve eredetileg a sivatagi harcmodorra felkészített tengerészgyalogosok borzalmas véráldozatok után tudták csak a japán védőket legyőzni. A szövetséges erők negyede, 3829 katona halt meg vagy lett harcképtelen (ebből 1 200 különféle fagyási sérülések miatt).
Ezek után meglehetős morális hátránnyal vágtak bele Kiska megszállásába. Majdnem három hétig lőtték a sziget vélt erődítéseit a hadihajók, majd egy gyors és sikeres partraszállás után két nap alatt elfoglalták a szigetet. Ez alatt 28 amerikai és négy kanadai katona halt meg tűzharcban, további négy aknáktól és csapdáktól, illetve 191 katona eltűnt, egy romboló pedig aknára futott, és a személyzetéből 71 fő vesztette életét. Ellenséggel egyébként nem találkoztak, azokat ugyanis a szövetségesek érkezése előtt két héttel evakuálták gyorsjáratú felszíni hajók és tengeralattjárók segítségével, ám ezt egész egyszerűen nem vették észre a szövetségesek. Az amerikai és kanadai harcosok a ködös, rossz időjárásban egymást támadták meg.
Gyászszertartás Kiska szigetén, 1943-ban...
Ez is csak arra bizonyíték, hogy csak olyanra süsd el a fegyvered, akiről tudod, hogy barát, vagy ellenség...
Folytatjuk...
II. Világháború időszaka
 Guilio Douhet tábornok, a totális légi hadviselés atyja |
A bombázókat közel sebezhetetlennek tartották az (akkori viszonyban) nagy repülési magasságuk és sebességük miatt. Ez a barát-ellenség azonosítást is háttérbe szorította, hiszen a városok bombázásához a bombázóknak nem kellett effélével foglalkozniuk, a légvédelemnek pedig lehet előre jelenteni a baráti bombázógépek fel- és levonulási útvonalát, így ezekkel sem kellett sokat vesződni. Az eufória érezhető volt, hiszen a lövészárok hadviselés és tüzérségre való támaszkodás után látszólag minden leegyszerűsödött.
Ez annak a fényében volt jelentős, hogy például Percin tábornok 1921-ben megjelent könyvében megjegyezte, hogy mintegy 75 000 francia katona vesztette az életét az első világháborúban saját tüzérségük gránátjai által. Noha ez a fajta hadviselés az ellenséges civil áldozatok számának jelentős növekedésével jár, a saját veszteségeket (elvben) minimalizálná. (Csak zárójelben: ha mindkét oldal ilyen harcmodort folytat, akkor persze a képlet kissé borúsabb képet mutat, de Douhet víziójának ezen aspektusával kevésbé foglalkoztak akkor.)
Egy ma is működőképes brit Matilda Mk.II. harckocsi. Feltűnő, hogy semmiféle felségjelzés nem látható rajta - klikk a nagy verzióért
Ezekben az időkben az azonosítást jobb esetben a járművekre felfestett felségjelzések, illetve a katonáknál az egyenruha határozta meg. Érdekes módon az egyenruhák még úgy-ahogy beváltat, de a járművek azonosítása sokkal kevésbé. Pontosabban a földi egységek egymást még viszonylag jól tudták azonosítani, ellenben a levegőből szinte semmi nem látszódott.
Junkers Ju-87A zuhanóbombázók a Condor Légió felségjelzéseivel
A spanyol polgárháború rendkívül fontos tapasztalatokhoz juttata a Luftwaffét és a szovjet légierőt. Előre látták a baráti tűz veszélyét, így a Condor Légió szárazföldi erőivel együtt mozgó, először telefonnal, majd később rádióval felszerelt megfigyelőik voltak, akik összekötők voltak a szárazföldi tisztek és a pilóták között. Hozzá kell tenni, hogy a Versailles-szerződés miatt a Luftwaffe tisztjei - miután Németországnak tiltott volt a légierő fejlesztése - a hadsereg kötelékében kaptak kiképzést, így nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogos illetve gépesített egységek tisztjei, katonái miképpen gondolkodnak, milyen problémákkal találkozhatnak, vagyis az együttműködés alapjai is nagyon jók voltak.
Miután az ellenséges gépektől megtisztították a légteret, a németek úgy találták, hogy Douhet stratégiai bombázásról szóló elképzelése helytálló, hiszen a Heinkel He-111-es bombázók gyakorlatilag zavartalanul tudtak a spanyol polgárháború második felében tevékenykedni.
A nacionalisták által zsákmányolt T-26-os harckocsi, feltűnő festéssel, hogy könnyen lehessen azonosítani
A fenti harckocsi makettben, itt már jól látható a torony tetejére festett
fekete András-kereszt fehér alapon
A német csapatoknál rövid úton elterjedt, hogy a harckocsikra és teherautókra a légi azonosítás miatt fehér alapon fekete András-keresztet fessenek. A II. világháború idején ez horogkeresztes zászlók formájában folytatódott, amely már kellően feltűnőek voltak ahhoz, hogy könnyen azonosíthatták őket. A Junkers Ju-87 Stukák pedig támadás előtt flare-eket (fáklyákat) dobtak le, ezzel jelezve az alattuk lévő erőknek, hogy azonosítsák magukat, a földi erők erre (az adott napra megfelelő színű) flare-ek gyújtásával válaszoltak, jelezve, hogy baráti egységek. Ha nem volt válasz, akkor mehettek a szeretcsomagok.
Panzer 35(t) harckocsik Franciaország lerohanásakor. Motorterükre horogkeresztes zászló van terítve és érdemes megfigyelni hogy a motortér hátfalán látható egy felségjelzés is
A Kriegsmarine legtöbb hadihajójánál az orr- és tatfedélzetre festették fel a horogkeresztes zászlót. Ez az eljárás a háborús helyzet megfordulásával, és a szövetségesek egyre nyomasztóbb légi fölényével 1943 után megszűnt, hiszen ugyebár az ellenséges vadász- és bombázógépek is egyből azonosíthatták a német - ez esetben ellenséges - erőket, tehát a könnyű vizuális azonosítás kétélű fegyver maradt továbbra is.
Az Admiral Hipper nehézcirkáló lövi a HMS Glowworm rombolót. A német hajó orrfedélzetén jól látható a horogkeresztes azonosító-festés
Persze ezt ki is lehetett használni: a háború elején az Admiral Graf Spee, amely a hazai vizektől messze vadászott brit kereskedelmi hajókra egyenesen ál-ágyúkkal rendelkezett, hogy megtévessze a kevésbé gyakorlott megfigyelőket, elfedve az identitását, amíg elég közel ért ahhoz, hogy amire a célpont észbe kap, addigra már késő legyen.
Az Admiral Graf Spee 1939 novemberében, ál-ágyúcsövekkel
Az angolok általánosságban maradtak a sziluettek megtanulásánál a hagyományos felségjelzések alkalmazása helyett, egészen a Hawker Typhoon vadászgép megjelenéséig. A Typhoon meglehetősen emlékeztetett a szintén új német Focke-Wulf FW190 vadászgépre, és hamarosan több Typhoon is a saját légvédelemnek, sőt, baráti vadászgépeknek lett áldozata, ezért az azonosítás céljából a szárnyak alsó felére fekete-fehér sávokat festettek.
Német sziluett-modell a brit HMS Hood csatacirkálókról, amelyet a Kriegsmarine használt oktatásra
A sziluett alapú azonosítás fontossága a háború folyamán lépett nagyot előre. Tulajdonképpen az összes hadban álló fél apró modelleket gyártott, amelyek a saját és ellenséges haderő főbb típusait ábrázolták. Teherautók, harckocsik, hadihajók és repülőgépek készültek, amelyeket aztán az azonosítási oktatáson a katonáknak betanítottak, később már folyóiratok jelentek meg, bemutatva a legújabb megismert eszközöket. Az azonosításra szolgáló információs lapok és füzetek kötelező tartozékai lettek a kiképzésnek, és a típusok memorizálása minden haderőnemnél kötelező jellegű lett, hiszen harcérintkezés közben már nem igazán életszerű, hogy a harckocsiparancsnok vagy pilóta nekiálljon keresgélni, hogy az adott harcjármű most melyik oldalhoz is tartozik.
USAAF kiképzés 1943-ban a repülőgép-típusok beazonosítására. A mennyezeten jól láthatóak az erre a célra használt makettek
A légvédelmi tüzérek, illetve az egyszerű katonák számára mindkét oldal különféle azonosító kézkönyveket és játékos kártyákat készített. Utóbbiak egyfajta időtöltésnek is megfeleltek, hiszen általában a kártya hátoldalán volt feltüntetve a gép típusa, így vetélkedővé lehetett tenni a létfontosságú azonosítási procedúrát. Ezek után nem meglepő, hogy direkt ilyen célú kártya és társasjátékok is készültek.
Spot-a-plane, egy 1942-es társasjáték, melyben gépsziluetteket kell felismerni
Ugyanakkor elmondható, hogy hiába ismerték fel a baráti egységet, a légvédelemnek kutya kötelessége volt tüzet nyitnia a baráti gépekre, ha az az egyértelmű azonosító jelek ellenére is folytatta a támadást. Ilyen esetre bőven volt példa mindkét oldalon. 1940-ben Franciaország lerohanásakor még Guderian egységét támadták meg a Luftwaffe Stukái, amit annak rendje és módja szerint le is lőttek, de 1945-ben is volt példa arra, hogy egy P-51-est a saját légvédelem lőtt le, miután az tévedésből egy szövetséges bázist kezdett el támadni.
A németek alkalmazták először a vadászgépeknél a rádiótechnológiára épülő IFF (Identify Friend or Foe ~ Barát-Ellenség Azonosítás) rendszert, az 1940-ben megjelent FUG-25-t. Ez alapvetően a földi telepítésű Freya (FuG-25A) előrejelző és Würzburg (FuG-25) irányító radarokra épült. A FuG-25 esetében célja a baráti éjszakai vadászgépek követése és irányítása, míg a FuG-25A-nál ez kiegészült egyfajta navigációs segédberendezéssé.
A DQ95 ("Kuh"), FuG-25A ("Erstling") és PE100 ("Gemse") elemekből felépülő német IFF rendszer. Jobbra a lekérdező jel ("Ortung") és az azonosító jel ("Kennung")
A radarrendszer egy kapcsolóval "lekérdezés" módba volt átváltható, ezután a repülőgépen lévő jelérzékelő ezt észlelve egy, a felszállás előtt beállított válaszkódot kezdett el sugározni egy másik frekvencián. A radarnál elhelyezett antennával ezt fogták, és ezzel meghatározhatták, hogy az adott gép baráti-e.
Egy "Würzburg" radarantenna, amely az éjszakai vadászok és légvédelmi ütegek irányításért felelt
A FuG-25-höz kapcsolódik ugyanakkor az IFF rendszer első ellenség általi kihasználása is. Miután a RAF és a brit hírszerzés sikeresen tudomást szerzett a rendszerről, kifejlesztettek egy Perfectos néven emlegetett jeladót és fogadót, amiket Mosquito vadászgépekre szereltek. Ez ugyanolyan jelet küldött, mint a német radarok lekérdezéskor, amire a FuG-25 természetesen válaszolt is.
Matt fekete festésű De Havilland Mosquito éjszakai vadászgépek
A jelet követve azután a Mosquito szépen megtalálhatta és lelőhette a gyanútlan német éjszakai vadászokat, amelyek egy jó ideig nem is voltak tudatában annak, hogy mi miatt akadtak rájuk olyan könnyen az angolok. Egy idő után feltehetően kisilabizálták a rendszer lényegét, és utána a FuG-25-ösöket inkább be sem kapcsolták.
Lapozz! D-Nap
A II. világháború első felében általános probléma volt a barát - ellenség azonosítás a szövetségeseknél, a D-Nap pedig különösen problémásnak ígérkezett, hiszen a tervek alapján hatalmas mennyiségű hajó, repülőgép és szárazföldi erő működött együtt, ráadásul széles szakaszon hajtva végre a támadást, plusz ugye előre ledobott légideszanttal megfűszerezve.
A repülőgépek azonosítása terén volt tán a legnagyobb gond, hiszen sok szövetséges és német gép meglehetősen hasonlított egymásra, márpedig a harc hevében nehéz az olyan apró részletekre koncentrálni, hogy egy gép szárnyvége egyenes-e vagy lekerekített, és hasonló jelekre figyelni. Ez, illetve az elégtelen kiképzés a 82.-es Légideszant Hadosztály (82nd Airborne Division) számára fájdalmas veszteséget jelentett 1943 júliusában.
A 82nd Airborne ejtőernyősei egy C-47-es gyomrában. Szicília közelébe érve a saját légvédelmük okozta a legtöbb veszteségüket.
A már megkezdett partraszállás után, éjszaka érkező 144 darab C-47 és C-53 szállítógép mintegy 1600 ejtőernyőssel a gyomrában haladt Szicília felé, ám amikor baráti hajók felett repültek el a korábbi német légitámadásoktól frusztrált légvédelem tüzet nyitott rájuk, amihez hamarosan mindenki csatlakozott. A harckocsik géppuskái és a gyalogosok is lőttek a lassan, formációban haladó kétmotoros gépekre, amit először Ju-88-as zuhanóbombázóknak azonosítottak. Az alakzat felbomlott, a gépek közül 23 nem tért vissza, és összesen 318 ember vesztette életét vagy sebesült meg súlyosan. A 82-esek közül mindössze 400 ért földet az előzetesen meghatározott zónában. Szicíliát végül sikeresen bevették, ám óriási véráldozatok árán, amelyek jelentős részéért a baráti tűz volt a felelős.
Ma is repképes C-47 (a DC-3 katonai verziója) inváziós sávokkal - klikk a nagy verzióért
A tapasztalatok alapján a brit légierő éppen ezért felkért egy angol grafikust, hogy tervezzen egy egyszerű, jól látható, és képzetlen munkaerő által is könnyen felfesthető azonosító jelet a szövetséges gépek számára. Ez lett az "Inváziós Sávok" (Invasion Stripes) néven ismertté vált festés, amit korábban a Typhoon vadászgépeknél is alkalmaztak. Ez a jelzés három fehér és két fekete csíkból állt. Még az is meg volt határozva, hogy az egy- illetve kétmotoros gépek meg legyenek különböztetve, így a kétmotoros gépeknél szélesebb csíkokat használtak. Érdekesség, hogy a négymotoros gépek nem kaptak ilyen azonosító festést - a németeknek kevés négymotoros bombázógépük volt, így nem is nagyon fordult elő baráti tűz a bombázógépek ellen.
Az inváziós sávokat eredetileg mindössze egy, illetve két nappal a támadás tervezett időpontja előtt akarták felfesteni (június 3-án a személyszállító gépekre és vitorlázó gépekre, június 4-én a vadász- és bombázógépekre), hogy ne legyen idejük a németeknek esetleg hasonló festést alkalmazni a saját gépeiken. Az inváziós sávok használatát 1944-ben hagyták abba, de később a koreai-háborúban, sőt, az 1956-os szuezi-megszálláskor is újra használták őket.
Egy Hawker Sea Hawk vadászgép, az 1956-os szuezi-inváziókor használt sárga-fekete inváziós sávokkal
A D-Nap legszörnyűbb titka mégis a civil áldozatok száma, ugyanis hozzávetőleg annyi francia civil vesztette az életét, ahány német és szövetséges katona összesen: mintegy húszezer. A feljegyzések szerint e téren a rosszul becsült távolság miatt a védműveken túl, lakott területeken becsapódó tüzérségi rakétáktól kezdve a ideges, így az első mozgásra tüzet nyitó kiskatonákig minden előfordult, ami előfordulhat.
1944 június 29-én készült felvétel arról, ahogy egy francia gyereket látnak el amerikai felcserek
A barát-ellenség azonosítás a föld-levegő (légvédelem) illetve levegő - levegő (repülőgépek közötti) viszonylatban tehát úgy - ahogy meg volt oldva, viszont levegő - föld (a repülőgépek számára a szárazföldi erők azonosítása) nem igazán sikerült. Érdekesség, hogy amíg a németeknél ugye a horogkeresztes zászlók elhelyezése a harcjárműveken általános volt, az amerikai és brit járműveknél hasonló azonosító jelként a fehér csillag nagyon lassan terjedt el.
Amerikai M4 Shermanok észak-Franciaországban. Nincs rajtuk semmiféle felségjelzés
Az amerikai erők harci szabályzata szerint sárga füstgránáttal kellett jelezni a saját pozíciót, illetve adott esetben jelezni, hogy baráti egységről van szó. A szövetséges, elsősorban amerikai pilóták ugyanakkor sokszor (nyilván persze nem szándékosan) figyelmen kívül hagyták, vagy nem vették észre ezeket.
Egy partraszálló hadművelet a II.Vh idején. A kép jobb oldalán látható sárga füst a baráti egységek helyzetének jelzése
További problémát jelentett, hogy britek viszont pont sárga füstöt használtak a bombázóik számára a célpontok megjelölésére, ami miatt szintén volt példa arra az olaszországi hadjáratban, hogy emiatt bombázták a szövetségeseiket. Az amerikaiak pedig felismerve, hogy baráti bombázókról van szó, egyre több és több sárga füstgránátot dobtak, amellyel egyre több és több bombát vonzottak a fejükre.
A bombázásokkor is sokszor fordult elő, hogy az ellenséges vonalakhoz viszonylag közel lévő baráti egységek nyakába hullott az áldás, ha a vezérgép bombázótisztje tévesen azonosította a meghatározott pontot. Egy történet szerint az amerikai 30. Gyalogos Hadosztály (30th Infantry Division) annyi embert veszített (az amerikai) IX. Taktikai Légi Parancsnokság és a VIII. Légierő gépeitől, hogy parancsba adták a légvédelmi tüzéreknek, hogy minden repülőgépre nyissanak tüzet. Főleg a baráti harci gépekre. Valószínűleg ezen korszakban kezdődött a légierő pilótáinak általános utálata az egyszerű "sártúró" bakák részéről az amerikai haderőben.
A 30th Infantry katonái bajtársaik maradványait szedik össze, miután a VIII. Légierő bombázói véletlenül rájuk dobták gyilkos terhük egy részét
Külön probléma a zsákmányolt harcjárművek azonosítása. Ugyebár a célazonosítás terén roppant fontos a jármű sziluettje, alakja, ráadásul sokszor ennek is csak egy részletét látni. Egy zsákmányolt járműnél éppen ezért komoly a veszélye annak, hogy ellenségnek nézik a saját csapatok. A zsákmányolt harceszközökre ezért mindig (mindegyik oldal) jellemzően hatalmas és jól látható felségjelzéseket festett fel.
Egy zsákmányolt Sherman M4A3 Aschafenburgban. A feltűnő kettős fehér kereszten túl a járműre fel van festve a "Beute Panzer" felirat is
Német Pz. T-34(r) harckocsik a keleti fronton, valamikor 1942-ben
Pz. V Ausf G a brit 6th Guards Tank Brigade állományában
A Csendes-óceáni hadszíntér
Pearl Harbour japán megtámadásakor kevés amerikai gép tudott felemelkedni, pár P-38 Hawk, illetve P-40 Warhawk volt mindössze, amelyeknek sikerült, ám közülük többet is a saját légvédelmük lőtt le. (Forrásoktól függően az arány változó, 12 gépből akár 10-nél is erre vezethető vissza a veszteség). A szárazföldről érkező fegyvertelen B-17-esek majdnem mindegyike pedig megrongálódott ugyanezen okból. Az USS Enterprise repülőgép-hordozó még majdnem egy napra volt a kikötőtől, de előre küldte SDB torpedóbombázóit, ám ezekre is tüzet nyitottak.
USAAF B-17D bombázója 1941 december elsején,
a felségjel a függőleges vezérsíkon látható fehér-piros sávok
A sötétedés után hat amerikai tengerészeti repülőgép érkezett vissza a kikötőbe, közülük négyet lelőttek, noha előre jelezték érkezésüket. Elég volt egy idegesebb légvédelmi tüzér, aki tüzet nyitott, máris csatlakoztak a többiek is. A tapasztalatlanság ott is megmutatkozik, hogy a civil lakosságnak senki sem szólt arról, hogy fedezékbe kellene húzódniuk, így a légvédelmi géppuskákból, gépágyúkból és ágyúkból Honolulura hulló lövedékek által 68 civil vesztette életét.
P-40 Hawk vadászgép 1942-ben, már az új USAAF felségjelzéssel
A felségjelek maguk is okozhatják azonban a gép végzetét. Az USAAC/USAAF (1941-ig US Army Air Corps, az amerikai hadsereg légi hadteste, majd 1941. június 20-tól az US Army Air Force, azaz az amerikai hadsereg légiereje) felségjelzése például egy kék körben lévő fehér csillag, amelynek a közepén egy vörös pont látható. Mind Pearl Harbournál, mind a közvetlenül azt követő időszakban több baráti tűz is érte az amerikai gépeket, mivel a légvédelmi tüzérek mindenre lőttek, ami egy kicsit is pirosnak tűnt. Ezért szépen lassan az összes amerikai gépen lefestették a függőleges vezérsíkon alkalmazott fehér-piros csíkokat, illetve a felségjelzésnél áttértek a fekete körben fehér csillagra. Hasonlóan jártak el az ausztrálok is, akiknél az angol felségjelzés (belülről kifelé) piros-fehér-kék körökből állt: a piros belső kört fehérre festették le.
Baráti tűz olykor morbid módon is születhet. Legalább két amerikai (USS Tang és USS Tullibee) és két német (U-377 és U-972) tengeralattjáró süllyedt el a saját torpedója által. Előbbieknél a torpedó beragadt kormánylapátjai, utóbbi esetében viszont az érzékeny önirányító rendszer az ok, amely a legközelebbi zajforrásra állt rá - a torpedót indító tengeralattjáróra.
Az USS Tang túlélőinek beszámolója által rekonstruált elemzés arról, hogy milyen sérülést szenvedett a tengeralattjáró a saját torpedójától - klikk a nagy verzióért
Hasonlóan rossz emlékű epizód az Aleut szigetcsoport egyik kis szigete, Kiskának a visszafoglalása. A szomszédos Attu fagyos, kietlen sziklás szigetén tapasztalatlan, illetve eredetileg a sivatagi harcmodorra felkészített tengerészgyalogosok borzalmas véráldozatok után tudták csak a japán védőket legyőzni. A szövetséges erők negyede, 3829 katona halt meg vagy lett harcképtelen (ebből 1 200 különféle fagyási sérülések miatt).
Ezek után meglehetős morális hátránnyal vágtak bele Kiska megszállásába. Majdnem három hétig lőtték a sziget vélt erődítéseit a hadihajók, majd egy gyors és sikeres partraszállás után két nap alatt elfoglalták a szigetet. Ez alatt 28 amerikai és négy kanadai katona halt meg tűzharcban, további négy aknáktól és csapdáktól, illetve 191 katona eltűnt, egy romboló pedig aknára futott, és a személyzetéből 71 fő vesztette életét. Ellenséggel egyébként nem találkoztak, azokat ugyanis a szövetségesek érkezése előtt két héttel evakuálták gyorsjáratú felszíni hajók és tengeralattjárók segítségével, ám ezt egész egyszerűen nem vették észre a szövetségesek. Az amerikai és kanadai harcosok a ködös, rossz időjárásban egymást támadták meg.
Gyászszertartás Kiska szigetén, 1943-ban...
Ez is csak arra bizonyíték, hogy csak olyanra süsd el a fegyvered, akiről tudod, hogy barát, vagy ellenség...
Folytatjuk...