Hunter
Véget ér az űrkorszak
Az utolsó űrsikló küldetés a tervek szerint 2011. július 8-án hagyja el a Földet. A dátum az űrkadétok álmának szertefoszlásaként vonulhat be a jövő történelemkönyveibe.
Mekkora a Föld? A kérdésre bármelyik enciklopédiában megtaláljuk a választ: egyenlítői átmérője 12 756 kilométer. De van nekünk egy légkörünk is. Az is számít? Beleértve a létezésünkhöz nélkülözhetetlen levegőjét is, a bolygó tényleges átmérője 13.000 kilométer körül mozog. De már ezt sem nevezhetjük megfelelő méretnek, a Föld ma ennél sokkal nagyobb kiterjedésű - taglalja a The Economist - hiszen a bolygónkat körülvevő vákuum mesterséges holdaktól nyüzsgő közeggé vált, sokuk csupán néhány száz kilométere kering a légkör fölött egyfajta technoszférát alkotva. Jóval több azonban egy gyűrűt alkotva ennél jóval nagyobb, 36 000 kilométeres körben kering - ez az a távolság, amin egy objektum 24 óra alatt kerüli meg a Földet, ezt nevezik geostacionárius pályának.
Ha így tekintünk világunkra, akkor a Föld sokkal nagyobb, mint az a tankönyvekben olvasható, és ebből a szemszögből az űrkorszak óriási sikernek nyilvánítható. Forradalmasította a telekommunikációt, az időjárás előrejelzést, a mezőgazdaságot, az erdőgazdálkodást, sőt még az ásványkincsek felkutatását is, a hadviselésről nem is beszélve. Egyetlen hatalom sem mozgósíthatja többé titokban a fegyveres erőit: a bolygó minden épületének pontos elhelyezkedése meghatározható és a műhold alapú globális helymeghatározó rendszerek oda irányítják a pusztító fegyvereket, ahová csak megalkotóik szeretnék.
Furcsa mód ezek egyike sem szerepelt az űrkorszakot elindító "űrkadétok" víziói között. Bár a mérnökök, mint Wernher von Braun előtt - aki a II. Világháború alatt Németországnak, a hidegháború során pedig Amerikának, az Apollo projekt keretében épített rakétákat - valójában ezeknél sokkal nagyobb célok lebegtek, kénytelenek voltak eladni a lelküket a hadseregnek, hogy valóra válthassák űrutazással kapcsolatos álmaikat. "Az első emberek geostacionárius pályán" nem pont ugyanaz mint "Az első emberek a Holdon".
Az 1950-es és 1960-as évek víziói a kalandról és a világűr felderítéséről szóltak. A korszak amerikai és szovjet űrprogramjainak valósága beépült a Star Trek és a 2001: Űrodüsszeia fantáziájába. A bolygók - lakják azokat idegenek vagy sem - és a szomszédos csillagok mind izgalomban tartották az embereket. Ez az izgalom azonban mára eltűnt, könnyen lehet ugyanis, hogy a 36 000 kilométeres távolság az emberi ambíciók határának bizonyul. Ugyancsak könnyedén megeshet, hogy a fantáziából valósággá vált emberi űrrepülés újra vissza kerül a fantázia birodalmába.
Valószínűleg véget ér az űrkorszak.
A mai űrkadétok persze hevesen tiltakoznának egy ilyen kijelentés ellen. Előcitálnák a magánvállalkozásokat, mint Elon Musk, vagy Richard Branson kezdeményezéseit, akik abban reménykednek, hogy a kereskedelmi űrrepülés egy napon életképessé válik, és ebben nincs is okunk kételkedni. A piac azonban nem tűnik túl nagynak, emellett pedig még sérülékeny is. A kereskedelmi űrrepülés egyik szegmense, az űrturizmus egy luxus szolgáltatás, ami aligha lépi át az alacsony Föld körüli pálya határait. Ha ugyanis Branson egy Hold-utazásban gondolkozna, aligha akadna annyi fizetőképes utasa, akikkel megtérülnének a beruházásai.
A másik szegmens az űrhajósok szállítására épül egyetlen űrállomásunkra, az eddig 100 milliárd dollárt felemésztő ISS-re, ami az egyik legnagyobb pénzkidobás, amit valaha is a tudomány nevében végrehajtottak. A második szegmens létrejötte lehet az oka annak, ami miatt a 2011-es esztendő az űrkadétok álmának szertefoszlásaként vonul majd be a jövő történelem könyveibe. Ez az év jelenti ugyanis az Egyesült Államok űrsikló-programjának a végét, aminek utolsó, 135. küldetése a tervek szerint július 8-án hagyja el a Földet.
Az űrsiklóra egy újrahasznosítható járműként tekintettek, ami rutinszerűvé teszi az emberek bolygó körüli pályára juttatását. Ehelyett azonban csak a bajok forrásává vált. Kétszer pusztította el a legénységét, pedig ha úgy tekintettek volna rá, mint egy kísérleti jármű (ami valójában volt), akkor nem tűnt volna annyira aggasztónak az egész projekt. A NASA azonban fenntartotta a látszatot, hogy az űrsikló egy hétköznapi űreszköz; az STS műszaki kifejezés, ami magyarul űrszállítmányozási rendszert jelent, mindent elmond, akárcsak a Challenger katasztrófája.
Az űrsikló korszaknak azonban vége. Az ISS a tervek szerint 2020-ig marad pályán. Amint beléptetik a légkörbe, vége a játszmának. Már nincs meg az akarat egy újabb Holdra szálláshoz, egyedül a Mars az, ami még az emberek szeme előtt lebeg. A technológia rendelkezésre áll, a szenvedély, az egykori hév azonban megkopott, legalábbis az űrnagyhatalmaknak tartott USA és Oroszország esetében. Az űrkadétok csak abban reménykedhetnek, hogy Kína felveszi az eldobott stafétabotot. Az új nagyhatalom hasonló célkitűzésekkel vetette bele magát az űr meghódításába, mint 50 évvel ezelőtt John Kennedy nemzete: embert küldenének a Holdra. A filozófia azonban érezhetően más, Pekingben senki nem mondja ki, hogy "az évtized végére ott kell lennünk".
Ezzel együtt, ha sikerül is megismételniük Amerika diadalát, jó eséllyel megismétlődhet a bukás is. A kínai kormány könnyen kimondhatja, hogy "elértük a célunkat" és szép lassan leépítik az egész űrprogramjukat, ahogyan ezt Richard Nixon 1972-ben tette. Ebben az évben zárult le az Apollo-program és azóta egyetlen embert szállító űrhajó sem hagyta el az alacsony Föld körüli pályát.
Jó esetben folytatódni fog a Naprendszer robotfelderítése, de itt is nagy az érdektelenség kockázata. Mára már minden bolygót meglátogattunk és majd' minden szilárd felszínnel rendelkezőn járt leszálló egységünk. Az aszteroidák, holdak és üstökösök mind ott díszelegnek a bélyegalbumunkban. Hacsak nem tűnik fel az élet nyoma a Marson, vagy valamely más váratlan helyen, a közönség érdeklődése az egész iránt eltűnhet. És mindenért a közönség fizet.
A jövőt megbéklyózhatja a Föld új külső határa, a geostacionárius pálya. Ezen belül egyre nagyobb lesz a nyüzsgés, az űr ezen részét - ahogy azt a múltban sok vadon élő fajjal tette - megszelídíti az emberiség. A geostacionárius pályán túl a vákuum üres marad; alkalmanként barangolhatunk benne egy kicsit, mint amikor a kutatók időnként elhagyják szűk állomásaikat az Antarktiszon, hogy egy kicsit körülnézzenek a kietlen jégmezőn, majd gyors ütemben visszatérjenek a melegbe, az élelemhez és a társaikhoz. Az emberiség álmai, melyek a végső határon túlra vágytak, lassan elenyésznek.
Mekkora a Föld? A kérdésre bármelyik enciklopédiában megtaláljuk a választ: egyenlítői átmérője 12 756 kilométer. De van nekünk egy légkörünk is. Az is számít? Beleértve a létezésünkhöz nélkülözhetetlen levegőjét is, a bolygó tényleges átmérője 13.000 kilométer körül mozog. De már ezt sem nevezhetjük megfelelő méretnek, a Föld ma ennél sokkal nagyobb kiterjedésű - taglalja a The Economist - hiszen a bolygónkat körülvevő vákuum mesterséges holdaktól nyüzsgő közeggé vált, sokuk csupán néhány száz kilométere kering a légkör fölött egyfajta technoszférát alkotva. Jóval több azonban egy gyűrűt alkotva ennél jóval nagyobb, 36 000 kilométeres körben kering - ez az a távolság, amin egy objektum 24 óra alatt kerüli meg a Földet, ezt nevezik geostacionárius pályának.
Ha így tekintünk világunkra, akkor a Föld sokkal nagyobb, mint az a tankönyvekben olvasható, és ebből a szemszögből az űrkorszak óriási sikernek nyilvánítható. Forradalmasította a telekommunikációt, az időjárás előrejelzést, a mezőgazdaságot, az erdőgazdálkodást, sőt még az ásványkincsek felkutatását is, a hadviselésről nem is beszélve. Egyetlen hatalom sem mozgósíthatja többé titokban a fegyveres erőit: a bolygó minden épületének pontos elhelyezkedése meghatározható és a műhold alapú globális helymeghatározó rendszerek oda irányítják a pusztító fegyvereket, ahová csak megalkotóik szeretnék.
Furcsa mód ezek egyike sem szerepelt az űrkorszakot elindító "űrkadétok" víziói között. Bár a mérnökök, mint Wernher von Braun előtt - aki a II. Világháború alatt Németországnak, a hidegháború során pedig Amerikának, az Apollo projekt keretében épített rakétákat - valójában ezeknél sokkal nagyobb célok lebegtek, kénytelenek voltak eladni a lelküket a hadseregnek, hogy valóra válthassák űrutazással kapcsolatos álmaikat. "Az első emberek geostacionárius pályán" nem pont ugyanaz mint "Az első emberek a Holdon".Az 1950-es és 1960-as évek víziói a kalandról és a világűr felderítéséről szóltak. A korszak amerikai és szovjet űrprogramjainak valósága beépült a Star Trek és a 2001: Űrodüsszeia fantáziájába. A bolygók - lakják azokat idegenek vagy sem - és a szomszédos csillagok mind izgalomban tartották az embereket. Ez az izgalom azonban mára eltűnt, könnyen lehet ugyanis, hogy a 36 000 kilométeres távolság az emberi ambíciók határának bizonyul. Ugyancsak könnyedén megeshet, hogy a fantáziából valósággá vált emberi űrrepülés újra vissza kerül a fantázia birodalmába.
Valószínűleg véget ér az űrkorszak.
A mai űrkadétok persze hevesen tiltakoznának egy ilyen kijelentés ellen. Előcitálnák a magánvállalkozásokat, mint Elon Musk, vagy Richard Branson kezdeményezéseit, akik abban reménykednek, hogy a kereskedelmi űrrepülés egy napon életképessé válik, és ebben nincs is okunk kételkedni. A piac azonban nem tűnik túl nagynak, emellett pedig még sérülékeny is. A kereskedelmi űrrepülés egyik szegmense, az űrturizmus egy luxus szolgáltatás, ami aligha lépi át az alacsony Föld körüli pálya határait. Ha ugyanis Branson egy Hold-utazásban gondolkozna, aligha akadna annyi fizetőképes utasa, akikkel megtérülnének a beruházásai.
A másik szegmens az űrhajósok szállítására épül egyetlen űrállomásunkra, az eddig 100 milliárd dollárt felemésztő ISS-re, ami az egyik legnagyobb pénzkidobás, amit valaha is a tudomány nevében végrehajtottak. A második szegmens létrejötte lehet az oka annak, ami miatt a 2011-es esztendő az űrkadétok álmának szertefoszlásaként vonul majd be a jövő történelem könyveibe. Ez az év jelenti ugyanis az Egyesült Államok űrsikló-programjának a végét, aminek utolsó, 135. küldetése a tervek szerint július 8-án hagyja el a Földet.
Az űrsiklóra egy újrahasznosítható járműként tekintettek, ami rutinszerűvé teszi az emberek bolygó körüli pályára juttatását. Ehelyett azonban csak a bajok forrásává vált. Kétszer pusztította el a legénységét, pedig ha úgy tekintettek volna rá, mint egy kísérleti jármű (ami valójában volt), akkor nem tűnt volna annyira aggasztónak az egész projekt. A NASA azonban fenntartotta a látszatot, hogy az űrsikló egy hétköznapi űreszköz; az STS műszaki kifejezés, ami magyarul űrszállítmányozási rendszert jelent, mindent elmond, akárcsak a Challenger katasztrófája.
Az űrsikló korszaknak azonban vége. Az ISS a tervek szerint 2020-ig marad pályán. Amint beléptetik a légkörbe, vége a játszmának. Már nincs meg az akarat egy újabb Holdra szálláshoz, egyedül a Mars az, ami még az emberek szeme előtt lebeg. A technológia rendelkezésre áll, a szenvedély, az egykori hév azonban megkopott, legalábbis az űrnagyhatalmaknak tartott USA és Oroszország esetében. Az űrkadétok csak abban reménykedhetnek, hogy Kína felveszi az eldobott stafétabotot. Az új nagyhatalom hasonló célkitűzésekkel vetette bele magát az űr meghódításába, mint 50 évvel ezelőtt John Kennedy nemzete: embert küldenének a Holdra. A filozófia azonban érezhetően más, Pekingben senki nem mondja ki, hogy "az évtized végére ott kell lennünk".
Ezzel együtt, ha sikerül is megismételniük Amerika diadalát, jó eséllyel megismétlődhet a bukás is. A kínai kormány könnyen kimondhatja, hogy "elértük a célunkat" és szép lassan leépítik az egész űrprogramjukat, ahogyan ezt Richard Nixon 1972-ben tette. Ebben az évben zárult le az Apollo-program és azóta egyetlen embert szállító űrhajó sem hagyta el az alacsony Föld körüli pályát.Jó esetben folytatódni fog a Naprendszer robotfelderítése, de itt is nagy az érdektelenség kockázata. Mára már minden bolygót meglátogattunk és majd' minden szilárd felszínnel rendelkezőn járt leszálló egységünk. Az aszteroidák, holdak és üstökösök mind ott díszelegnek a bélyegalbumunkban. Hacsak nem tűnik fel az élet nyoma a Marson, vagy valamely más váratlan helyen, a közönség érdeklődése az egész iránt eltűnhet. És mindenért a közönség fizet.
A jövőt megbéklyózhatja a Föld új külső határa, a geostacionárius pálya. Ezen belül egyre nagyobb lesz a nyüzsgés, az űr ezen részét - ahogy azt a múltban sok vadon élő fajjal tette - megszelídíti az emberiség. A geostacionárius pályán túl a vákuum üres marad; alkalmanként barangolhatunk benne egy kicsit, mint amikor a kutatók időnként elhagyják szűk állomásaikat az Antarktiszon, hogy egy kicsit körülnézzenek a kietlen jégmezőn, majd gyors ütemben visszatérjenek a melegbe, az élelemhez és a társaikhoz. Az emberiség álmai, melyek a végső határon túlra vágytak, lassan elenyésznek.