SG.hu·
Második atomfegyverkezési verseny: Pakisztán
Cikksorozatunk újabb része a már tárgyalt India riválisáról, Pakisztánról szól, mely elsőként alkotta meg az "iszlám bombát". Az eddigi részek:
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajuttatás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
VIII. rész: Kína és India
Pakisztán
India fő riválisa az 1960-as évek közepén kezdte el nukleáris programját, válaszul India hasonló lépésére. Ám ha az indiai program helyzete nehézkes volt a belső instabilitás és a korlátozott anyagi keretek miatt, akkor a pakisztáni program egyenesen katasztrofális körülmények között folyt. Az ország anyagi helyzete finoman szólva nem volt fényes, ráadásul a politikai helyzet is igencsak forró volt. Az egész ügy hátterében a brit indiai gyarmat 1947-es felosztása volt, amelyből létrejött India, Burma (ma Mianmar), Srí Lanka és Pakisztán.
Pakisztán ekkor egy kormányzat alatt két országrészt jelentett, a ma Pakisztánként ismert Nyugat-Pakisztánt, és tőle 1600 kilométerre India túloldalán Kelet-Pakisztánt. Pakisztán és India a függetlenségük után rögtön hajba kapott a kasmíri régió hovatartozása miatt. A muzulmán többségű régió részeit jelenleg is három ország, India, Pakisztán és Kína felügyeli. 1971-ben Kelet-Pakisztánban polgárháború tört ki, amelyet India támogatott. A harcoknak becslések szerint akár három millió áldozata is lehetett, és több millió kelet-pakisztáni elhagyva szülőföldjét Indiában keresett menedéket. A függetlenségi háborúban jött létre Kelet-Pakisztánból a mai Banglades.
1974-ben a sikeres indiai nukleáris tesztrobbantás után a pakisztáni miniszterelnök bejelentette, hogy országa kifejleszti az ún. iszlám bombát. Pakisztán még az 1960-as években az Egyesült Államok segítségével civil kutatóreaktort épített Rawalpindi mellett, egy másodikat később pedig kínai támogatással alkotta meg, tehát a nukleáris célú fejlesztések terén nem a nulláról indultak. A katonai célú munka kezdetben francia segédlettel, egy plutóniumgyártó reaktor építésével indult, de a franciák amerikai nyomásra 1976-ban félbehagyták a munkát.
Pakisztán ekkor az urándúsítás felé fordult, és dúsító üzemeket kezdett építeni. A szükséges technológia beszerzését azonban nagyban akadályozta az Egyesült Államok, amely szerette volna eltántorítani az országot a nukleáris fegyver megszerzésétől. A helyzet az 1980-as évek elején gyökeresen megfordult, mikor a Szovjetunió lerohanta a szomszédos Afganisztánt. Hirtelen nagyon fontos lett az ország a Reagan-kormány számára, és jelentős anyagi és katonai segítségben részesítette Pakisztánt cserébe azért, hogy az ország területén keresztül hadianyagot juttathassanak el az afgán ellenállóknak, illetve az ő kiképzésükre bázisokat hozhassanak létre.
Pakisztán érdeklődésének középpontjában ugyanakkor továbbra is India állt, és mivel nyilvánvalóvá vált, hogy még az Egyesült Államoktól kapott fegyverekkel sem versenyezhet az előbb-utóbb atomhatalommá váló Indiával, ezért folytatták nukleáris programjukat. Érdekes fintora a sorsnak, hogy az 1960-as évektől egyre szorosabb kínai és észak-koreai kapcsolatoknak volt köszönhető a pakisztáni atom- és rakétaprogram fejlődése.
Kína nem csak komplett terveket adott át egy nukleáris robbanófejről, de még dúsított urániumot is biztosított a gyártáshoz. Egyes feltételezések szerint már 1983-ban végrehajtották az első pakisztáni atomkísérletet a kínai Lop Nor telepen, noha erre közvetlen bizonyíték nincs. Viszont tény, hogy kínai segédlettel felépítettek egy urándúsító üzemet az 1980-as években, valamint elkészült egy plutóniumgyártásra szolgáló nehézvizes reaktor az 1990-es években.
Noha az 1980-as években szemet hunytak felette, az 1990-es években ismét a pakisztáni atomprogram felfüggesztéséért szállt harcba az Egyesült Államok, olyannyira, hogy 1990-ben miután Pakisztán nem tett ígéretet arra hogy felhagy a nukleáris fegyverek kifejlesztésével, szankciókat léptettek életbe. Ezek főleg katonai beszerzéseket, de humanitárius segélyeket is érintettek.
1998-ban, miután India öt nukleáris tesztet hajtott végre és bejelentette, hogy nukleáris csapásmérő erővel rendelkezik, Pakisztán nem késlekedett a válasszal. Rövid idő múlva bejelentették, hogy szintén öt kísérleti robbantást hajtottak végre bizonyítva, hogy ők is képesek a nukleáris fegyverek gyártására, és ha a nemzet biztonsága úgy kívánja, képesek azokat bevetni bármilyen agresszor ellen.
Pakisztán ugyanakkor szintén gondokkal küszködött a megfelelő hordozóeszköz hiánya miatt. Ugyan 1989-ben sikeresen teszteltek egy cirka 100 km-es hatótávolsággal rendelkező rakétát, a Hatf-1-et, ez az eszköz aligha képes egy pakisztáni atomfegyver hordozására. Megoldásként Kínához és Észak-Koreához fordultak. Előbbitől M-9, M-11 és M-18 ballisztikus rakétát (pakisztáni jelzésük Shaheen), utóbbitól No Dong típusú (pakisztáni jelzésük Ghauri) rakétákat vásároltak.
A pakisztáni nukleáris demonstráció ugyanakkor politikai szinten nem segített a nyugati elszigeteltségből kiszabadulni. Ezt a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni helyzet változtatta csak meg, mikor az Egyesült Államoknak újra szüksége volt Pakisztánra az Afganisztán elleni nemzetközi akcióhoz. A politikai enyhülés még egy változást hozott.
Az 1999-ben történt vértelen puccs után hatalomra kerülő Pervez Mussaraf tábornok 2003-ban nyilvánosságra hozta, hogy országa Iránnal és Észak-Koreával (később még Líbia is bekerült a képbe) valóban kicserélte nukleáris és rakétatechnikai tudását. Azt is a köz tudomására hozták, hogy ezt a gyakorlatot már felfüggesztették, illetve vizsgáltatott indítottak, hogy pontosan milyen információkat adtak át, illetve kik érintettek az ügyben. Az érintettek listája Abdul Kadeer Khannal kezdődött, aki a pakisztáni atomprogram atyja volt.
Khan Németországban tanult fémipari szakember volt, aki az 1970-es évek közepén Európában dolgozott egy nukleáris ipari eszközök gyártásával foglalkozó cégnél. 1974-ben miközben hazájába hazalátogatott, az akkori vezetés felkérte az urándúsítási program vezetésére. 1976-ban Hollandiából olyan tervrajzokat tulajdonított el, amelyek az urándúsításhoz szükséges centrifugák gyártásához nélkülözhetetlenek (ezért később perbe is fogták, és el is ítélték távollétében). Pakisztánban ugyanakkor a gyártáshoz szükséges infrastruktúra nem állt rendelkezésre, így európai cégektől szerzett be jelentős mennyiségű alkatrészt titokban.
Khan olyan jól végezte a dolgát, hogy sikerült kiharcolnia egy privilegizált kutató-fejlesztő labort, ahol szinte minden felügyelet és jelentés nélkül végezhette munkásságát, ezen labor 1981-ben Khan nevét is felvette (Dr. Abdul Kadeer Khan Kutató Laboratórium). Khan és munkatársa Mohammed Farúk egy szabályos hálóztatot kezdett kiépíteni az 1980-as évek végén. Az urándúsítás technológiáját, komplett dúsító centrifugákat, illetve azok alkatrészekeit adták el Líbiának, Iránnak és Észak-Koreának.
2001-ben eltávolították a laborjának éléről, és Mussaraf tábornok bejelentése után 2003-ban elbocsátották a miniszterelnökhöz közeli állásából, illetve eljárás is indult ellene. Nem sokkal később a pakisztáni elnök megbocsátott neki, és felfüggesztették az eljárást. Ennek indoka inkább belpolitikai: Khan ünnepelt hős hazájában, mivel neki tulajdonítják a pakisztáni atombomba létrehozását. Egy 2003-as amerikai jelentés szerint Pakisztán jelenleg aláveti magát a nemzetközi nukleáris energetikai ügynökség (IAEA) felügyeletének, és nem folytat illegális kereskedelmet nukleáris technológiákkal, noha például egy időben rakétatechnológiát szerzett be Észak-Koreától.
Egyelőre nehéz megjósolni, merre indul tovább a pakisztáni atomfegyverkezési program. Az ország külpolitikáját továbbra is főleg az Indiával kapcsolatos ellentétek uralják, így valószínűtlen, hogy visszalépnének a programtól. Ugyanakkor valószínűleg vége szakadt az észak-koreai együttműködésnek, melynek keretében rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat szereztek be tőlük, így e téren jelenleg csak Kína maradt mint alternatív beszerzési forrás. Noha Pakisztán lehetőségei nem túl rózsásak saját fejlesztések terén, mind a nukleáris, mind a rakétatechnológia terén igyekeznek fenntartani a szükséges kutató-fejlesztő, illetve gyártókapacitást, ebben pedig legfőbb partnere továbbra is Kína maradhat.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajuttatás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
VIII. rész: Kína és India
Pakisztán
India fő riválisa az 1960-as évek közepén kezdte el nukleáris programját, válaszul India hasonló lépésére. Ám ha az indiai program helyzete nehézkes volt a belső instabilitás és a korlátozott anyagi keretek miatt, akkor a pakisztáni program egyenesen katasztrofális körülmények között folyt. Az ország anyagi helyzete finoman szólva nem volt fényes, ráadásul a politikai helyzet is igencsak forró volt. Az egész ügy hátterében a brit indiai gyarmat 1947-es felosztása volt, amelyből létrejött India, Burma (ma Mianmar), Srí Lanka és Pakisztán.
 |
| A kettéosztott Pakisztán 1947 és 1971 között |
Pakisztán ekkor egy kormányzat alatt két országrészt jelentett, a ma Pakisztánként ismert Nyugat-Pakisztánt, és tőle 1600 kilométerre India túloldalán Kelet-Pakisztánt. Pakisztán és India a függetlenségük után rögtön hajba kapott a kasmíri régió hovatartozása miatt. A muzulmán többségű régió részeit jelenleg is három ország, India, Pakisztán és Kína felügyeli. 1971-ben Kelet-Pakisztánban polgárháború tört ki, amelyet India támogatott. A harcoknak becslések szerint akár három millió áldozata is lehetett, és több millió kelet-pakisztáni elhagyva szülőföldjét Indiában keresett menedéket. A függetlenségi háborúban jött létre Kelet-Pakisztánból a mai Banglades.
 |
| Az első pakisztáni kísérleti reaktor, a PARR-1 |
1974-ben a sikeres indiai nukleáris tesztrobbantás után a pakisztáni miniszterelnök bejelentette, hogy országa kifejleszti az ún. iszlám bombát. Pakisztán még az 1960-as években az Egyesült Államok segítségével civil kutatóreaktort épített Rawalpindi mellett, egy másodikat később pedig kínai támogatással alkotta meg, tehát a nukleáris célú fejlesztések terén nem a nulláról indultak. A katonai célú munka kezdetben francia segédlettel, egy plutóniumgyártó reaktor építésével indult, de a franciák amerikai nyomásra 1976-ban félbehagyták a munkát.
Pakisztán ekkor az urándúsítás felé fordult, és dúsító üzemeket kezdett építeni. A szükséges technológia beszerzését azonban nagyban akadályozta az Egyesült Államok, amely szerette volna eltántorítani az országot a nukleáris fegyver megszerzésétől. A helyzet az 1980-as évek elején gyökeresen megfordult, mikor a Szovjetunió lerohanta a szomszédos Afganisztánt. Hirtelen nagyon fontos lett az ország a Reagan-kormány számára, és jelentős anyagi és katonai segítségben részesítette Pakisztánt cserébe azért, hogy az ország területén keresztül hadianyagot juttathassanak el az afgán ellenállóknak, illetve az ő kiképzésükre bázisokat hozhassanak létre.
 |
| Pakisztáni M48 Patton harckocsik India területén az 1965-ös Pakisztáni-Indiai háborúban |
Pakisztán érdeklődésének középpontjában ugyanakkor továbbra is India állt, és mivel nyilvánvalóvá vált, hogy még az Egyesült Államoktól kapott fegyverekkel sem versenyezhet az előbb-utóbb atomhatalommá váló Indiával, ezért folytatták nukleáris programjukat. Érdekes fintora a sorsnak, hogy az 1960-as évektől egyre szorosabb kínai és észak-koreai kapcsolatoknak volt köszönhető a pakisztáni atom- és rakétaprogram fejlődése.
 |
| Sharif pakisztáni miniszterelnök a sikeres kísérleti robbantásokat bejelentésekor |
Kína nem csak komplett terveket adott át egy nukleáris robbanófejről, de még dúsított urániumot is biztosított a gyártáshoz. Egyes feltételezések szerint már 1983-ban végrehajtották az első pakisztáni atomkísérletet a kínai Lop Nor telepen, noha erre közvetlen bizonyíték nincs. Viszont tény, hogy kínai segédlettel felépítettek egy urándúsító üzemet az 1980-as években, valamint elkészült egy plutóniumgyártásra szolgáló nehézvizes reaktor az 1990-es években.
1998-ban, miután India öt nukleáris tesztet hajtott végre és bejelentette, hogy nukleáris csapásmérő erővel rendelkezik, Pakisztán nem késlekedett a válasszal. Rövid idő múlva bejelentették, hogy szintén öt kísérleti robbantást hajtottak végre bizonyítva, hogy ők is képesek a nukleáris fegyverek gyártására, és ha a nemzet biztonsága úgy kívánja, képesek azokat bevetni bármilyen agresszor ellen.
 |
| Hatf-3 ballisztikus rakéta tesztindítása |
Pakisztán ugyanakkor szintén gondokkal küszködött a megfelelő hordozóeszköz hiánya miatt. Ugyan 1989-ben sikeresen teszteltek egy cirka 100 km-es hatótávolsággal rendelkező rakétát, a Hatf-1-et, ez az eszköz aligha képes egy pakisztáni atomfegyver hordozására. Megoldásként Kínához és Észak-Koreához fordultak. Előbbitől M-9, M-11 és M-18 ballisztikus rakétát (pakisztáni jelzésük Shaheen), utóbbitól No Dong típusú (pakisztáni jelzésük Ghauri) rakétákat vásároltak.
 |
| Ghauri-II. rakéta indításhoz felkészítve |
A pakisztáni nukleáris demonstráció ugyanakkor politikai szinten nem segített a nyugati elszigeteltségből kiszabadulni. Ezt a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni helyzet változtatta csak meg, mikor az Egyesült Államoknak újra szüksége volt Pakisztánra az Afganisztán elleni nemzetközi akcióhoz. A politikai enyhülés még egy változást hozott.
Az 1999-ben történt vértelen puccs után hatalomra kerülő Pervez Mussaraf tábornok 2003-ban nyilvánosságra hozta, hogy országa Iránnal és Észak-Koreával (később még Líbia is bekerült a képbe) valóban kicserélte nukleáris és rakétatechnikai tudását. Azt is a köz tudomására hozták, hogy ezt a gyakorlatot már felfüggesztették, illetve vizsgáltatott indítottak, hogy pontosan milyen információkat adtak át, illetve kik érintettek az ügyben. Az érintettek listája Abdul Kadeer Khannal kezdődött, aki a pakisztáni atomprogram atyja volt.
 |
| Khan a Time magazin címlapján, mint közellenség... |
Khan Németországban tanult fémipari szakember volt, aki az 1970-es évek közepén Európában dolgozott egy nukleáris ipari eszközök gyártásával foglalkozó cégnél. 1974-ben miközben hazájába hazalátogatott, az akkori vezetés felkérte az urándúsítási program vezetésére. 1976-ban Hollandiából olyan tervrajzokat tulajdonított el, amelyek az urándúsításhoz szükséges centrifugák gyártásához nélkülözhetetlenek (ezért később perbe is fogták, és el is ítélték távollétében). Pakisztánban ugyanakkor a gyártáshoz szükséges infrastruktúra nem állt rendelkezésre, így európai cégektől szerzett be jelentős mennyiségű alkatrészt titokban.
 |
| ...és a portréja egy pakisztáni tartályautóra festve, avagy Khan, mint a nemzeti hős |
Khan olyan jól végezte a dolgát, hogy sikerült kiharcolnia egy privilegizált kutató-fejlesztő labort, ahol szinte minden felügyelet és jelentés nélkül végezhette munkásságát, ezen labor 1981-ben Khan nevét is felvette (Dr. Abdul Kadeer Khan Kutató Laboratórium). Khan és munkatársa Mohammed Farúk egy szabályos hálóztatot kezdett kiépíteni az 1980-as évek végén. Az urándúsítás technológiáját, komplett dúsító centrifugákat, illetve azok alkatrészekeit adták el Líbiának, Iránnak és Észak-Koreának.
2001-ben eltávolították a laborjának éléről, és Mussaraf tábornok bejelentése után 2003-ban elbocsátották a miniszterelnökhöz közeli állásából, illetve eljárás is indult ellene. Nem sokkal később a pakisztáni elnök megbocsátott neki, és felfüggesztették az eljárást. Ennek indoka inkább belpolitikai: Khan ünnepelt hős hazájában, mivel neki tulajdonítják a pakisztáni atombomba létrehozását. Egy 2003-as amerikai jelentés szerint Pakisztán jelenleg aláveti magát a nemzetközi nukleáris energetikai ügynökség (IAEA) felügyeletének, és nem folytat illegális kereskedelmet nukleáris technológiákkal, noha például egy időben rakétatechnológiát szerzett be Észak-Koreától.
 |
| Líbiába való szállítás közben lefoglalt, Pakisztánból származó urándúsító centrifugák |
Egyelőre nehéz megjósolni, merre indul tovább a pakisztáni atomfegyverkezési program. Az ország külpolitikáját továbbra is főleg az Indiával kapcsolatos ellentétek uralják, így valószínűtlen, hogy visszalépnének a programtól. Ugyanakkor valószínűleg vége szakadt az észak-koreai együttműködésnek, melynek keretében rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat szereztek be tőlük, így e téren jelenleg csak Kína maradt mint alternatív beszerzési forrás. Noha Pakisztán lehetőségei nem túl rózsásak saját fejlesztések terén, mind a nukleáris, mind a rakétatechnológia terén igyekeznek fenntartani a szükséges kutató-fejlesztő, illetve gyártókapacitást, ebben pedig legfőbb partnere továbbra is Kína maradhat.