Cifka Miklós
Második atomfegyverkezési verseny: Oroszország
Cikksorozatunk az egykori Szovjetunió, illetve a jelenlegi orosz atomarzenál bemutatásával folytatódik.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
A Szovjetunió 1943-tól kezdve kezdett komolyan foglalkozni a nukleáris fegyverekkel, munkájukat nagyban segítette a szovjet hírszerzés. Az egész program elindítása egy 1941-es angol bizottsági jelentésnek köszönhető, amely a nukleáris fegyverek megvalósíthatóságát vizsgálta, és mely 1943-ban került szovjet kezekbe. A hírszerzés rengeteg hasznos információt szerzett meg az amerikai Manhattan-tervből is, amely alapján a szovjet tudósok munkája jelentősen egyszerűbbé vált.
1946-ban, Moszkvában beindult az első szovjet (és egyben az első európai) nukleáris reaktor. A rendelkezésre álló tervrajzok alapján gyakorlatilag lemásolták az amerikai Fat Man plutónium hasadóanyagot használó, berobbantásos elven működő atombombát, amelyet 1949 augusztusában robbantottak fel. A Szovjetunió komoly ütemben fejlesztette nukleáris iparát, és 1953-ban egy kezdetleges, majd 1955-ben már egy valódi termonukleáris kísérleti bombát is felrobbantottak. 1949 és 1990 között a kontinensnyi ország összesen 715 katonai célú nukleáris kísérleti robbantást hajtott végre.
Tu-95 Bear stratégiai bombázó
A stratégiai csapásmérésre az első időkben a B-29-es bombázó másolatát, a Tupoljev Tu-4-et használták. Ezeket az 1950-es évektől kezdve a Tu-16, Tu-95 és a Mjasziscsev M-4 bombázók váltották le, amelyeken az 1960-as évektől kezdve megjelentek a nukleáris töltetekkel felszerelt robotrepülőgépek. Az 1970-es évektől a szuperszonikus bombázógépek felé fordultak, megjelentek a Tu-22M3 (az európai NATO országok ellen) és az 1980-as években a Tu-160 (az Egyesült Államok ellen) bombázógépek.
Noha elkezdték egy interkontinentális robotrepülőgép fejlesztését, az áttörést mégis az R-7 ballisztikus rakéta-család hozta meg. Ez a rakéta ugyan túlságosan bonyolult volt, túl sokáig tartott üzemanyaggal feltölteni, és az indítóállások is túl sérülékenyek voltak hogy hatásos fegyverként alkalmazzák őket, de mégis sikeresnek bizonyultak. Az első két Szputnyik műholdat szinte változatlan formában ilyenek jutatták fel, és ez az alapja a még ma is használt Szojuz hordozórakétának.
Orosz RT-23 (NATO: SS-24) vasúti vagonokba telepített ballisztikus rakéta
A szovjet ballisztikus rakétafejlesztés töretlen lendülettel ontotta az egyre újabb és újabb típusokat, és míg az amerikai szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákat kizárólag megerősített silókban helyezték el (voltak tervek vasúti indítóállásokról, de végül ezeket nem használták fel), addig a szovjetek ezen megoldás mellett a mobil indítóállásokra is nagy hangsúlyt fektettek. Két fő megoldást alkalmaztak: az egyiknél hatalmas, 6-7 tengelyes gumikerekes indítójárművekről, a másiknál pedig átalakított vasúti vagonokból indíthatják a rakétákat. Mivel ezek a járművek folyamatosan mozgásban lehetnek a hatalmas szovjet területen, így felkutatásuk, nyomon követésük és elpusztításuk komoly erőfeszítéseket követel meg az ellenféltől.
A tengeralattjárókra telepített stratégiai fegyverek az 1960-as években a szovjet arzenálban is feltűntek, és itt is párhuzamosan folyt a robotrepülőgépek és a ballisztikus rakéták rendszeresítése e célra. Az 1970-es évek elejére győzedelmeskedtek a ballisztikus rakéták, és az Egyesült Államokhoz hasonlóan a nukleáris elrettentő erő egyik alappillérei a tengeralattjárók lettek. A szovjet tengerről indított ballisztikus rakéták az igényelt hatótávolságok miatt azonban eléggé méretesek lettek.
A 941-es típus, a valaha épített legnagyobb tengeralattjáró
Ezt először úgy hidaltak át, hogy a rakétahordozó tengeralattjárók púpot kaptak, amelyekben elfértek a rakéták, majd drasztikusabb megoldáshoz fordultak: megépítették a legnagyobb tengeralattjáró-osztályt, a 941-es típust (NATO jelölése Typhoon). A monstrum ugyan alig hosszabb, mint amerikai ellenpárja, de kétszer szélesebb nála, víz alá merülve pedig több mint kétszer akkora a vízkiszorítása, meghaladhatja a 40 000 tonnát.
Taktikai fegyverek terén a Szovjetunió is szinte minden elképzelhető feladatkörben alkalmazta a nukleáris robbanótölteket, kezdve a tengeralattjárók és a hadihajók torpedóitól és robotrepülőgépeitől a vadászgépek szárnyai alá függeszthető légibombákon át egészen a 152 mm-es tüzérségi tarackokig. A szovjet doktrína elsősorban az európai hadszíntérre koncentrált, illetve a tengereken a NATO flottacsoportok minél hamarabbi semlegesítésére. A helyzet kissé bonyolult lett a Szovjetunió széthullása után. Több utódállam is nukleáris fegyverek, illetve stratégiai csapásmérő eszközök birtokába került, de a nyugati országoknak végül politikai úton sikerült elérniük, hogy Oroszországon kívül a többi volt tagállam lemondjon a nukleáris fegyverekről, és azokat Oroszországnak adják át. A stratégiai fegyvereket a volt tagállamok (Oroszország kivételével) megsemmisítették, köszönhetően az amerikai politikai lobbynak, így például Ukrajna a tulajdonába került 11 darab Tu-160 és 27 darab Tu-95MSz bombázógépet 2001-re mind szétvágták.
Míg az Egyesült Államokban jelenleg nem folyik komoly ballisztikus rakétafejlesztés, az oroszok folytatják a munkát a Topol-M rakétacsaláddal. Ennek hatótávolsága mintegy 10 500 km, egyetlen 550 kilotonna robbanóerejű harci fejjel van felszerelve, illetve lehetőség van arra, hogy a megtévesztő célok helyét felhasználva több robbanófejet juttasson a rakéta.
Topol-M gumikerekes indítójárművén
A Topol-M a bázisa Bulava nevű tengeralattjáróról indítható interkontinentális ballisztikus rakétának is, amelyet hamarosan rendszerbe állítanak. Ám még így is komoly problémákkal küzd az ország, mivel például az R-36-os ballisztikus rakéták első példányai már a naptár szerinti üzemidő másfélszeresénél járnak, felújításukkal mégsem foglalkoznak, ugyanakkor a Topol-M gyártása viszonylag lassú ütemben folyik. Az orosz Stratégiai Rakétaerők parancsnoka 2003-ban úgy nyilatkozott, hogy az R-36-osok még legalább 10-15 évig rendszerben maradnak. Szergej Ivanov védelmi miniszter pedig 2005-ben pedig egy R-36-os tesztindítás után azt nyilatkozta, hogy a meglehetősen idős rakétákat még hosszú ideig nem fogják kivonni, mivel a tesztindítás bebizonyította, hogy a lejárt üzemidejű rakéták még megbízhatóak, és az, hogy nem kell lecserélni őket, jelentős megtakarítást jelent a büdzsé számára.
A helyzet a haditengerészetnél sem fényesebb. A 667BRD (NATO: Delta III.) osztályból jelenleg 7 egység üzemképes (papíron, hivatalosan több van szolgálatban, ám azok már nem tengerállóak), de a legfiatalabb is 25 éves, és még nem esttek át teljes felújításon, csak a működéshez szükséges karbantartásokat és javításokat végezték el rajtuk. Hasonló a helyzet a 667BRDM (NATO: Delta IV.) osztállyal, mely valamivel fiatalabb (1992-ben állt szolgálatba az utolsó), de tervezett élettartama csak 20-25 év, és a karbantartásukat elhanyagolták nyugati elemzők szerint.
Hozzávetőleges rajz az új Borej-osztályú tengeralattjáróról
Az utolsó rendszerben álló tengeralattjáró-osztályuk a 941-es (NATO: Typhoon) osztály. Ezekből a behemótokból egy nagyjavítás és felújítás alatt áll, kettő pedig szolgálatban van, az egyik ezek közül az új Bulava rakéták tesztelését végzi jelenleg. Az új Borej osztályú rakétahordozó-tengeralattjáró már tíz éve építés alatt áll, a hírek szerint menet közben egyszer már áttervezték, és két másik testvérhajójának építését kezdték meg. Szolgálatba állásuk viszont kérdéses, optimista vélemények szerint az elsőt 2007-ben veheti át az orosz haditengerészet.
A légierő állapota sem sokkal rózsásabb, a két fő stratégiai eszközük a turbólégcsavaros Tu-95MSz és a szuperszonikus Tu-160. A probléma ott van, hogy a modernebb Tu-160-asból mindössze 15 darab van (igaz ezek felújításról nemrég döntöttek), így a régebbi Tu-95MSz gépek adják a stratégiai légierő gerincét. Rövid távon kis számban újabb Tu-160-asok építését tervezik, de a hosszú távú terveket homály fedi.
Tu-160 stratégiai bombázógép
A taktikai atomfegyverek legnagyobb része tárolásra vissza lett vonva, vagyis például a haditengerészet tengeralattjáróinak többségén nincs nukleáris töltetű robotrepülőgép vagy torpedó, a légierő vadászgépeinek és vadászbombázóinak bázisain nincs nukleáris töltetű légibomba, és a harctéri rakétatüzérségnél sincs kint nukleáris robbanófej. A taktikai atomfegyverekre a Szovjetunió széthullása óta kevesebb figyelmet fordítottak, Oroszország elsősorban a stratégiai elrettentő erő fenntartására koncentrál. Jelenleg az ország mintegy 6000 stratégiai célú robbanófejjel és 4000 taktikai nukleáris töltettel rendelkezik.
A hajdan hatalmas szovjet atomkutató és gyártó ipar ma már csak árnyéka egykori önmagának, a legtöbb hasadóanyaggyártó telep, kutatóbázis és gyártósor mára bezárt. Az elavult robbanófejek, rakéták illetve hordozóeszközök szétszerelése jobbára nyugati pénzből és segítséggel folyik az 1990-es évek óta, és jelenleg is tart.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
A Szovjetunió 1943-tól kezdve kezdett komolyan foglalkozni a nukleáris fegyverekkel, munkájukat nagyban segítette a szovjet hírszerzés. Az egész program elindítása egy 1941-es angol bizottsági jelentésnek köszönhető, amely a nukleáris fegyverek megvalósíthatóságát vizsgálta, és mely 1943-ban került szovjet kezekbe. A hírszerzés rengeteg hasznos információt szerzett meg az amerikai Manhattan-tervből is, amely alapján a szovjet tudósok munkája jelentősen egyszerűbbé vált.
1946-ban, Moszkvában beindult az első szovjet (és egyben az első európai) nukleáris reaktor. A rendelkezésre álló tervrajzok alapján gyakorlatilag lemásolták az amerikai Fat Man plutónium hasadóanyagot használó, berobbantásos elven működő atombombát, amelyet 1949 augusztusában robbantottak fel. A Szovjetunió komoly ütemben fejlesztette nukleáris iparát, és 1953-ban egy kezdetleges, majd 1955-ben már egy valódi termonukleáris kísérleti bombát is felrobbantottak. 1949 és 1990 között a kontinensnyi ország összesen 715 katonai célú nukleáris kísérleti robbantást hajtott végre.
Tu-95 Bear stratégiai bombázó
A stratégiai csapásmérésre az első időkben a B-29-es bombázó másolatát, a Tupoljev Tu-4-et használták. Ezeket az 1950-es évektől kezdve a Tu-16, Tu-95 és a Mjasziscsev M-4 bombázók váltották le, amelyeken az 1960-as évektől kezdve megjelentek a nukleáris töltetekkel felszerelt robotrepülőgépek. Az 1970-es évektől a szuperszonikus bombázógépek felé fordultak, megjelentek a Tu-22M3 (az európai NATO országok ellen) és az 1980-as években a Tu-160 (az Egyesült Államok ellen) bombázógépek.
Noha elkezdték egy interkontinentális robotrepülőgép fejlesztését, az áttörést mégis az R-7 ballisztikus rakéta-család hozta meg. Ez a rakéta ugyan túlságosan bonyolult volt, túl sokáig tartott üzemanyaggal feltölteni, és az indítóállások is túl sérülékenyek voltak hogy hatásos fegyverként alkalmazzák őket, de mégis sikeresnek bizonyultak. Az első két Szputnyik műholdat szinte változatlan formában ilyenek jutatták fel, és ez az alapja a még ma is használt Szojuz hordozórakétának.
Orosz RT-23 (NATO: SS-24) vasúti vagonokba telepített ballisztikus rakéta
A szovjet ballisztikus rakétafejlesztés töretlen lendülettel ontotta az egyre újabb és újabb típusokat, és míg az amerikai szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákat kizárólag megerősített silókban helyezték el (voltak tervek vasúti indítóállásokról, de végül ezeket nem használták fel), addig a szovjetek ezen megoldás mellett a mobil indítóállásokra is nagy hangsúlyt fektettek. Két fő megoldást alkalmaztak: az egyiknél hatalmas, 6-7 tengelyes gumikerekes indítójárművekről, a másiknál pedig átalakított vasúti vagonokból indíthatják a rakétákat. Mivel ezek a járművek folyamatosan mozgásban lehetnek a hatalmas szovjet területen, így felkutatásuk, nyomon követésük és elpusztításuk komoly erőfeszítéseket követel meg az ellenféltől.
A tengeralattjárókra telepített stratégiai fegyverek az 1960-as években a szovjet arzenálban is feltűntek, és itt is párhuzamosan folyt a robotrepülőgépek és a ballisztikus rakéták rendszeresítése e célra. Az 1970-es évek elejére győzedelmeskedtek a ballisztikus rakéták, és az Egyesült Államokhoz hasonlóan a nukleáris elrettentő erő egyik alappillérei a tengeralattjárók lettek. A szovjet tengerről indított ballisztikus rakéták az igényelt hatótávolságok miatt azonban eléggé méretesek lettek.
A 941-es típus, a valaha épített legnagyobb tengeralattjáró
Ezt először úgy hidaltak át, hogy a rakétahordozó tengeralattjárók púpot kaptak, amelyekben elfértek a rakéták, majd drasztikusabb megoldáshoz fordultak: megépítették a legnagyobb tengeralattjáró-osztályt, a 941-es típust (NATO jelölése Typhoon). A monstrum ugyan alig hosszabb, mint amerikai ellenpárja, de kétszer szélesebb nála, víz alá merülve pedig több mint kétszer akkora a vízkiszorítása, meghaladhatja a 40 000 tonnát.
Taktikai fegyverek terén a Szovjetunió is szinte minden elképzelhető feladatkörben alkalmazta a nukleáris robbanótölteket, kezdve a tengeralattjárók és a hadihajók torpedóitól és robotrepülőgépeitől a vadászgépek szárnyai alá függeszthető légibombákon át egészen a 152 mm-es tüzérségi tarackokig. A szovjet doktrína elsősorban az európai hadszíntérre koncentrált, illetve a tengereken a NATO flottacsoportok minél hamarabbi semlegesítésére. A helyzet kissé bonyolult lett a Szovjetunió széthullása után. Több utódállam is nukleáris fegyverek, illetve stratégiai csapásmérő eszközök birtokába került, de a nyugati országoknak végül politikai úton sikerült elérniük, hogy Oroszországon kívül a többi volt tagállam lemondjon a nukleáris fegyverekről, és azokat Oroszországnak adják át. A stratégiai fegyvereket a volt tagállamok (Oroszország kivételével) megsemmisítették, köszönhetően az amerikai politikai lobbynak, így például Ukrajna a tulajdonába került 11 darab Tu-160 és 27 darab Tu-95MSz bombázógépet 2001-re mind szétvágták.
Míg az Egyesült Államokban jelenleg nem folyik komoly ballisztikus rakétafejlesztés, az oroszok folytatják a munkát a Topol-M rakétacsaláddal. Ennek hatótávolsága mintegy 10 500 km, egyetlen 550 kilotonna robbanóerejű harci fejjel van felszerelve, illetve lehetőség van arra, hogy a megtévesztő célok helyét felhasználva több robbanófejet juttasson a rakéta.
Topol-M gumikerekes indítójárművén
A Topol-M a bázisa Bulava nevű tengeralattjáróról indítható interkontinentális ballisztikus rakétának is, amelyet hamarosan rendszerbe állítanak. Ám még így is komoly problémákkal küzd az ország, mivel például az R-36-os ballisztikus rakéták első példányai már a naptár szerinti üzemidő másfélszeresénél járnak, felújításukkal mégsem foglalkoznak, ugyanakkor a Topol-M gyártása viszonylag lassú ütemben folyik. Az orosz Stratégiai Rakétaerők parancsnoka 2003-ban úgy nyilatkozott, hogy az R-36-osok még legalább 10-15 évig rendszerben maradnak. Szergej Ivanov védelmi miniszter pedig 2005-ben pedig egy R-36-os tesztindítás után azt nyilatkozta, hogy a meglehetősen idős rakétákat még hosszú ideig nem fogják kivonni, mivel a tesztindítás bebizonyította, hogy a lejárt üzemidejű rakéták még megbízhatóak, és az, hogy nem kell lecserélni őket, jelentős megtakarítást jelent a büdzsé számára.
A helyzet a haditengerészetnél sem fényesebb. A 667BRD (NATO: Delta III.) osztályból jelenleg 7 egység üzemképes (papíron, hivatalosan több van szolgálatban, ám azok már nem tengerállóak), de a legfiatalabb is 25 éves, és még nem esttek át teljes felújításon, csak a működéshez szükséges karbantartásokat és javításokat végezték el rajtuk. Hasonló a helyzet a 667BRDM (NATO: Delta IV.) osztállyal, mely valamivel fiatalabb (1992-ben állt szolgálatba az utolsó), de tervezett élettartama csak 20-25 év, és a karbantartásukat elhanyagolták nyugati elemzők szerint.
Hozzávetőleges rajz az új Borej-osztályú tengeralattjáróról
Az utolsó rendszerben álló tengeralattjáró-osztályuk a 941-es (NATO: Typhoon) osztály. Ezekből a behemótokból egy nagyjavítás és felújítás alatt áll, kettő pedig szolgálatban van, az egyik ezek közül az új Bulava rakéták tesztelését végzi jelenleg. Az új Borej osztályú rakétahordozó-tengeralattjáró már tíz éve építés alatt áll, a hírek szerint menet közben egyszer már áttervezték, és két másik testvérhajójának építését kezdték meg. Szolgálatba állásuk viszont kérdéses, optimista vélemények szerint az elsőt 2007-ben veheti át az orosz haditengerészet.
A légierő állapota sem sokkal rózsásabb, a két fő stratégiai eszközük a turbólégcsavaros Tu-95MSz és a szuperszonikus Tu-160. A probléma ott van, hogy a modernebb Tu-160-asból mindössze 15 darab van (igaz ezek felújításról nemrég döntöttek), így a régebbi Tu-95MSz gépek adják a stratégiai légierő gerincét. Rövid távon kis számban újabb Tu-160-asok építését tervezik, de a hosszú távú terveket homály fedi.
Tu-160 stratégiai bombázógép
A taktikai atomfegyverek legnagyobb része tárolásra vissza lett vonva, vagyis például a haditengerészet tengeralattjáróinak többségén nincs nukleáris töltetű robotrepülőgép vagy torpedó, a légierő vadászgépeinek és vadászbombázóinak bázisain nincs nukleáris töltetű légibomba, és a harctéri rakétatüzérségnél sincs kint nukleáris robbanófej. A taktikai atomfegyverekre a Szovjetunió széthullása óta kevesebb figyelmet fordítottak, Oroszország elsősorban a stratégiai elrettentő erő fenntartására koncentrál. Jelenleg az ország mintegy 6000 stratégiai célú robbanófejjel és 4000 taktikai nukleáris töltettel rendelkezik.
A hajdan hatalmas szovjet atomkutató és gyártó ipar ma már csak árnyéka egykori önmagának, a legtöbb hasadóanyaggyártó telep, kutatóbázis és gyártósor mára bezárt. Az elavult robbanófejek, rakéták illetve hordozóeszközök szétszerelése jobbára nyugati pénzből és segítséggel folyik az 1990-es évek óta, és jelenleg is tart.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
