Cifka Miklós
Második atomfegyverkezési verseny - IV. rész
Az atombombákat mindegyik fegyvernem rendszeresítette, szerepet kaptak mind az óceánokon, mind a különleges egységeknél.
- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész -
Robotrepülőgépek
Robotrepülőgépnek nevezzük azokat az irányított lövedékeket, amelyek hajtóművei a légkör oxigénjét használják fel sugárhajtóműveikben, így nem kell magukkal cipelniük külön az oxidálószert, mint a rakétáknak. A második világháborús V-1-ek (Fieseler Fi-103) voltak az első robotrepülőgépek, amelyek alapján aztán a világháború után megkezdődött a további fejlesztés a nagyhatalmaknál. A robotrepülőgépek gyakorlatilag olyan repülőgépek, amelyeken nincs pilótafülke. Az irányítást egy, a korai időszakban még mechanikus, később elektronikus rendszer végzi, amely az előre beprogramozott pályán vezeti végig a gépet, és megfelelő pontra elérve felrobbantja a célpontot.
JB-2, a V-1 amerikai másolata
Mind az amerikai, mind a szovjet mérnökök egészen nagy méretű, 10 000 km-es hatótávolságú robotrepülőgépeket is terveztek, és ezek az 1950-es években szolgálatba is álltak, mint stratégiai csapásmérő eszközök. Ilyen volt például a Northrop cég által gyártott SM-62 Snark. A csaknem 21 méter hosszú, indulás elött 27 tonnás robotrepülőgép legfeljebb 9650 km-re lévő célponthoz tudta eljutattni négy megatonnás termonukleáris robbanófejét. Ám ezek az óriások az 1960-as évek elején alulmaradtak a ballisztikus rakétákkal szemben, amelyek jóval gyorsabban elérték a célt, és kevésbé lehetett ellenük védekezni.
A robotrepülőgépek ugyanakkor mégis használhatónak bizonyultak a bombázógépek "karjaiként". Az egyre fejlettebb légvédelmi rakéták és vadászgépek egyre valószínűtlenebbé tették azt, hogy egy bombázógép eljuthasson célja fölé és ott kioldhassa nukleáris töltetű bombáit. Ezért megoldást kellett találni arra, hogy egy, a bombázógépről indított hordozóeszköz miként juttassa el a nukleáris tölteteit a célhoz.
Stratégiai készültséget adó B-52-esek Hound Dog robotrepülőgépekkel a szárnyaik alatt
A robotrepülőgép ebben a feladatkörben nagyszerűen helytállt, mivel sugárhajtóművei által a hatótávolsága nagyobb volt, mint egy azonos méretű és tömegű rakéta. A robotrepülőgépek hamarosan nagyon sokrétű feladatkörben terjedtek el: immár a hadihajók fedélzetéről bevethették őket ellenséges hajók vagy szárazföldi célok ellen, sőt, még azt is lehetővé tették, hogy tengeralattjárók akár a víz alól is indíthatták robotrepülőgépeiket.
A modern robotrepülőgépek általában kis magasságban közelítik meg célpontjukat, hogy az ellenséges légvédelem minél nehezebben fedezhesse fel őket. Sebességük legtöbbször 600-900 km/h közötti, de persze léteznek a hangsebességnél akár 2-3-szor gyorsabb változatok is. A tervezőasztalokon lévő robotrepülőgépek már az X-43A-hoz hasonló szuperszonikus torlósugár-hajtóművel a remények szerint már a hangsebességnél 4-6-szor gyorsabban szelhetik az eget, minimális időt hagyva az ellenségnek a reakcióra.
A stratégiai célú robotrepülőgépek hatótávolsága elérheti a 3000 kilométert is, de a taktikai változatok hatótávolsága is 30 kilométertől kezdve néhány száz kilométeres hatótávolságban mozog, így a taktikai atomfegyverek egyik legfontosabb hordozóeszközeinek számítanak. A taktikai célú, nukleáris töltetű robotrepülőgépek ma már a vadászrepülőgépek arzenáljában is megtalálhatóak, például Franciaország esetében teljesen ki is váltották a nukleáris légibombákat.
Egy Szlava-osztályú orosz cirkáló a felépítmény két oldalán látható indítótubusokban 16 db P-350 robotrepülőgéppel, amelyek 350 kilotonnás harci fejjel is felszerelhetőek
Robotrepülőgépeket természetesen alkalmaznak a haditengerészeteknél is, a nukleáris töltetettel ezen irányított lövedékek képesek arra, hogy egész flottákat semmisítsenek meg. A szovjet haditengerészet hadihajóin viszonylag nagy számú ilyen eszköz volt megtalálható a hidegháború éveiben, és célkeresztjükben elsősorban a NATO -flották, illetve a repülőgép-hordozó csoportok voltak.
Tengeri aknák és torpedók
Az 1950-es évek végétől a szovjet tengeralattjárók fegyverzetében megjelentek a nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedók. Ezekkel egyetlen tengeralattjáró egy egész flottacsoportot elsüllyeszthetett, noha ez egyben nem elhanyagolható veszélyt jelentett magára a tengeralattjáróra is. Az 1980-as években az új nagy sebességű torpedókat látták el nukleáris robbanófejekkel, céljuk továbbra is az USA, illetve a NATO flottacsoportjainak leküzdése volt. A szovjet tengeralattjárókon megszokott jelenségnek számítottak az ilyen fegyverek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még az 1981-ben, Svédország felségvizein zátonyra futott kivénhedt, elavult, a NATO berkeiben "Whiskey" hajóosztályba tartozó tengeralattjárón is ilyenek voltak.
Egy SUBROC rakétahajtású mélységi akna éles tesztlövészete
A torpedók mellett megjelentek a nukleáris mélységi töltetek is, amelyek ugyanúgy működnek, mint a hagyományos mélységi töltetek: a robbanás által megnövekszik a víznyomás, ami megrongálja, vagy akár össze is lapíthatja a tengeralattjárót. A nukleáris töltet esetén a robbanás sokkal nagyobb erejű, így akár a kilométerekre lévő tengeralattjárók is elpusztíthatóakká váltak, vagyis elég, ha csak hozzávetőleg ismerik a célpont helyzetét. Persze mivel az sem egészséges, ha a mélységi töltetett használó hajó a robbanás körzetében van, ezért egy rakéta juttatja el a töltetett a célzónába, és az sem árt, ha a bevetés előtt meggyőzködtek arról, hogy nincs baráti tengeralattjáró a körzetben.
Légvédelmi rakéták
Az Egyesült Államok a hidegháború rémképekkel teli sötét időszakában, az 1950-es években komolyan aggódott a szovjet bombázók feltételezett hordáitól, amelyekre akár atomfegyvereket is felszerelhettek. Megoldásként egy sor, morális szempontból megkérdőjelezhető fegyvert fejlesztettek ki. Az egyik a Bomarc légvédelmi rendszer volt. Ez egy hatalmas, hét tonnás, 400 km-es, majd a későbbi változatnál már 710 km-es hatótávolságú torlósugár-hajtóműves légvédelmi robotrepülőgép volt. Hogy biztosan elpusztítsa a közeledő bombázókat, harci töltete egy 10 kilotonnás fissziós robbanófej volt.
Egy Bomarc légvédelmi rakéta tesztindítása
A Bomarc-ot több hasonló légvédelmi rakéta is követte, mint a Nike - Hercules, illetve a haditengerészet Talos rakétája. Az 1970-es évektől kezdve légvédelem terén a nukleáris robbanófejű rakétákat a saját csapatokra, illetve a saját civil lakosságra jelentett veszélyessége miatt elvetették, illetve kivonták. Levegő-levegő rakéták
A fent említett szovjet bombázó-invázió rémképe miatt a légierő minél hatékonyabb rakétákat szeretett volna látni a vadászgépein. A vágy megvalósulása az AIR-2 Genie rakéta lett. A 373 kg-os nem irányított rakéta hatótávolsága mindössze 9,6 kilométer volt, az orrában pedig egy 1,7 kilotonnás nukleáris robbanótöltet foglalt helyet, amely a robbanás mintegy 300 méteres körzetében minden repülőgépet elpusztított, vagy súlyosan megrongált.
CF-101 Voodoo vadászgép AIR-2 rakétát indít
Rakétaelhárító rakéták
Az ellenséges ballisztikus rakéták elleni védekezés nem egyszerű dolog. Nehéz egy nagy sebességgel a légkörbe érkező robbanófejet elpusztítani, főleg ha nem is egy van, hanem több. Mivel valami hatásos védekezési módra volt szükség, mindkét szuperhatalom ugyanahhoz a megoldáshoz fordult: a rakétavédelmi rakétáik nukleáris robbanófejekkel lettek felszerelve, hogy lehetőleg még a légkör legfelső rétegeiben megpróbálják a célpontokat elpusztítani.
Egy Sprint rakéta előkészítése az 1970-es évek elején
Az amerikai Nike - Zeus rendszer az 1960-as évektől nyújtott védelmet ily módon, majd az egyre elharapódzó hidegháborús versengés miatt tető alá hozott anti-ballisztikus rakétákat korlátozó egyezmény szerint mindkét ország csak legfeljebb 100 ilyen rakétával rendelkezhetett, és nem fejleszthetett ki az egész országra kiterjedő rakétavédelmi rendszert. Ennek eredményeként építették meg az amerikai Safeguard rendszer 70 Sprint, illetve 30 Spartan rakétával Észak-Dakota államban, illetve a szovjet rendszer Moszkva körül 36 "Gorgon" és 64 "Gazelle" rakétával üzemelt. Az amerikai rendszer még egy évig sem volt hadrendben, még 1976-ban leszerelték, az orosz rendszer viszont a hírek szerint jelenleg is üzemel és működőképes.
Egyéb eszközök
A nukleáris fegyverek nagy hatóereje miatt a taktikai alkalmazásának szinte minden lehetséges aspektusa előkerült. Az első próbálkozás a tüzérségi eszközökben történő alkalmazás volt, először harcászati rakétákba raktak ilyeneket, majd feltűntek a tüzérségi lövegek által használható nukleáris lövedékek is. A cél a frontvonalon lévő ellenséges haderő elpusztítása volt, hiszen a nukleáris robbanótöltetű lövedékekkel szinte bármilyen túlerőt ellensúlyozni lehetett, ami nagyon fontos volt a hidegháború európai hadszínterén.
1953 május 23., az "Atom Annie" becenevű ágyú éleslövészete
Szintén ebből a megfontolásból készült el az amerikai Davy Crocket. Ezt a viszonylag kis méretű eszközt egy terepjáró is elbírta, és működtetéséhez csak pár emberre volt szükség. Kis méretű robbanófeje "mindössze" 100-200 tonna TNT-vel egyenértékű robbanóerőt képviselt. Alapvetően a nyugat- és kelet-németországi frontvonalra szánták, ahol a szovjet harckocsik jelentős számbeli fölényét akarták ily módon kiegyenlíteni.
Egy Davy Crocket tesztlövészethez előkészítve
Még vadabb a nukleáris aknák alkalmazása. A néhány kilotonnás atomfegyvereket az ellenséges támadás várható irányába telepítik le, és távirányítással robbantották volna fel. Az Egyesült Államok egy kisebb méretű, mintegy 180 kilogrammos, MADM jelzésű változtatott készített, amely 1986-ig rendszerben is volt. Az angol hadsereg csak a prototípusáig jutott egy csaknem 9 tonnás változatnak, amit aztán politikai okokból elvetettek.
Igény merült fel arra is, hogy a különleges egységek hordozható nukleáris fegyverekkel stratégiai fontosságú célpontokat semmisíthessenek meg. Az amerikai haditengerészet és a tengerészgyalogság ezért kifejlesztette a SADM jelzésű atomfegyvert. A mintegy 40-50 kg-os szerkezetet hátizsákban is képesek voltak a cél (kikötő, repülőtér, erőmű, stb.) közelébe eljuttatni a katonák, robbanóereje legfeljebb 1 kilotonnás lehetett.
A legbizarrabb, és a média által az utóbbi időben többször is felhozott változat az úgynevezett aktatáska-bomba. Ez a viszonylag kis méretű, cirka 60 x 40 x 20 centiméteres táska tömege 30 kilogramm körüli, robbanóereje 1 kilotonna körül van. A szovjetek mintegy 250 ilyen eszközt gyártottak a hidegháború alatt, és 1997-ben kerültek a hírekbe, illetve a köztudatba.
A feltételezett "aktatáskabomba" makettje egy szenátusi meghalgatáson
Ekkor egy amerikai TV műsorban Alexander Lebegy, egykori orosz nemzetvédelmi tanácsadó azt állította, hogy az orosz hadsereg több, mint 100 ilyen táskát nem talál. Azóta sokszor előkerült ez a téma a világpolitikában és a médiában, legutóbb azzal kapcsolatosan, hogy egyes feltételezések szerint az al-Kaida szert tett ilyen eszközökre, sőt, állítólag már az Egyesült Államokba is csempészte őket. Nehéz ugyanakkor meghatározni, hogy meddig terjed reálisan ez a téma, és hogy mikortól csap át már szenzációhajhászásba vagy pánikkeltésbe.
- I. rész - | - II. rész - | - III. rész - | - IV. rész -
Robotrepülőgépek
Robotrepülőgépnek nevezzük azokat az irányított lövedékeket, amelyek hajtóművei a légkör oxigénjét használják fel sugárhajtóműveikben, így nem kell magukkal cipelniük külön az oxidálószert, mint a rakétáknak. A második világháborús V-1-ek (Fieseler Fi-103) voltak az első robotrepülőgépek, amelyek alapján aztán a világháború után megkezdődött a további fejlesztés a nagyhatalmaknál. A robotrepülőgépek gyakorlatilag olyan repülőgépek, amelyeken nincs pilótafülke. Az irányítást egy, a korai időszakban még mechanikus, később elektronikus rendszer végzi, amely az előre beprogramozott pályán vezeti végig a gépet, és megfelelő pontra elérve felrobbantja a célpontot.
JB-2, a V-1 amerikai másolata
Mind az amerikai, mind a szovjet mérnökök egészen nagy méretű, 10 000 km-es hatótávolságú robotrepülőgépeket is terveztek, és ezek az 1950-es években szolgálatba is álltak, mint stratégiai csapásmérő eszközök. Ilyen volt például a Northrop cég által gyártott SM-62 Snark. A csaknem 21 méter hosszú, indulás elött 27 tonnás robotrepülőgép legfeljebb 9650 km-re lévő célponthoz tudta eljutattni négy megatonnás termonukleáris robbanófejét. Ám ezek az óriások az 1960-as évek elején alulmaradtak a ballisztikus rakétákkal szemben, amelyek jóval gyorsabban elérték a célt, és kevésbé lehetett ellenük védekezni.
A robotrepülőgépek ugyanakkor mégis használhatónak bizonyultak a bombázógépek "karjaiként". Az egyre fejlettebb légvédelmi rakéták és vadászgépek egyre valószínűtlenebbé tették azt, hogy egy bombázógép eljuthasson célja fölé és ott kioldhassa nukleáris töltetű bombáit. Ezért megoldást kellett találni arra, hogy egy, a bombázógépről indított hordozóeszköz miként juttassa el a nukleáris tölteteit a célhoz.
Stratégiai készültséget adó B-52-esek Hound Dog robotrepülőgépekkel a szárnyaik alatt
A robotrepülőgép ebben a feladatkörben nagyszerűen helytállt, mivel sugárhajtóművei által a hatótávolsága nagyobb volt, mint egy azonos méretű és tömegű rakéta. A robotrepülőgépek hamarosan nagyon sokrétű feladatkörben terjedtek el: immár a hadihajók fedélzetéről bevethették őket ellenséges hajók vagy szárazföldi célok ellen, sőt, még azt is lehetővé tették, hogy tengeralattjárók akár a víz alól is indíthatták robotrepülőgépeiket.
A modern robotrepülőgépek általában kis magasságban közelítik meg célpontjukat, hogy az ellenséges légvédelem minél nehezebben fedezhesse fel őket. Sebességük legtöbbször 600-900 km/h közötti, de persze léteznek a hangsebességnél akár 2-3-szor gyorsabb változatok is. A tervezőasztalokon lévő robotrepülőgépek már az X-43A-hoz hasonló szuperszonikus torlósugár-hajtóművel a remények szerint már a hangsebességnél 4-6-szor gyorsabban szelhetik az eget, minimális időt hagyva az ellenségnek a reakcióra.
A stratégiai célú robotrepülőgépek hatótávolsága elérheti a 3000 kilométert is, de a taktikai változatok hatótávolsága is 30 kilométertől kezdve néhány száz kilométeres hatótávolságban mozog, így a taktikai atomfegyverek egyik legfontosabb hordozóeszközeinek számítanak. A taktikai célú, nukleáris töltetű robotrepülőgépek ma már a vadászrepülőgépek arzenáljában is megtalálhatóak, például Franciaország esetében teljesen ki is váltották a nukleáris légibombákat.
Egy Szlava-osztályú orosz cirkáló a felépítmény két oldalán látható indítótubusokban 16 db P-350 robotrepülőgéppel, amelyek 350 kilotonnás harci fejjel is felszerelhetőek
Robotrepülőgépeket természetesen alkalmaznak a haditengerészeteknél is, a nukleáris töltetettel ezen irányított lövedékek képesek arra, hogy egész flottákat semmisítsenek meg. A szovjet haditengerészet hadihajóin viszonylag nagy számú ilyen eszköz volt megtalálható a hidegháború éveiben, és célkeresztjükben elsősorban a NATO -flották, illetve a repülőgép-hordozó csoportok voltak.
Tengeri aknák és torpedók
Az 1950-es évek végétől a szovjet tengeralattjárók fegyverzetében megjelentek a nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedók. Ezekkel egyetlen tengeralattjáró egy egész flottacsoportot elsüllyeszthetett, noha ez egyben nem elhanyagolható veszélyt jelentett magára a tengeralattjáróra is. Az 1980-as években az új nagy sebességű torpedókat látták el nukleáris robbanófejekkel, céljuk továbbra is az USA, illetve a NATO flottacsoportjainak leküzdése volt. A szovjet tengeralattjárókon megszokott jelenségnek számítottak az ilyen fegyverek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még az 1981-ben, Svédország felségvizein zátonyra futott kivénhedt, elavult, a NATO berkeiben "Whiskey" hajóosztályba tartozó tengeralattjárón is ilyenek voltak.
Egy SUBROC rakétahajtású mélységi akna éles tesztlövészete
A torpedók mellett megjelentek a nukleáris mélységi töltetek is, amelyek ugyanúgy működnek, mint a hagyományos mélységi töltetek: a robbanás által megnövekszik a víznyomás, ami megrongálja, vagy akár össze is lapíthatja a tengeralattjárót. A nukleáris töltet esetén a robbanás sokkal nagyobb erejű, így akár a kilométerekre lévő tengeralattjárók is elpusztíthatóakká váltak, vagyis elég, ha csak hozzávetőleg ismerik a célpont helyzetét. Persze mivel az sem egészséges, ha a mélységi töltetett használó hajó a robbanás körzetében van, ezért egy rakéta juttatja el a töltetett a célzónába, és az sem árt, ha a bevetés előtt meggyőzködtek arról, hogy nincs baráti tengeralattjáró a körzetben.
Légvédelmi rakéták
Az Egyesült Államok a hidegháború rémképekkel teli sötét időszakában, az 1950-es években komolyan aggódott a szovjet bombázók feltételezett hordáitól, amelyekre akár atomfegyvereket is felszerelhettek. Megoldásként egy sor, morális szempontból megkérdőjelezhető fegyvert fejlesztettek ki. Az egyik a Bomarc légvédelmi rendszer volt. Ez egy hatalmas, hét tonnás, 400 km-es, majd a későbbi változatnál már 710 km-es hatótávolságú torlósugár-hajtóműves légvédelmi robotrepülőgép volt. Hogy biztosan elpusztítsa a közeledő bombázókat, harci töltete egy 10 kilotonnás fissziós robbanófej volt.
Egy Bomarc légvédelmi rakéta tesztindítása
A Bomarc-ot több hasonló légvédelmi rakéta is követte, mint a Nike - Hercules, illetve a haditengerészet Talos rakétája. Az 1970-es évektől kezdve légvédelem terén a nukleáris robbanófejű rakétákat a saját csapatokra, illetve a saját civil lakosságra jelentett veszélyessége miatt elvetették, illetve kivonták. Levegő-levegő rakéták
A fent említett szovjet bombázó-invázió rémképe miatt a légierő minél hatékonyabb rakétákat szeretett volna látni a vadászgépein. A vágy megvalósulása az AIR-2 Genie rakéta lett. A 373 kg-os nem irányított rakéta hatótávolsága mindössze 9,6 kilométer volt, az orrában pedig egy 1,7 kilotonnás nukleáris robbanótöltet foglalt helyet, amely a robbanás mintegy 300 méteres körzetében minden repülőgépet elpusztított, vagy súlyosan megrongált.
CF-101 Voodoo vadászgép AIR-2 rakétát indít
Rakétaelhárító rakéták
Az ellenséges ballisztikus rakéták elleni védekezés nem egyszerű dolog. Nehéz egy nagy sebességgel a légkörbe érkező robbanófejet elpusztítani, főleg ha nem is egy van, hanem több. Mivel valami hatásos védekezési módra volt szükség, mindkét szuperhatalom ugyanahhoz a megoldáshoz fordult: a rakétavédelmi rakétáik nukleáris robbanófejekkel lettek felszerelve, hogy lehetőleg még a légkör legfelső rétegeiben megpróbálják a célpontokat elpusztítani.
Egy Sprint rakéta előkészítése az 1970-es évek elején
Az amerikai Nike - Zeus rendszer az 1960-as évektől nyújtott védelmet ily módon, majd az egyre elharapódzó hidegháborús versengés miatt tető alá hozott anti-ballisztikus rakétákat korlátozó egyezmény szerint mindkét ország csak legfeljebb 100 ilyen rakétával rendelkezhetett, és nem fejleszthetett ki az egész országra kiterjedő rakétavédelmi rendszert. Ennek eredményeként építették meg az amerikai Safeguard rendszer 70 Sprint, illetve 30 Spartan rakétával Észak-Dakota államban, illetve a szovjet rendszer Moszkva körül 36 "Gorgon" és 64 "Gazelle" rakétával üzemelt. Az amerikai rendszer még egy évig sem volt hadrendben, még 1976-ban leszerelték, az orosz rendszer viszont a hírek szerint jelenleg is üzemel és működőképes.
Egyéb eszközök
A nukleáris fegyverek nagy hatóereje miatt a taktikai alkalmazásának szinte minden lehetséges aspektusa előkerült. Az első próbálkozás a tüzérségi eszközökben történő alkalmazás volt, először harcászati rakétákba raktak ilyeneket, majd feltűntek a tüzérségi lövegek által használható nukleáris lövedékek is. A cél a frontvonalon lévő ellenséges haderő elpusztítása volt, hiszen a nukleáris robbanótöltetű lövedékekkel szinte bármilyen túlerőt ellensúlyozni lehetett, ami nagyon fontos volt a hidegháború európai hadszínterén.
1953 május 23., az "Atom Annie" becenevű ágyú éleslövészete
Szintén ebből a megfontolásból készült el az amerikai Davy Crocket. Ezt a viszonylag kis méretű eszközt egy terepjáró is elbírta, és működtetéséhez csak pár emberre volt szükség. Kis méretű robbanófeje "mindössze" 100-200 tonna TNT-vel egyenértékű robbanóerőt képviselt. Alapvetően a nyugat- és kelet-németországi frontvonalra szánták, ahol a szovjet harckocsik jelentős számbeli fölényét akarták ily módon kiegyenlíteni.
Egy Davy Crocket tesztlövészethez előkészítve
Még vadabb a nukleáris aknák alkalmazása. A néhány kilotonnás atomfegyvereket az ellenséges támadás várható irányába telepítik le, és távirányítással robbantották volna fel. Az Egyesült Államok egy kisebb méretű, mintegy 180 kilogrammos, MADM jelzésű változtatott készített, amely 1986-ig rendszerben is volt. Az angol hadsereg csak a prototípusáig jutott egy csaknem 9 tonnás változatnak, amit aztán politikai okokból elvetettek.
SADM szállítására szolgáló hátizsák |
A legbizarrabb, és a média által az utóbbi időben többször is felhozott változat az úgynevezett aktatáska-bomba. Ez a viszonylag kis méretű, cirka 60 x 40 x 20 centiméteres táska tömege 30 kilogramm körüli, robbanóereje 1 kilotonna körül van. A szovjetek mintegy 250 ilyen eszközt gyártottak a hidegháború alatt, és 1997-ben kerültek a hírekbe, illetve a köztudatba.
A feltételezett "aktatáskabomba" makettje egy szenátusi meghalgatáson
Ekkor egy amerikai TV műsorban Alexander Lebegy, egykori orosz nemzetvédelmi tanácsadó azt állította, hogy az orosz hadsereg több, mint 100 ilyen táskát nem talál. Azóta sokszor előkerült ez a téma a világpolitikában és a médiában, legutóbb azzal kapcsolatosan, hogy egyes feltételezések szerint az al-Kaida szert tett ilyen eszközökre, sőt, állítólag már az Egyesült Államokba is csempészte őket. Nehéz ugyanakkor meghatározni, hogy meddig terjed reálisan ez a téma, és hogy mikortól csap át már szenzációhajhászásba vagy pánikkeltésbe.