• [NST]Cifu
    #119
    Minden háborúban az első cél a légiuralom megszerzése. Ez azt jelenti, hogy az atombomba hatósugarában levő összes légitámaszpontot/anyahajót lebombázzák. A háború első jelére ezért ezeket az egységeket ki is menekítik a körzetből.

    Ez igaz egy katonai célú atomháborúra, ahol mindkét fél komolyabb számú atomfegyverrel rendelkezik (100+). Viszont ha kevés atomfegyverrel rendelkezik az ország, akkor a civil lakosság elleni terrorbombázás, vagyis a nagyvárosok atomtámadása a cél, hiszen azt akarja elérni, hogy a másik fél gyorsan letegyen az agresszióról.

    Ha van mondjuk egy tucat atomfegyvered, akkor a katonai bázisok támadása nem reális egy, az Észak-Koreaihoz hasonló helyzetben. Egyszerűen ehhez nincs elég atomfegyvered ehhez. Dél-Koreában tucatnyi légibázis található. Ha kilősz mindegyikre egyet-egyet, akkor nem marad a Japánban található légibázisokra atomfegyvered. Megnehezíted az ellenfeled (ez esetben Dél-Korea és az USA, illetve Japán) dolgát, de nem óv meg az ellentámadástól.

    A pontos hatásos hatótávolságot szerintem csek az Észak-Koreaiak tudják, és éppen ezért az Amerikai anyahajók még ennél is messzebbről kell hogy támadjanak (akár 5e+ km-ről). Ez pedig azzal jár, hogy a vadászok csak utántöltéssel v. egyáltalán nem érik el Észak-Koreát. Utántöltés időbe kerül, ezért a támadások hatásfoka igen gyatra lesz. Ahol támadni tudnak, ott lokális előnybe kerülnek ugyan, de nem lesz elég a teljes légifölényhez.

    Az É-Koreai cikk már le van adva, szerintem hamarosan kikerül. Előjáróban annyit, hogy az Észak-Koreaiaknak mindössze ballisztikus rakétáik vannak, azok is az 1950-es évek színvonalát képviselik, és megbízhatóságuk nem túl jó. A repülőgép-hordozókat ballisztikus rakétával eltalálni nem igazán lehet. Előre ismert koordinátákra van szükség, amelyek alapján az indítás előtt kell a rakéta irányítórendszerét beprogramozni. Ilyen eszközzel veszélyes lehet valaki egy nagyvárosra, de egy hordozóra, amelyik óránként ~60km/h sebességel halad, nem.

    Ehhez hajó elleni robotrepülőgépekre lenne szükség, amelyek hatótávolság a legfeljebb néhány száz kilométer, de jellemzően csak 60-120km. Észak-Korea rendelkezik ilyen eszközzel, de a legkomolyabb ezek közül a kínai Hy-2, illetve ennek saját maguk által gyártott változata. Ennek hatótávolsága ~100-150km, fél tonna robbanóanyagot képes a célhoz eljuttatni, és hajókról vagy teherautókra telepített konténerekből indíthatóak. A gond "csak" annyi, hogy ezek a robotrepülőgépek igencsak elavult technológiát képviselnek, kb. az 1970-es évek színvonalát. A sebessége alacsony, és nem rendelkezik a mélyrepülés képességével (vagyis hogy közvetlenül a tenger szintje felett repüljön, hogy megnehezítse a felderítését). Figyelembe véve, hogy egy hordozó által vezett flottakötelék tucatnyi cirkálóból, rombolóból és fregattból áll, hogy egy nagy hatótávolságú radarral felszerelt E-2C/D repül felette, amely képes a közeledő robotrepülőgépeket észlelni, és a rombolókon és fregattokon lévő rakétaelhárító rendszerek, illetve a vadászgépek számára nem jelenthet problémát a közeledő Hy-2-es leküzdése. Már ha Észak-Korea képes egy olyan atomfegyvert gyártani, ami legfeljebb fél tonnás...

    Viszonyításképpen az F/A-18E/F harci hatósugara 1095km, ami természetesen légi utántöltéssel kitolható tovább. Tehát a hordozónak elég ~300km-re lennie az Észak-Koreai partoktól, hogy viszonylag mélyen csapást mérhessen az ország területén. Elég valószínütlen, hogy egy Észak-Koreai hajó indítási távolságba kerülhessen, a robotrepülőgépeit elindíthassa, azok közül a nukleáris fejjel szerelt pedig elérje a hordozót. Elméleti lehetősége van, de gyakorlati szinten egy ilyen támadás sikeressége elhanyagolható.

    A bombázások ellen igen jól lehet védekezni pl. az egységek szétszórásával, figyelmeztetésével, beásásával, álcázásával, csalikkal. Vietnámban is teljesen hatástalanok voltak a bombázások, még a csaták során is, ahol legalább a körzetről tudták, hogy ott komoly erők vannak. A nagy magasságból való bombázás csak a civil lakosság kiírtására és az ipar lerombolására alkalmas.

    Ez a Vietnami háború idejében alkalmazott technikákra volt igaz. Afganisztán felett már olyan aeroszol-bombákat használtak, amelyek nagy területen, barlagok mélyén lévő ellenséges katonákat is megöltek. A hagyományos gyújtóbombák utódai, legalábbis az alkalmazási területet tekintve.

    A célpontokat ma már viszonylag könnyen felderítik a pilóta nélküli felderítőgépek (Predator, Global Hawk), és lézeres célmegjölő berendezéseikkel képesek pontosan rájuk vezetni a lézerirányítású bombákat. Gyakorlati szinten is alkalmazátk már ezt harctéren, irakban és afganisztánban, a lézeres rávezetésnél a bombavetés pontossága 30 centi körül van, és ha a lézeres megjölőberendezéssel képesek követni, akkor egy mozgó harcjárművet is el lehet találni.

    Természetesen léteznek olyan bombák, amikkel elvileg el lehet kapni egy századot, de eltalálni nem lehet vele a századot.

    Egy gyors példa:



    CBU-97 kazettás bomba:

    Tömege: ~450kg
    Harci töltete: 10db BLU-108/B résztöltet, egyenként 4db páncéltörő töltettel.
    Működése: A bomba ledobása után kibocsátja a 10db BLU-108/B résztöltetétt, minden résztöltet négy darab hokikorony méretű páncéltörő töltetett dob ki magából, amelyek apró infravörös érzékelőkkel rendelkeznek, a töltetben lévő rakétahajtóművek a cél irányába kormányozzák a zuhanó tölteteket, és a megfelelő magasággban aktiválja az töltetett, felrobbantva a formázott harci részt. Ez képes a legtöbb harcjármű tetőpáncélzatának átütésére, és a harctérben lévő személyzet valamint berendezések harcképtelenné tételére. Ha az infravörös érzékelő nem talál célpontot, a résztöltet lezuhanva időzítője által robban fel, megsebezve az esetlegesen ott tartozkodó ellenséges katonákat (és civileket - emiatt harcol több civil szervezet is a kazettás bombák betiltásáért).

    Egy CBU-97 mintegy 150x370 méteres területet fed le összesen 40db páncéltörő töltetével. Egy B-1B vagy egy B-52-es 30db CBU-97-et képes hordozni. Lehet számolgatni...

    És ez csak egy, a lehetséges fegyverek közül...

    Látványosabb példa: CBU-87 @ Youtube

    A rádiótechnikai harcviselés igen gyorsan működésképtelen, mert amint bevetik, lehetőséget biztosítanak az ellenműködés kitesztelésére. Gyakorlatilag átkalibrálják a radarokat és már újra működik a rendszer, először még csak bugosan, de utána teljesen. Ez egy egyszer használható fegyver és akkor alkalmazzák, ha képesek a "vak" fázisban kikapcsolni a légvédelmet. Erre viszont nagy távolságból nem képesek.

    A legmodernebb fázisvezérelt radaroknál már lehetséges a zavart frekvenciák mellőzése, de egy széles spektrumú zavarás ezeket is megvakíthatja. A radarok bizonyos tartományban való működésre készültek, ha az adott tartományt zavarják, nem lehetséges egyszerűen egy másik tartományra "átkalibrálni" őket. A Magyar Hadseregnek is voltak radarzavaró rádióelektronikai eszközei (Mi-17PP helikopter), és ezek gyakorlatoztak is az MH légvédelmi egységeinek, akkor még viszonylag széles skálán mozgó egységei ellen. Egy radarkezelő beszámolója szerint a kijelzőn gyakorlatilag semmit sem lehetett látni a zavaró jelektől, ha a helikopter zavarni kezdte a radart...

    Észak-Koreának pedig nincsenek modernebb légvédelmi eszközei, mint amivel mi rendelkeztünk anno.

    Szárazföldi hadviselés is igen korlátozottan lehetséges, mert a nagyobb csoportosulásokat is le tudja bombázni az ellenfél. Tehát kis csoportokban nehézfegyverek nélkül kellene harcolni, amibe az USA soha nem menne bele.

    Ha nincs totális légifölény. Amit egy Észak- vs. Dél-Koreai háborúban elég rövid idő alatt megszerene a Dél-Koreai és Amerikai légierő...