Hunter
Megtalálták a "holdbéli ember" eredetét
A Hold sötét foltjait számos kultúra értelmezte már emberi arcként, azt azonban senki nem tudja, hogy is alakultak ki valójában.
Úgy tűnik, az Ohio Állami Egyetem tudósai, Laramie Potts és Ralph von Frese most erre a rejtélyre is fényt derítettek a Hold topográfiai modelljének megalkotásával, valamint a kőzetek gravitációs jeleinek feltérképezésével, behatolva egészen az égitest magjáig. Az eredmények arra utalnak, hogy réges-rég a Hold tőlünk távol eső oldalán végbement hatalmas becsapódások olyan erővel rázták meg az égitestet, hogy az kidudorodásokat idézett elő az ellentétes oldalon. Ezekre még a Föld gravitációs vonzása is rásegített.
A hatalmas mozgások repedéseket hoztak létre az akkor még geológiailag aktív Hold kérgén, utat engedve a magma a köpenyből a felszín irányába való feltörésének. Elérve felszínt ez megszilárdult és létrehozta azokat a sötét foltokat, úgynevezett "hold tengereket", melyeket a Földről telihold idején szemeknek, orrnak és szájnak láthatunk. A "holdbéli ember" szemeit a Mare Imbrium és a Mare Serenitatis, orrát a Sinus Aestuum, a vigyorgó száját pedig a Mare Nubium és a Mare Cognitum testesíti meg. Az egész égitesten áthaladó lökéshullámok egyes hatásai még a mai nap is észlelhetők a Hold belsejében.
A NASA Clementine és Lunar Prospector műholdjainak adataiból készült keresztmetszeti képek elárulják, hogy a köpeny egy része kiáll a magból, 1100 kilométerrel az egyik becsapódási pont alatt. Az Apolló küldetéseket megelőző földi megfigyelések már elárulták, hogy a Hold nem tökéletes gömb, van egy dudor a Föld felé néző oldalán, egy másik pedig a bolygónktól távol eső oldalon. Egy elmélet szerint ezek a Föld gravitációs vonzásának kataklizmikus átalakulásokkal járó tevékenységének eredményei, abból a korai időszakból, amikor a holdfelszín még képlékeny volt. Az ohioi tanulmány szerint ez az elmélet azonban csak részben állja meg a helyét.
A kutatók szerint a Holdat legalább két rendkívül nagy erejű aszteroida becsapódás érte a múltban, melyeket számos kisebb követett, ezek nyomai, a keletkezett kis kráterek könnyedén azonosíthatók ma is. Az egyik nagy becsapódás a Föld felőli oldalt érte, lökéshullámai áthaladtak a Hold belsején, kialakítva a túloldali dudort, majd egy másik becsapódás ugyanezt művelte a felénk eső oldallal. Ezek a becsapódások 4 milliárd évvel ezelőtt következhettek be, körülbelül félmilliárd évvel a Naprendszer születését követően. A kutatók szerint a felszínre lövellő magmát a Föld gravitációja nem hagyta leülepedni, ennek köszönhető a felszín torzulása.
Van Frese professzor szerint nagyon valószínűtlen, hogy a Föld ne lett volna kitéve hasonló megpróbáltatásoknak, erre utal többek közt a Hawaii-szigeteki vulkanikus lánc, ami elvileg ugyanígy jött létre. Az új tanulmány nem csak a Hold geológiáját, de kutatását és kiaknázhatóságát is új fényben tünteti fel, hiszen nem tekinthetünk közvetlen szomszédunkra pusztán egy kőrakásként, ami csupán visszaveri a napfényt.
A Hold igen ígéretesnek tűnik az ásványok és az energia terén, és fontos lépcsőfoka lehet egy Hold-bázis formájában a közeli bolygókra, például a manapság legnépszerűbbnek számító Marsra való eljutásban. Lényegesek lehetnek a gazdag természeti erőforrások, ezek közül is a hélium-3,a hélium egy nem radioaktív izotópja, amire mind az oroszoknak, mind az amerikaiaknak fáj a foguk. Érdekes módon, annak ellenére, hogy már ember is járt a Holdon - a földi megfigyelések garmadájáról már nem is szólva -, még mindig csak találgatások vannak az égitest pontos összetételéről, sőt alakja is meglepte a csillagászokat.
És hogy mi köze ehhez az új tanulmánynak? Nagyon is sok, vélik szerzői. A kutatók szerint, míg a tudósok ki tudják számítani, hogy egyes területeken milyen ásványoknak kellene lenniük - a hangsúly a feltételes módon van -, addig megtalálásuk a gravitációs mérések nélkül igen nehézkes lenne. A becsapódások súlyosságuk miatt ugyanis alaposan átrendezhették ezt az ásványi szerkezetet. "Nem tudjuk, hogyan ülepednek le ezek az ásványok különböző hőmérsékletek és nyomások között, ezért nehéz megállapítani a Hold pontos összetételét. Gravitációs méréseket kellett végrehajtanunk az anyagok sűrűségének kiszámításához, majd az így kapott információból kikövetkeztettük az összetételt" - magyarázta Potts.
Pontos adatok természetesen csak a holdfelszínről kaphatók, ami az Egyesült Államok által bejelentett, 2020-ra tervezett Holdra történő visszatérést célzó program, valamint az oroszok hold-bázis tervei fényében egy új űrverseny kibontakozását vetítik elénk.
Úgy tűnik, az Ohio Állami Egyetem tudósai, Laramie Potts és Ralph von Frese most erre a rejtélyre is fényt derítettek a Hold topográfiai modelljének megalkotásával, valamint a kőzetek gravitációs jeleinek feltérképezésével, behatolva egészen az égitest magjáig. Az eredmények arra utalnak, hogy réges-rég a Hold tőlünk távol eső oldalán végbement hatalmas becsapódások olyan erővel rázták meg az égitestet, hogy az kidudorodásokat idézett elő az ellentétes oldalon. Ezekre még a Föld gravitációs vonzása is rásegített.
A hatalmas mozgások repedéseket hoztak létre az akkor még geológiailag aktív Hold kérgén, utat engedve a magma a köpenyből a felszín irányába való feltörésének. Elérve felszínt ez megszilárdult és létrehozta azokat a sötét foltokat, úgynevezett "hold tengereket", melyeket a Földről telihold idején szemeknek, orrnak és szájnak láthatunk. A "holdbéli ember" szemeit a Mare Imbrium és a Mare Serenitatis, orrát a Sinus Aestuum, a vigyorgó száját pedig a Mare Nubium és a Mare Cognitum testesíti meg. Az egész égitesten áthaladó lökéshullámok egyes hatásai még a mai nap is észlelhetők a Hold belsejében.
A NASA Clementine és Lunar Prospector műholdjainak adataiból készült keresztmetszeti képek elárulják, hogy a köpeny egy része kiáll a magból, 1100 kilométerrel az egyik becsapódási pont alatt. Az Apolló küldetéseket megelőző földi megfigyelések már elárulták, hogy a Hold nem tökéletes gömb, van egy dudor a Föld felé néző oldalán, egy másik pedig a bolygónktól távol eső oldalon. Egy elmélet szerint ezek a Föld gravitációs vonzásának kataklizmikus átalakulásokkal járó tevékenységének eredményei, abból a korai időszakból, amikor a holdfelszín még képlékeny volt. Az ohioi tanulmány szerint ez az elmélet azonban csak részben állja meg a helyét.
A kutatók szerint a Holdat legalább két rendkívül nagy erejű aszteroida becsapódás érte a múltban, melyeket számos kisebb követett, ezek nyomai, a keletkezett kis kráterek könnyedén azonosíthatók ma is. Az egyik nagy becsapódás a Föld felőli oldalt érte, lökéshullámai áthaladtak a Hold belsején, kialakítva a túloldali dudort, majd egy másik becsapódás ugyanezt művelte a felénk eső oldallal. Ezek a becsapódások 4 milliárd évvel ezelőtt következhettek be, körülbelül félmilliárd évvel a Naprendszer születését követően. A kutatók szerint a felszínre lövellő magmát a Föld gravitációja nem hagyta leülepedni, ennek köszönhető a felszín torzulása.
Van Frese professzor szerint nagyon valószínűtlen, hogy a Föld ne lett volna kitéve hasonló megpróbáltatásoknak, erre utal többek közt a Hawaii-szigeteki vulkanikus lánc, ami elvileg ugyanígy jött létre. Az új tanulmány nem csak a Hold geológiáját, de kutatását és kiaknázhatóságát is új fényben tünteti fel, hiszen nem tekinthetünk közvetlen szomszédunkra pusztán egy kőrakásként, ami csupán visszaveri a napfényt.
A Hold igen ígéretesnek tűnik az ásványok és az energia terén, és fontos lépcsőfoka lehet egy Hold-bázis formájában a közeli bolygókra, például a manapság legnépszerűbbnek számító Marsra való eljutásban. Lényegesek lehetnek a gazdag természeti erőforrások, ezek közül is a hélium-3,a hélium egy nem radioaktív izotópja, amire mind az oroszoknak, mind az amerikaiaknak fáj a foguk. Érdekes módon, annak ellenére, hogy már ember is járt a Holdon - a földi megfigyelések garmadájáról már nem is szólva -, még mindig csak találgatások vannak az égitest pontos összetételéről, sőt alakja is meglepte a csillagászokat.
És hogy mi köze ehhez az új tanulmánynak? Nagyon is sok, vélik szerzői. A kutatók szerint, míg a tudósok ki tudják számítani, hogy egyes területeken milyen ásványoknak kellene lenniük - a hangsúly a feltételes módon van -, addig megtalálásuk a gravitációs mérések nélkül igen nehézkes lenne. A becsapódások súlyosságuk miatt ugyanis alaposan átrendezhették ezt az ásványi szerkezetet. "Nem tudjuk, hogyan ülepednek le ezek az ásványok különböző hőmérsékletek és nyomások között, ezért nehéz megállapítani a Hold pontos összetételét. Gravitációs méréseket kellett végrehajtanunk az anyagok sűrűségének kiszámításához, majd az így kapott információból kikövetkeztettük az összetételt" - magyarázta Potts.
Pontos adatok természetesen csak a holdfelszínről kaphatók, ami az Egyesült Államok által bejelentett, 2020-ra tervezett Holdra történő visszatérést célzó program, valamint az oroszok hold-bázis tervei fényében egy új űrverseny kibontakozását vetítik elénk.