SG.hu·
November 15-én éri el célját az európai Hold-expedíció
Több mint 30 évvel az utolsó Apollo Hold-expedíció után még mindig sok a fehér folt a hozzánk legközelebb fekvő égitestről szerzett ismereteinkben. Az ESA november 15-én pályára álló SMART-1 műholdja segítségével a bolygótudósok remélik, új betekintést nyerhetnek holdunk kialakulásába, a Föld formálódásában és az élet kialakulásában játszott szerepébe.
A hó közepén Hold körüli pályára álló európai szonda elsőként ad minden részletre kiterjedő listát a holdfelszín kulcsfontosságú kémiai elemeiről. Ezen felül megvizsgálja azt az elméletet, mely szerint a Hold egy kisbolygó a Földdel történt ütközéséből alakult ki 4,5 milliárd évvel ezelőtt. A SMART-1 küldetés fő célja a holdkutatás mellett egy új hajtómű technológia repülés közbeni tesztelése, egy olyan gyorsítóé, ami tízszer hatékonyabb a hagyományos vegyi rendszereknél. Ha minden rendben zajlik, akkor ilyen hajtóművekkel látják el az ESA mélyűr-expedícióit is, mint például a tervezett BepiColombo küldetést.
A szonda még a Földön, összecsomagolás után az Ariane rakéta orrába helyezve
Mindazonáltal a küldetés a tudományt is szolgálja, nem is akárhogyan. A SMART-1 minden eddiginél alaposabb fogja feltérképezni a holdfelszínt, ami végül is nem olyan nehéz feladat, ha azt vesszük, hogy az Apollo küldetések kézi kamerákat használtak erre a feladatra. Ezzel szemben a SMART-1 a legújabb képfeldolgozó technikákkal van ellátva. Egy-egy helyszín több szögből is rögzítésre kerül, illetve röntgensugarú és infravörös kamerák is szemügyre veszik, így a tudósok elkészíthetik a felszín háromdimenziós modelljeit.
A SMART-1 elsőként fogja megvizsgálni a Hold déli sarkvidékének sötétebb részeit, feltérképezi az úgynevezett "Örök fény csúcsát", egy hegytetőt, amit folyamatosan ér a napfény, míg körötte olyan sötét kráterek helyezkednek el, melyeket még soha nem sikerült elérnie a Napnak. Ezekről a kráterekről feltételezik, hogy vízjeget rejtenek, ami egy esetleges kolonizálásnál juthatna döntő szerephez.
A szonda tavaly ősszel indult útjára, ion hajtóművét használva spirális alakban távolodott a Földtől, ami egészen november 15-16-ig tart, amikor a Hold gravitációja magához húzza. A végső működési pályáját csak ezután nyeri el, ami a felszíntől számítva 300 és 10 000 kilométer között fog váltakozni. Első születésnapját 78 millió kilométer megtétele után ünnepelte jó egészségben, a földi irányítás szerint minden alrendszere a várakozásoknak megfelelően működik.
A SMART-1 meglehetősen bonyolult pályán éri el a Holdat
Természetesen az Apollo és a SMART-1 programok között több mérföldkövet is maga mögött hagyott a holdkutatás. Ilyen volt többek között a japán HITEN (MUSES-A), majd 1994-ben az amerikai Clementine szonda kémlelte a Holdat látható és infravörös fényű kameráival valamint lézeres távolságmérőjével, feltérképezve a teljes felszínt 200 méteres felbontásban. A Clementine - ami valójában az amerikai Stratégiai Védelmi Kezdeményezés elnevezésű program számára tesztelt különböző technikákat - fedezte fel a déli-sarki Aitken medencét is, a Naprendszer legnagyobb (2500 km) becsapódási kráterét, valamint megerősítette a tartósan sötétbe burkolózott kráterek létezését, illetve radar kísérletei elsőként utaltak jég jelenlétére egyes sarkvidéki kráterekben.
1998-ban következett a Lunar Prospector, ami a Hold erőforrásait, szerkezetét és eredetét kutatta, feltérképezve a tórium, kálium és vas elemeket, valamint megerősítve a felszíni hidrogén létezését, ami a sarkkörök környékén vízjég jelenlétére utal.
A hó közepén Hold körüli pályára álló európai szonda elsőként ad minden részletre kiterjedő listát a holdfelszín kulcsfontosságú kémiai elemeiről. Ezen felül megvizsgálja azt az elméletet, mely szerint a Hold egy kisbolygó a Földdel történt ütközéséből alakult ki 4,5 milliárd évvel ezelőtt. A SMART-1 küldetés fő célja a holdkutatás mellett egy új hajtómű technológia repülés közbeni tesztelése, egy olyan gyorsítóé, ami tízszer hatékonyabb a hagyományos vegyi rendszereknél. Ha minden rendben zajlik, akkor ilyen hajtóművekkel látják el az ESA mélyűr-expedícióit is, mint például a tervezett BepiColombo küldetést.
A szonda még a Földön, összecsomagolás után az Ariane rakéta orrába helyezve
Mindazonáltal a küldetés a tudományt is szolgálja, nem is akárhogyan. A SMART-1 minden eddiginél alaposabb fogja feltérképezni a holdfelszínt, ami végül is nem olyan nehéz feladat, ha azt vesszük, hogy az Apollo küldetések kézi kamerákat használtak erre a feladatra. Ezzel szemben a SMART-1 a legújabb képfeldolgozó technikákkal van ellátva. Egy-egy helyszín több szögből is rögzítésre kerül, illetve röntgensugarú és infravörös kamerák is szemügyre veszik, így a tudósok elkészíthetik a felszín háromdimenziós modelljeit.
A SMART-1 elsőként fogja megvizsgálni a Hold déli sarkvidékének sötétebb részeit, feltérképezi az úgynevezett "Örök fény csúcsát", egy hegytetőt, amit folyamatosan ér a napfény, míg körötte olyan sötét kráterek helyezkednek el, melyeket még soha nem sikerült elérnie a Napnak. Ezekről a kráterekről feltételezik, hogy vízjeget rejtenek, ami egy esetleges kolonizálásnál juthatna döntő szerephez.
A szonda tavaly ősszel indult útjára, ion hajtóművét használva spirális alakban távolodott a Földtől, ami egészen november 15-16-ig tart, amikor a Hold gravitációja magához húzza. A végső működési pályáját csak ezután nyeri el, ami a felszíntől számítva 300 és 10 000 kilométer között fog váltakozni. Első születésnapját 78 millió kilométer megtétele után ünnepelte jó egészségben, a földi irányítás szerint minden alrendszere a várakozásoknak megfelelően működik.
A SMART-1 meglehetősen bonyolult pályán éri el a Holdat
Természetesen az Apollo és a SMART-1 programok között több mérföldkövet is maga mögött hagyott a holdkutatás. Ilyen volt többek között a japán HITEN (MUSES-A), majd 1994-ben az amerikai Clementine szonda kémlelte a Holdat látható és infravörös fényű kameráival valamint lézeres távolságmérőjével, feltérképezve a teljes felszínt 200 méteres felbontásban. A Clementine - ami valójában az amerikai Stratégiai Védelmi Kezdeményezés elnevezésű program számára tesztelt különböző technikákat - fedezte fel a déli-sarki Aitken medencét is, a Naprendszer legnagyobb (2500 km) becsapódási kráterét, valamint megerősítette a tartósan sötétbe burkolózott kráterek létezését, illetve radar kísérletei elsőként utaltak jég jelenlétére egyes sarkvidéki kráterekben.
1998-ban következett a Lunar Prospector, ami a Hold erőforrásait, szerkezetét és eredetét kutatta, feltérképezve a tórium, kálium és vas elemeket, valamint megerősítve a felszíni hidrogén létezését, ami a sarkkörök környékén vízjég jelenlétére utal.