Hunter
Repülőgépekre emlékeztetnek a pteroszauruszok
A mai repülőgépekéhez hasonló aerodinamikai trükkök segítségével uralták a történelem előtti idők egeit a dinoszaurusz korszak repülő gyíkjai.
A szóban forgó pteroszauruszok, az első igazi szárnycsapásokkal repülő gerincesek, a kövületek alapján a triász végén, körülbelül 220 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Akárcsak dinoszaurusz rokonaikat, ezeket a lényeket is a kréta időszak végi tömeges kipusztulás tüntette el véglegesen a Föld színéről, 65 millió évvel ezelőtt.
A pteroszaurusznak könnyű, üreges csontozata és legalább 10 méteres szárnyfesztávolsága volt, sőt a Mexikóban talált csontok arra utalnak, hogy akadt köztük 20 méteres szárnyfesztávú egyed is, ami bizony már megfelel egy mai repülőgép paramétereinek. A tudósokat régóta foglalkoztatja, hogyan szálltak fel helyből ezek a hatalmas őslények, nem is szólva a finom landolásról.
Egy angol-német kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a lények az úgynevezett pteroid csontjaik segítségével hajtották végre a fenti műveleteket. A pteroid egy hosszú, karcsú csontot a csuklónál, és egy hatalmas fékezőszárnyként viselkedő hártyás lebernyeget tartott az első és hátsó végtagok között feszülő szárnyak előtt. A csont feladatáról, különösen a szárnyban való elhelyezkedése miatt, erősen megoszlottak a vélemények. A kövületek elemzései szerint a pteroid a test felé mutatott és maga az előszárny viszonylag keskeny volt. Más tanulmányok szerint viszont a repülés során a csontnyúlvány előre irányult, ami egy jóval szélesebb előszárnyat eredményezett.
A kutatócsoport tagjai, a Cambridge-i Matthew Wilkinson és Charles Ellington, valamint a berlini David Unwin szerint kizárólag a kövületekből nem lehet megállapítani a pteroid funkcióját, éppen ezért más módszerrel közelítették meg a témát. Egy méretarányos pteroszaurusz-modellel szélcsatornába vonultak, majd az ominózus csontot mindkét irányba kipróbálva megvizsgálták a szárny teljesítményét. Az adatokból jól kivehető volt, hogy amikor a pteroid csont előre mutatott, jelentősen megnövekedett a felhajtóerő, nem úgy a sokak által támogatott befelé hajló állásnál. Az előre irányuló csont egy jókora előszárnyat tárt ki a kar elé.
A nagy felhajtóerő elengedhetetlen volt egy ekkora lénynek a fel- és leszálláshoz, hasonló módon, mint a modern repülőgépek szárnyainak fékszárnyai működnek. A hatalmas pteroszauruszokat a pteroid képessé tette arra, hogy csupán szárnyaik kitárásával akár mérsékelt szélviszonyok között is felemelkedjenek. A bevezető él megfelelő állásban a leszállásokat is lassította, sőt a repülés közben irányítófelületként is használható volt. Például egy pteroid behajlításával, miközben a másikat kinyújtotta, a hüllő képes volt emelni egyik szárnyának felhajtóerejét, belekezdve egy fordulóba.
A szakértők szerint a tanulmány egy új és precíz képet ad a pteroszaurusz aerodinamikájáról, megoldva több régóta fennálló rejtélyt, és bebizonyítva, hogy a pteroszauruszok egészen új megoldásokkal küzdötték le az aktív repülés problémáit.
A szóban forgó pteroszauruszok, az első igazi szárnycsapásokkal repülő gerincesek, a kövületek alapján a triász végén, körülbelül 220 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Akárcsak dinoszaurusz rokonaikat, ezeket a lényeket is a kréta időszak végi tömeges kipusztulás tüntette el véglegesen a Föld színéről, 65 millió évvel ezelőtt.
A pteroszaurusznak könnyű, üreges csontozata és legalább 10 méteres szárnyfesztávolsága volt, sőt a Mexikóban talált csontok arra utalnak, hogy akadt köztük 20 méteres szárnyfesztávú egyed is, ami bizony már megfelel egy mai repülőgép paramétereinek. A tudósokat régóta foglalkoztatja, hogyan szálltak fel helyből ezek a hatalmas őslények, nem is szólva a finom landolásról.
Egy angol-német kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a lények az úgynevezett pteroid csontjaik segítségével hajtották végre a fenti műveleteket. A pteroid egy hosszú, karcsú csontot a csuklónál, és egy hatalmas fékezőszárnyként viselkedő hártyás lebernyeget tartott az első és hátsó végtagok között feszülő szárnyak előtt. A csont feladatáról, különösen a szárnyban való elhelyezkedése miatt, erősen megoszlottak a vélemények. A kövületek elemzései szerint a pteroid a test felé mutatott és maga az előszárny viszonylag keskeny volt. Más tanulmányok szerint viszont a repülés során a csontnyúlvány előre irányult, ami egy jóval szélesebb előszárnyat eredményezett.
A kutatócsoport tagjai, a Cambridge-i Matthew Wilkinson és Charles Ellington, valamint a berlini David Unwin szerint kizárólag a kövületekből nem lehet megállapítani a pteroid funkcióját, éppen ezért más módszerrel közelítették meg a témát. Egy méretarányos pteroszaurusz-modellel szélcsatornába vonultak, majd az ominózus csontot mindkét irányba kipróbálva megvizsgálták a szárny teljesítményét. Az adatokból jól kivehető volt, hogy amikor a pteroid csont előre mutatott, jelentősen megnövekedett a felhajtóerő, nem úgy a sokak által támogatott befelé hajló állásnál. Az előre irányuló csont egy jókora előszárnyat tárt ki a kar elé.
A nagy felhajtóerő elengedhetetlen volt egy ekkora lénynek a fel- és leszálláshoz, hasonló módon, mint a modern repülőgépek szárnyainak fékszárnyai működnek. A hatalmas pteroszauruszokat a pteroid képessé tette arra, hogy csupán szárnyaik kitárásával akár mérsékelt szélviszonyok között is felemelkedjenek. A bevezető él megfelelő állásban a leszállásokat is lassította, sőt a repülés közben irányítófelületként is használható volt. Például egy pteroid behajlításával, miközben a másikat kinyújtotta, a hüllő képes volt emelni egyik szárnyának felhajtóerejét, belekezdve egy fordulóba.
A szakértők szerint a tanulmány egy új és precíz képet ad a pteroszaurusz aerodinamikájáról, megoldva több régóta fennálló rejtélyt, és bebizonyítva, hogy a pteroszauruszok egészen új megoldásokkal küzdötték le az aktív repülés problémáit.
