Hunter
Jól fizetett profik voltak a római gladiátorok
Az ókori Róma amfiteátrumaiban harcoló gladiátorok hájas, magasan képzett, igen busásan megfizetett, dédelgetett profik voltak, akik sokkal inkább elkápráztatták harctudásukkal a tömegeket, mintsem az életükért küzdöttek volna, állítja egy új tanulmány, ami rekonstruálta a gladiátorok harcászatát és viadalaik lefolyását.
A tanulmány vitatja az olyan ókori harci jeleneteket, mint amit a Gladiátor című film is felvonultat. Állításai szerint az i.sz. első századtól a gladiátorharc a szórakoztatás, a nézőközpontú művészet egyik formájává vált. "Az irodalmi források és a Birodalom feljegyzései szerint a gladiátorok nagy hírnévre tettek szert - mitöbb olyan hírességeknek számítottak, akiknek nevét az egész római világ ismerte" - mondta Steve Tuck, a Miami Egyetem régésze. "Ritkán harcoltak és rövid karrierjük volt, rendkívül költséges volt a szerződtetésük és általános elvárás volt, hogy túléljék mérkőzéseiket."
Tuck a korszak római művészetének 158 aktív gladiátorharcot bemutató ábrázolását vizsgálta meg tanulmányához. Elsősorban az egy-egy elleni összecsapásokban alkalmazott harci módszerekre összpontosított, majd ezeket összevetette a középkori német és az észak-olaszországi reneszánsz kardvívási és harcművészeti leírásokkal. "A leírások jól kivehető párhuzamokat vonnak a gladiátorábrázásokkal. A harctéri taktikákkal szemben, a gladiátorokhoz hasonlóan vagy megegyezően felfegyverzett és páncélozott katonákra vonatkoztatva magukban foglalják a párbajt is." - magyarázta Tuck.
A tanulmányból kitűnik, hogy a küzdelmeknek általában három kritikus fázisuk volt. Az első a kezdeti összecsapás volt, amikor még mindkét gladiátor teljes fegyverzetben, nyíltan támadt egy testre mért találat érdekében. A másodikban az egyik gladiátor - aki megsérült vagy valamilyen hátrányba került - elkezdett hátrálni vagy távolságtartásra törekedni ellenfelével szemben. A harmadikban a gladiátorok eldobták sértetlen pajzsaikat majd birkózásba kezdtek. Tuck szerint ez a fázis gyakori módja volt a küzdelem eldöntésének, azaz a cél nem az ellenség megölése, hanem "a seb nélküli győzelem" volt, ahogy a római költő, Martialis is írja.
Tulajdonosaik szemében egy megvásárolt és jól kiképzett gladiátor jelentős befektetést képviselt, ez magyarázhatja miért nem végződtek a küzdelmek automatikusan a küzdő felek egyikének halálával, magyarázta Bryn Walters, a Brit Római Régészeti Társaság igazgatója. "A szenátorok, tehetős kereskedők és császárok aligha rajongtak volna, ha legjobb szórakoztató csillagukat lemészárolják az arénában csak azért, hogy a tömegnek meglegyen az öröme" - mondta Walters.
A tény hogy a gladiátorok rendszerint nehéz sisakokat, pajzsokat, karvédőket és gyakran páncélt is viseltek, tovább erősíti ezt az elvet. "Ha halálra ítélték volna őket, ilyen fokú védelem már abszurd és értelmetlen lett volna. A gladiátorokat felfegyverezték és felpáncélozták, hogy szembeszállhassanak a halál kockázatával, de nem a biztos halállal..." - mondta Tuck. "A gladiátorok művészete a túlélés elvárását valamint a seb nélküli győzelem képességét hordozta magában. Ez lehet az eredete a Nyugat-Európában elterjedt harcművészeti tradícióknak."
A tanulmány vitatja az olyan ókori harci jeleneteket, mint amit a Gladiátor című film is felvonultat. Állításai szerint az i.sz. első századtól a gladiátorharc a szórakoztatás, a nézőközpontú művészet egyik formájává vált. "Az irodalmi források és a Birodalom feljegyzései szerint a gladiátorok nagy hírnévre tettek szert - mitöbb olyan hírességeknek számítottak, akiknek nevét az egész római világ ismerte" - mondta Steve Tuck, a Miami Egyetem régésze. "Ritkán harcoltak és rövid karrierjük volt, rendkívül költséges volt a szerződtetésük és általános elvárás volt, hogy túléljék mérkőzéseiket."
Tuck a korszak római művészetének 158 aktív gladiátorharcot bemutató ábrázolását vizsgálta meg tanulmányához. Elsősorban az egy-egy elleni összecsapásokban alkalmazott harci módszerekre összpontosított, majd ezeket összevetette a középkori német és az észak-olaszországi reneszánsz kardvívási és harcművészeti leírásokkal. "A leírások jól kivehető párhuzamokat vonnak a gladiátorábrázásokkal. A harctéri taktikákkal szemben, a gladiátorokhoz hasonlóan vagy megegyezően felfegyverzett és páncélozott katonákra vonatkoztatva magukban foglalják a párbajt is." - magyarázta Tuck.
A tanulmányból kitűnik, hogy a küzdelmeknek általában három kritikus fázisuk volt. Az első a kezdeti összecsapás volt, amikor még mindkét gladiátor teljes fegyverzetben, nyíltan támadt egy testre mért találat érdekében. A másodikban az egyik gladiátor - aki megsérült vagy valamilyen hátrányba került - elkezdett hátrálni vagy távolságtartásra törekedni ellenfelével szemben. A harmadikban a gladiátorok eldobták sértetlen pajzsaikat majd birkózásba kezdtek. Tuck szerint ez a fázis gyakori módja volt a küzdelem eldöntésének, azaz a cél nem az ellenség megölése, hanem "a seb nélküli győzelem" volt, ahogy a római költő, Martialis is írja.
Tulajdonosaik szemében egy megvásárolt és jól kiképzett gladiátor jelentős befektetést képviselt, ez magyarázhatja miért nem végződtek a küzdelmek automatikusan a küzdő felek egyikének halálával, magyarázta Bryn Walters, a Brit Római Régészeti Társaság igazgatója. "A szenátorok, tehetős kereskedők és császárok aligha rajongtak volna, ha legjobb szórakoztató csillagukat lemészárolják az arénában csak azért, hogy a tömegnek meglegyen az öröme" - mondta Walters.
A tény hogy a gladiátorok rendszerint nehéz sisakokat, pajzsokat, karvédőket és gyakran páncélt is viseltek, tovább erősíti ezt az elvet. "Ha halálra ítélték volna őket, ilyen fokú védelem már abszurd és értelmetlen lett volna. A gladiátorokat felfegyverezték és felpáncélozták, hogy szembeszállhassanak a halál kockázatával, de nem a biztos halállal..." - mondta Tuck. "A gladiátorok művészete a túlélés elvárását valamint a seb nélküli győzelem képességét hordozta magában. Ez lehet az eredete a Nyugat-Európában elterjedt harcművészeti tradícióknak."
