Gyurkity Péter
Tökéletesítik a harmadik generációs tanuló robotokat
Norvég kutatók szimulációval és gyakorlatokkal tökéletesítik saját tanuló robotjaikat.
Az Oslói Egyetem informatikai szakemberei érdekes kutatásokat végeznek a robotika területén, ahol immár egy évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. Az eredményeket az évek folyamán három lépcsőben ismerhettük meg, a harmadik generációtól pedig azt remélik, hogy tökéletesítik a tanulási és az önjavítási képességeket, hogy ezen fejlesztések azután veszélyes szituációkban, illetve bolygónktól távol álljanak majd rendelkezésünkre.
Tíz évvel ezelőtt hallhattunk először a csapat munkájának eredményeiről, akkor a Henriette névre keresztelt robot kapcsán. Ez az első generációt képviselte, legfőbb feladata pedig az előrejutás megtanulása volt, amit egy végtag elvesztése esetén meg kellett ismételnie, hogy a megmaradt lábakon haladjon tovább. Néhány évvel később elkészült a második változat, amelyet szintén egy számítógépes szimuláció segítségével alakítottak ki, előre meghatározva a végtagok számát, a programra bízva azok optimális hosszának és kialakításának meghatározását. Most előálltak a harmadik generációval, itt már a szimuláció maga alakította ki az optimálisnak vélt formát, annak alapján, hogy a tervezők milyen feladatokra és milyen körülmények között használnák fel a robotot.
Az eredmény egy háromlábú megoldás lett, amely saját magát húzva-vonva halad előre, először a számítógépes szimuláción belül, ezt követően pedig (a 3D-nyomtatók segítségével megszülető fizikai test révén) valós körülmények között. Az új fejlesztés előnye, hogy a program egyszerre több eltérő változatot is kidolgozhat, azokat gyorsan kinyomtathatja, majd pedig összevetheti őket, kiválasztva a legjobbnak bizonyuló megoldásokat. Ez utóbbiak saját tapasztalataik révén visszajelzést küldhetnek a számítógépnek a kialakítást illetően, legyen szó a végtagokról, magáról a dizájnról, de akár a felhasznált anyagokkal és komponensekkel kapcsolatban is, annak alapján, hogy a valós tesztek során milyen nehézségeket tapasztaltak a mozgás terén.
A számítógép ezt követően elkészítheti a még optimálisabb robotokat, de akár az utólagos végtagpótlásról is gondoskodhat, amennyiben a rendelkezésre álló példányok megsérülnek – ezen végtagokat akár a helyszínen, egy napon belül pótolhatnák, folytatva a kijelölt küldetést. A készítők azt remélik, hogy a jövőben veszélyes szituációkban, így például atomreaktorok vagy vulkánok belsejében, illetve akár távoli bolygók felszínén is segítségünkre lesznek ezen robotok, bár ehhez még komoly munkára és további évekre lesz szükség.
Jelen pillanatban korlátozó tényező a 3D-nyomtatók mérete és ára (az intézmény által használt példányok 15 és 110 millió forintos áron beszerezhetők), a további tökéletesítés eredményeként ezek azonban a jövőben akár a robotokat is követhetnék, némiképp a Csillagkapu-sorozatból megismert Replikátorokat utánozva, helyben, azonnal állítva elő az újabb példányokat, illetve kijavítva a sérült darabokat.
Az Oslói Egyetem informatikai szakemberei érdekes kutatásokat végeznek a robotika területén, ahol immár egy évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. Az eredményeket az évek folyamán három lépcsőben ismerhettük meg, a harmadik generációtól pedig azt remélik, hogy tökéletesítik a tanulási és az önjavítási képességeket, hogy ezen fejlesztések azután veszélyes szituációkban, illetve bolygónktól távol álljanak majd rendelkezésünkre.
Tíz évvel ezelőtt hallhattunk először a csapat munkájának eredményeiről, akkor a Henriette névre keresztelt robot kapcsán. Ez az első generációt képviselte, legfőbb feladata pedig az előrejutás megtanulása volt, amit egy végtag elvesztése esetén meg kellett ismételnie, hogy a megmaradt lábakon haladjon tovább. Néhány évvel később elkészült a második változat, amelyet szintén egy számítógépes szimuláció segítségével alakítottak ki, előre meghatározva a végtagok számát, a programra bízva azok optimális hosszának és kialakításának meghatározását. Most előálltak a harmadik generációval, itt már a szimuláció maga alakította ki az optimálisnak vélt formát, annak alapján, hogy a tervezők milyen feladatokra és milyen körülmények között használnák fel a robotot.
Az eredmény egy háromlábú megoldás lett, amely saját magát húzva-vonva halad előre, először a számítógépes szimuláción belül, ezt követően pedig (a 3D-nyomtatók segítségével megszülető fizikai test révén) valós körülmények között. Az új fejlesztés előnye, hogy a program egyszerre több eltérő változatot is kidolgozhat, azokat gyorsan kinyomtathatja, majd pedig összevetheti őket, kiválasztva a legjobbnak bizonyuló megoldásokat. Ez utóbbiak saját tapasztalataik révén visszajelzést küldhetnek a számítógépnek a kialakítást illetően, legyen szó a végtagokról, magáról a dizájnról, de akár a felhasznált anyagokkal és komponensekkel kapcsolatban is, annak alapján, hogy a valós tesztek során milyen nehézségeket tapasztaltak a mozgás terén.
A számítógép ezt követően elkészítheti a még optimálisabb robotokat, de akár az utólagos végtagpótlásról is gondoskodhat, amennyiben a rendelkezésre álló példányok megsérülnek – ezen végtagokat akár a helyszínen, egy napon belül pótolhatnák, folytatva a kijelölt küldetést. A készítők azt remélik, hogy a jövőben veszélyes szituációkban, így például atomreaktorok vagy vulkánok belsejében, illetve akár távoli bolygók felszínén is segítségünkre lesznek ezen robotok, bár ehhez még komoly munkára és további évekre lesz szükség.
Jelen pillanatban korlátozó tényező a 3D-nyomtatók mérete és ára (az intézmény által használt példányok 15 és 110 millió forintos áron beszerezhetők), a további tökéletesítés eredményeként ezek azonban a jövőben akár a robotokat is követhetnék, némiképp a Csillagkapu-sorozatból megismert Replikátorokat utánozva, helyben, azonnal állítva elő az újabb példányokat, illetve kijavítva a sérült darabokat.