Az állatok repülési képességének elméleti felső határát is átlépte egy óriás madár, ami megkövült maradványai alapján közel 7,5 méteres szárnyfesztávval rendelkezett, nem kis fejtörést okozva a tudósoknak.

A Pelagornis sandersi névre keresztelt élőlény több mint kétszerese volt a ma élő legnagyobb madárnak, a királyalbatrosznak. A kérdés, hogyan lehetett képes a levegőbe emelkedni egy ekkora, többszörös szárny- és lábcsontokkal rendelkező ősszárnyas?


A meglepően jó állapotban konzerválódott kövületeket a Dél-Karolina állambeli Charleston nemzetközi repülőtér új termináljának alapozási munkálatai során találták meg. A madarak vékony csontozata miatt rendkívül ritkának számít az ilyen jó állapotú lelet. Az álkapocs csontos, fogszerű tüskéi alapján egy eddig ismeretlen Pelagornithidae, az óriás tengeri madarak kihalt csoportja fajként azonosították a leletet.

Daniel Ksepka, az Egyesült Államokbeli Nemzeti Evolúciós Összegző Központ kutatója a ma élő madarak csont- és tollhosszúsága közötti összefüggések alapján becsülte meg az ősszárnyas tollainak hosszát. Ksepka biztos benne, hogy hatalmas méretei ellenére a P. sandersi képes volt repülni. Papírvékony csöves csontjai, zömök lábai, és hatalmas szárnyai mind arra utalnak, hogy sokkal otthonosabban mozgott a levegőben, mint a földön. A repülés matematikai modelljeinek többségét azonban komoly próba elé helyezi, a becsült testsúlya ugyanis meghaladja a repülő madarak lehetséges maximumát, így a legnagyobb kérdés, hogyan sikerült felszállnia és a levegőben maradnia?


Ennek megválaszolásához Ksepka betáplálta a kövület adatait, a becsült tömeget, a szárnyfesztávot és a szárny alakjának paramétereit egy repülési teljesítmény kiszámítására tervezett számítógépes programba. Az elemzések szerint a P. sandersi túl nagy lehetett, ahhoz, hogy egyszerűen álló helyzetből szárnycsapások segítségével a levegőbe emelkedjen. A tanulmány szerint lankás területről nekifutva egy ellenszelet, vagy egy-egy széllökést kihasználva emelkedhetett el a talajtól.

Amint a levegőbe került a szimulációk szerint a madár hosszú, karcsú szárnyai rendkívül hatékony vitorlázó repülést tettek lehetővé. Az óceán felől felemelkedő légáramlatok meglovaglásával kilométereket tudott megtenni a nyílt víz felett szárnycsapás nélkül, időnként lecsapva táplálékért. "Ezek a hatalmas madarak évmilliókon át világszerte megtalálhatók voltak, a Pliocén-korban, 3 millió évvel ezelőtt azonban eltűntek" - mondta Ksepka, aki reméli, felfedezésük fényt deríthet a gigantikus madarak kihalásának okaira.