Öt évvel ezelőtt tört ki a pénzügyi válság, melynek hullámai még mindig nem ültek el. Kialakulásáért nagymértékben az emberi pszichológia gyengesége okolható, az a kollektív hajlam, amivel vakoknak tetetjük magunkat az olyan kockázatok felbukkanásakor, melyek gazdaságokat és civilizációkat dönthetnek romba.

Ma ez a kockázati vakság egy a 2008-as válságnál is nagyobb krízis kialakulásával fenyeget. Jeremy Leggett azt bizonygatja, hogy az energiaipar vezetőinek viselkedése, amivel fittyet hánynak a kockázatokra, globális összeomláshoz fog vezetni, és itt most nem pusztán az általuk táplált éghajlatváltozásról beszélünk. Leggett maga is az olaj- és a gáziparág teremtménye volt, a londoni Imperial College geológusaként munkáit olyan nagy társaságok finanszírozták, mint a BP vagy a Shell, szakterülete a palagáz-kitermelés volt. Tevékenysége során azonban felismerte a társadalom túlzott függését a fosszilis üzemanyagoktól és hangot is adott aggályainak. 1989-ben otthagyta az Imperial College-t és az éghajlatváltozás megállítása mellett kezdett kampányolni. Egy évtizeddel később létrehozott egy napenergia hasznosításra fókuszáló vállalkozást, 2000-ben pedig részt vett egy megújuló energiaforrásokra irányuló befektetési alap létrehozásában.

Leggett végignézte az energia és a pénzügyi szektor vezéreinek tevékenységét a pénzügyi válság kiteljesedése és lecsengése alatt, miközben az olajárak rendíthetetlenül emelkedtek. A tapasztalatokból azt a következtetést szűrte le, hogy túl sokan hunynak szemet, vaknak és süketnek tettetve magukat az üzleti szféra és a kormányzatok legfelső köreiben a szisztematikus kockázatvállalással szemben. Ez a magukra erőltetett nyugalom azonban nagy veszélyeket hordoz, figyelmeztet Leggett.

Az első és legnagyobb nem jelent meglepetést, mivel ez továbbra is az éghajlatváltozás. Sokkal több elégetetlen hagyományos fosszilis üzemanyaggal rendelkezünk, mint ami az éghajlat tönkretételéhez szükséges, ennek ellenére az energiaipar egyre-másra fedezi fel és fejleszti a nem hagyományos lelőhelyeket. Ilyen a palagáz, vagy a kátrányos homok, miközben figyelmen kívül hagyja az egyre fejlődő napenergiát.

A másik nagy veszélyforrás az olaj, szén és földgáz tartalékok túlértékeléséből adódóan egy újabb buborék, egy úgynevezett "szénbuborék" kialakulása a tőkepiacokon. Ha a politikusok komolyan gondolják a globális felmelegedés 2 Celsius fokra történő korlátozását, a kőolajszármazék lelőhelyek 60-80 százalékának kitermeletlenül kellene maradnia. Ez persze azt jelentené, hogy az olaj- és gázipari cégek értéke mélyrepülésbe kezdenének és sokan sok pénzt vesztenének, vonta le a következtetést Leggett, aki jelenleg a Carbon Tracker nevű pénzügyi agytröszt elnökeként ennek a kockázatnak a nyilvánvalóvá tételét tűzte ki céljául.

A Carbon Tracker figyelmeztetéseinek hatására már több pénzintézet is elkezdte kivonni befektetéseit a kőolajszármazékokból. Törekvéseiket erősíti az IPCC legutóbbi jelentése. Leggett reméli, sikerül mindenkit rádöbbenteni arra, mennyire visszás egy olyan energiapiac, ami arra játszik, hogy az országok passzívak az éghajlatváltozással szemben, a befektetők és a szabályzók pedig nem foglalkoznak a kockázatokkal, sőt azt is mondhatjuk, hogy nem létezik éghajlati politikai döntéshozás.

A harmadik kockázati tényező a palagáz termelésben rejlik, ami szintén egy buborékot, vagy akár egy Ponzi-sémát eredményezhet. A jelenlegi palafúrásokból történő kitermelés gyors ütemben csökken, és hatalmas tőkére lesz szükség a helyettesítésükre. Leggett szerint ez sokakat meg fog lepni a döntéshozók közül is, akik abban a hitben élnek a rendelkezésükre bocsátott ismeretekből, hogy a palafúrásoknak alig vannak korlátai. Ha az Egyesült Államok palagáz fúrásai nem is képeznének buborékot, a kitermelés gazdaságtalan marad és megjelennek a környezeti hátulütők. Texas államban egész városok kezdenek kifogyni a vízből, melyek eladták víztározóikat az úgynevezett hidraulikus törés, vagy fracking technológiához. Az még vitatott, hogy ugyanez a jelenség idővel a világ más területein is felüti-e a fejét, Európa például földtanából adódóan is kevésbé lelkes a technológiával kapcsolatban.

A negyedik tényező, hogy az olaj kiürüléséből adódó katasztrófát még mindig fenntartásokkal kezeljük. A legtöbb ember hisz az ipari mantrának, miszerint elegendő olaj áll rendelkezésre az elkövetkező évtizedekre. Leggett ahhoz a kisebbséghez tartozik, ami nincs erről meggyőződve. A nyersolaj kitermelés 2005-ben tetőződött, azóta az olajmezők több mint évi 6 százalékos ütemben ürülnek a Nemzetközi Energia Ügynökség adatai szerint. Az Egyesült Államok által büszkén hirdetett napi 2 millió hordós új előállítási kapacitás, ami a palafúrásokból keletkezett, koránt sem olyan nagy potenciál, ha figyelembe vesszük hogy a világ, amiben élünk, naponta 90 millió hordót fogyaszt el.

Leggett szerint a kockázatok feletti szemet hunyás, a modern gazdaságok olajfüggőségével társítva néhány éven belül a rendszer menthetetlen összeomlását fogja eredményezni, miközben elismeri, hogy a kisebbséget képviseli ebben a kérdésben, de rámutat arra a tényre is, hogy a pénzügyi válság felfutása előtt is nagyon kevesen kongatták a vészharangokat. Ennek ellenére hiszi, hogy létezik egy arany középút, ha megfelelő döntések születnek az IPCC legutóbbi figyelmeztetéseinek hatására. Ehhez a tiszta energiát termelő iparra és stratégiákra kell fókuszálni, felgyorsítva fejlődésüket, hasonlóan a II. Világháborúban lezajlott hatalmas mértékű mobilizáláshoz, ahelyett hogy kollektíven a homokba dugjuk a fejünket a zord tudományos kilátások hatására. Ha ez nem sikerül, akkor a kapitalizmus következő nagy krízise fog rádöbbenteni minket a tényekre: a nagy áramszüneteket és az addig a tankhajóktól nyüzsgő kikötők ürességét nehéz lesz nem észrevenni.