Berta Sándor
Kábeltörések, cápatámadások és egyebek
Az internet gyakorlatilag nem létezhetne a transzatlanti kábelek nélkül. Ezek sokkal hosszabb múlttal, és legalább annyi érdekességgel büszkélkedhetnek, mint az általuk jelenleg kiszolgált világháló.
Az első transzatlanti kábelt 1857-ben fektették le, de már az első kísérletek sem voltak zökkenőmentesek, mivel a kábel leszakadt a kábeldobról való letekerés közben. Ugyan több mint 150 év telt el, de a mélytengeri kábelek elhelyezése még mindig nem egyszerű feladat. Kátya Golovcsenko, a Tyco Telecommunications munkatársa. A cég a Bell Labs egykori specialistáit tömöríti, akik ezekre a munkákra tették fel az életüket. A munkájuk során a cápatámadások éppúgy mindennaposak, mint a tengerrengések. és Indiában vagy Thaiföldön ugyanúgy megfordulnak, mint Tajvanon vagy az Atlanti-óceánon.
"Régebben gyakran találkoztunk cápákkal. Amikor még a Bell Labs részlegeként dolgoztunk, egyszer kábelproblémákat kellett megoldanunk. Amikor a kollégáim felszínre hozták a vezetéket, hogy megnézzék, mi is történt, azt látták, hogy különös lenyomatok vannak rajtuk. Akkor még nem tudták ezeket hova tenni. Csak a későbbi vizsgálatok derítették ki, hogy ezek cápafoglenyomatok voltak. A Bell Labs még egy cápaállkapcsot is épített, hogy be tudja bizonyítani, ha a káresemény ilyen támadások miatt következik be. Úgy hiszem, hogy ez a modell ma a washingtoni Smithsonian Múzeumban található" - mesélte a kutató.
A mérnököket sem a 19., sem pedig a 20. évszázadban semmilyen hasonló esemény nem tántoríthatta el a kábelfektetéstől. Az úttörő ezen a területen Samuel Morse volt, aki 1842-ben lefektette az első tenger alatti kábeleket New York kikötőjében. Ezek az első kísérletek annyira biztatóak voltak, hogy Angliában és Franciaországban is követték Morse példáját. Dover és Calais kábelekkel való összekötését a Goliath nevű gőzös tíz óra alatt valósította meg, 55 méteres mélységben 1850. augusztus 28-án. A kábelrészeket ólomlemezekkel egészítették ki, hogy biztosan a tengerfenéken maradjanak.
A mérnökök azonnal megtáviratozták a sikerüket, de a csoda nem három, hanem csupán egyetlen napig tartott. A híres doveri parti sziklák ugyanis gondoskodtak arról, hogy a kábel borítása alig egy nap után megrongálódjon. A szakemberek nem adták fel és egy év múlva már elkészült az új kábel. A sikeres kísérleteket hamarosan két másik szintén eredményes próbálkozás követte, Franciaországot előbb Korzikával, majd Szardíniát Algériával kötötték össze ilyen módon.
A kísérletekre felfigyeltek az oroszok is, akik rövid idő múlva arról számoltak be, hogy sikerült egy védőréteg nélküli kábelt 450 kilométer hosszan lefektetniük egy közelebbről meg nem nevezett tengerben. A vezetéken percenként öt szót tudtak továbbítani. Mindezek az eredmények azonban eltörpültek a Cyrus Field nevével fémjelzett amerikai cég 1858. augusztus 7-i bejelentése mellett. A mérnökök ugyanis 4000 méteres mélységbe eresztették le a kábeleket. A vezetékek túlélték a cápatámadásokat, az Atlanti-óceán hírhedt viharjait és több kábelszakadást, így sikeresen elküldhették Skóciából Újfundlandra az első táviratot.
"Sajnos a kábelek szigetelése napról napra rosszabb lett. Miután Viktória angol királynő és James Buchanan amerikai elnök kölcsönösen táviratot küldtek egymásnak, majd összesen 2885 szót és 13 986 betűt továbbítottak 1858. szeptember elsején, a rendszer összeomlott. Az utolsó elküldött szó a Forward volt. Minden további kísérlet a kábel újbóli üzembe helyezésére kudarcba fulladt. Ennek ellenére New Yorkban néhány nappal később fényes ünnepséget rendeztek Field tiszteletére, aki a sikert elsősorban Maury, Morse, Faraday és William Thomson, valamint a tengerészek és a mérnökök érdemének nevezte" - írta Heinrich Schellen "Az atlanti kábel, a létrehozása, a lefektetése és a beszédmódja" című 1867-ben megjelent könyvében.
Sajnos azonnal számos rosszindulatú pletyka látott napvilágot, melyek szerint az egész kísérlet csak egy hamisítvány volt. Szerencsére Field nem hagyta magát és mindent elkövetett életműve megvalósításához. Az újságok 1866-ban ismét a két ország vezetője közötti táviratról számolhattak be. "Viktória királynő 40 szavas táviratának továbbítása 21 percig tartott. Az esemény Andrew Johsonnak köszönhető" - írta A kábeltelegráfia című művében 1884-ben Max Jüllig.
A Bell Labs TransAtlantic Telephone nevű kábelrendszere 1956-ban készült el és a bevált Újfundland-Skócia útvonalat követte. Akkoriban sokan kérdezték, hogy mire is jó mindez, hiszen ki az, akinek Amerikában vannak ismerősei és felhívná őket vagy táviratozna nekik. Szerencsére nem ez volt az általános vélekedés. A mélytengeri kábelfektetést napjainkban japán és amerikai vállalatok végzik, csak ők rendelkeznek ugyanis elég tőkével és az ehhez a munkához szükséges megfelelő infrastruktúrával.
"A távolság Kína és az Egyesült Államok között 12 300 kilométer. Egyszer volt egy őrült projekt, amiben néhány orosz befektetési bankár és cég egy az egész bolygót behálózó rendszert akart létrehozni a pólusok mentén. A tervek szerint Norvégiát vagy Svédországot a sarkköri óceánok alatt akarták összekötni Japánnal. Ez a kábel 12 700 kilométeres lett volna" - idézte fel az egyik elképzelést Kátya Golovcsenko. A szakember szerint egy mélytengeri kábel átlagos élettartama 25 év. Az Atlanti-óceán első optikai kábelét 1988-ban fektették le. A jövőben azonban ez az üzletág a Tyconak, az NEC-nek és a Fujitsunak köszönhetően egyre inkább felvirágozhat, mivel - a régi kábelek cseréjén túl - folyamatosan nő az igény a szupergyors adatátviteli szolgáltatásokra.
"Már két olyan projektünk is van, amit egyedül valósítunk meg. Az egyik a Seacom, aminek a célja egy Dél-Afrikától Tanzánián és Kenyán át Indiába, valamint Egyiptomba vezető kábel lefektetése. Ezekről a fő hálózatokról később megvalósítható egy európai, illetve japán leágazás" - hangsúlyozta végül Kátya Golovcsenko. Tavaly júniusban a Telegeography tanácsadó cég szakértői annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint 2014-re a jelenlegi tenger alatti kábelek már nem fogják tudni biztosítani a zavartalan forgalmat.
Az első transzatlanti kábelt 1857-ben fektették le, de már az első kísérletek sem voltak zökkenőmentesek, mivel a kábel leszakadt a kábeldobról való letekerés közben. Ugyan több mint 150 év telt el, de a mélytengeri kábelek elhelyezése még mindig nem egyszerű feladat. Kátya Golovcsenko, a Tyco Telecommunications munkatársa. A cég a Bell Labs egykori specialistáit tömöríti, akik ezekre a munkákra tették fel az életüket. A munkájuk során a cápatámadások éppúgy mindennaposak, mint a tengerrengések. és Indiában vagy Thaiföldön ugyanúgy megfordulnak, mint Tajvanon vagy az Atlanti-óceánon.
"Régebben gyakran találkoztunk cápákkal. Amikor még a Bell Labs részlegeként dolgoztunk, egyszer kábelproblémákat kellett megoldanunk. Amikor a kollégáim felszínre hozták a vezetéket, hogy megnézzék, mi is történt, azt látták, hogy különös lenyomatok vannak rajtuk. Akkor még nem tudták ezeket hova tenni. Csak a későbbi vizsgálatok derítették ki, hogy ezek cápafoglenyomatok voltak. A Bell Labs még egy cápaállkapcsot is épített, hogy be tudja bizonyítani, ha a káresemény ilyen támadások miatt következik be. Úgy hiszem, hogy ez a modell ma a washingtoni Smithsonian Múzeumban található" - mesélte a kutató.A mérnököket sem a 19., sem pedig a 20. évszázadban semmilyen hasonló esemény nem tántoríthatta el a kábelfektetéstől. Az úttörő ezen a területen Samuel Morse volt, aki 1842-ben lefektette az első tenger alatti kábeleket New York kikötőjében. Ezek az első kísérletek annyira biztatóak voltak, hogy Angliában és Franciaországban is követték Morse példáját. Dover és Calais kábelekkel való összekötését a Goliath nevű gőzös tíz óra alatt valósította meg, 55 méteres mélységben 1850. augusztus 28-án. A kábelrészeket ólomlemezekkel egészítették ki, hogy biztosan a tengerfenéken maradjanak.
A mérnökök azonnal megtáviratozták a sikerüket, de a csoda nem három, hanem csupán egyetlen napig tartott. A híres doveri parti sziklák ugyanis gondoskodtak arról, hogy a kábel borítása alig egy nap után megrongálódjon. A szakemberek nem adták fel és egy év múlva már elkészült az új kábel. A sikeres kísérleteket hamarosan két másik szintén eredményes próbálkozás követte, Franciaországot előbb Korzikával, majd Szardíniát Algériával kötötték össze ilyen módon.
A kísérletekre felfigyeltek az oroszok is, akik rövid idő múlva arról számoltak be, hogy sikerült egy védőréteg nélküli kábelt 450 kilométer hosszan lefektetniük egy közelebbről meg nem nevezett tengerben. A vezetéken percenként öt szót tudtak továbbítani. Mindezek az eredmények azonban eltörpültek a Cyrus Field nevével fémjelzett amerikai cég 1858. augusztus 7-i bejelentése mellett. A mérnökök ugyanis 4000 méteres mélységbe eresztették le a kábeleket. A vezetékek túlélték a cápatámadásokat, az Atlanti-óceán hírhedt viharjait és több kábelszakadást, így sikeresen elküldhették Skóciából Újfundlandra az első táviratot.
"Sajnos a kábelek szigetelése napról napra rosszabb lett. Miután Viktória angol királynő és James Buchanan amerikai elnök kölcsönösen táviratot küldtek egymásnak, majd összesen 2885 szót és 13 986 betűt továbbítottak 1858. szeptember elsején, a rendszer összeomlott. Az utolsó elküldött szó a Forward volt. Minden további kísérlet a kábel újbóli üzembe helyezésére kudarcba fulladt. Ennek ellenére New Yorkban néhány nappal később fényes ünnepséget rendeztek Field tiszteletére, aki a sikert elsősorban Maury, Morse, Faraday és William Thomson, valamint a tengerészek és a mérnökök érdemének nevezte" - írta Heinrich Schellen "Az atlanti kábel, a létrehozása, a lefektetése és a beszédmódja" című 1867-ben megjelent könyvében.
Sajnos azonnal számos rosszindulatú pletyka látott napvilágot, melyek szerint az egész kísérlet csak egy hamisítvány volt. Szerencsére Field nem hagyta magát és mindent elkövetett életműve megvalósításához. Az újságok 1866-ban ismét a két ország vezetője közötti táviratról számolhattak be. "Viktória királynő 40 szavas táviratának továbbítása 21 percig tartott. Az esemény Andrew Johsonnak köszönhető" - írta A kábeltelegráfia című művében 1884-ben Max Jüllig.
A Bell Labs TransAtlantic Telephone nevű kábelrendszere 1956-ban készült el és a bevált Újfundland-Skócia útvonalat követte. Akkoriban sokan kérdezték, hogy mire is jó mindez, hiszen ki az, akinek Amerikában vannak ismerősei és felhívná őket vagy táviratozna nekik. Szerencsére nem ez volt az általános vélekedés. A mélytengeri kábelfektetést napjainkban japán és amerikai vállalatok végzik, csak ők rendelkeznek ugyanis elég tőkével és az ehhez a munkához szükséges megfelelő infrastruktúrával.
"A távolság Kína és az Egyesült Államok között 12 300 kilométer. Egyszer volt egy őrült projekt, amiben néhány orosz befektetési bankár és cég egy az egész bolygót behálózó rendszert akart létrehozni a pólusok mentén. A tervek szerint Norvégiát vagy Svédországot a sarkköri óceánok alatt akarták összekötni Japánnal. Ez a kábel 12 700 kilométeres lett volna" - idézte fel az egyik elképzelést Kátya Golovcsenko. A szakember szerint egy mélytengeri kábel átlagos élettartama 25 év. Az Atlanti-óceán első optikai kábelét 1988-ban fektették le. A jövőben azonban ez az üzletág a Tyconak, az NEC-nek és a Fujitsunak köszönhetően egyre inkább felvirágozhat, mivel - a régi kábelek cseréjén túl - folyamatosan nő az igény a szupergyors adatátviteli szolgáltatásokra.
"Már két olyan projektünk is van, amit egyedül valósítunk meg. Az egyik a Seacom, aminek a célja egy Dél-Afrikától Tanzánián és Kenyán át Indiába, valamint Egyiptomba vezető kábel lefektetése. Ezekről a fő hálózatokról később megvalósítható egy európai, illetve japán leágazás" - hangsúlyozta végül Kátya Golovcsenko. Tavaly júniusban a Telegeography tanácsadó cég szakértői annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint 2014-re a jelenlegi tenger alatti kábelek már nem fogják tudni biztosítani a zavartalan forgalmat.